Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1132 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 19 királyság maradék magyarságát katholizálta, mert mint emlí­tettem, ezzel megmentette a pusztulástól, azonban nemzeti missziót végzett akkor is, amikor Bethlen Gábort állandóan mérsékelte és I. Rákóczi Györgyöt visszatartotta a harminc­éves háborúba való beavatkozástól. A nagy távolságot, mely hitélet dolgában őt a két fejedelemtől elválasztotta, áthidalta a fajszeretet és a politikai célok azonossága. Az érintkezés megvolt közöttük nyílt színen is, de még erősebb volt leve­lezésükben. A protestáns fejedelmek és nagyurak ismerték Pázmány politikai céljait, melyek abban kulmináltak, hogy megerősödjék Erdély önállósága, mert csak az erdélyi függet­lenség tudja biztosítani szükség esetén fegyverrel a magyar királyság alkotmányos szabadságát, a magyar politikai egyéni­ségek súlyát. A császári politika mind erőteljesebben és cél­tudatosabban törekedett a magyarság elnyomására és teljes megsemmisítésére, tehát Erdélyt, a magyar ellensúlyozó hatal­mat igyekezett tőle telhetően bástyázni, védeni és óvni. Fel­fogásának kifejezést adott leveleiben csak úgy, mint magán­­beszélgetéseiben. Kemény János feljegyzi egy nyilatkozatát, mely jellemző világot vet a nagy bíboros politikai egyéni­ségére : »Íme látod édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekintetünk vagyon most a mi kegyelmes császárunk előtt, de csak addig dukál az, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt kontemptusba jutván, gallérunk alá pökik az német.“ Pázmány igyekezett az ellensúlyt fenntartani, jómaga is nem egyszer érezte volt Erdély erejét, amikor a császár előtt felfogásának érvényt kellett szerezni. Mert bármennyire jezsuita lett légyen és bármilyen harcosa volt az akkor császári politikát jelentő katholicizmusnak, nem tudták elfe­lejteni s ő se igyekezett elfelejtetni, hogy elsősorban magyar. Magyar volta keresztülsugárzott a rendi fegyelmen, bíboron, lojalitáson, annyira magyar volt talentuma, egyénisége, lelke, szelleme. Nagy lelke nem szűnt meg aggódni fajáért, nem kért idegen segítségből, mert tudja, hogy hazánk átka az idegen oltalom volt. Nem bízik a németben és ő, ki a néme­tek hitének harcosa, a hajdúság erősítését tanácsolja Rákóczi Györgynek, pedig a hajdúk voltak a katholicizmus leg­­elkeseredettebb ellenségei. De magyar erőt látott bennük, melyet izmossá kell tenni, hogy alkalomadtán magyar célokért mérlegbe lehessen venni. Most, amikor a magyar imperium lehanyatlott Erdély­­országban, a róla való emlékezéssel előttünk van a keserű jelen. Az ő korában benne és Bethlen Gáborban világított a magyar géniusz, ma azonban nincsenek Pázmányok. A sötét­ségben és kietlenségben őt kell idézni, fajtáját védő magyar lelke védje a szegény, megtépett nemzetet. „Mert akarnám — mondotta — ha ezt a kevés magyarságot jobb időre tar­tanák, ki tudja, talán Isten könyörül romlott hazánkon és a természet szerint való ellenségtől megmenti.“ Kádár Lehet. A LEZÜLLÖTT PESTI KÁVÉHÁZ. Budapest legnagyobb kávéháza, az öreg New-York, mint a napilapokban elhelyezett hirdetési közlemények jelentették, az elmúlt héten „fényesen átalakítva, esti szalonzenekarral“ ismét megnyílt A kávéháznak, mely ifjúkorában szép és er­kölcsös volt, most feltett kalapú sikerek udvarolnak s úgy áll ott a Dohány-utca és Erzsébet­ körút sarkán, mint a viha­ros múltú és még viharosabb jellemű züllött nők, akik kipin­­gálják magukat, hogy jobban tessenek. A New­ York már sosem lesz az, ami volt valaha, vele együtt sorba züllött Pestnek minden régi s új­abb keletű kávéháza. A régi P/Yvax-kávéház, mely fészke volt a magyar remek­íróknak és újabb, meg újabb tehetségeknek adott szárnyat, hogy innen repüljenek ki nagyvilágba, nincs többé. A Fiume, a „fiatalok" irodalmi tanyája is megcsúfolva áll a helyén. A publicisták kávéháza, a középkorú Balaton is átváltozott ügy­nökök kártyatermévé. Az Abbáziába, melyet Eötvös Károly tett híressé,­ egyidőben csak levett kalappal és mély áhítattal lehetett belépni. Most ez a kávéház is büdös az árdrágítóktól. A régi New-York, hol minden asztalnál külön híresség ült s a magyar művészetnek volt a temploma, újházi halálával és a világháború kitörésével elvesztette művészi jellegét: előbb mozi­­börze, később lóversenybörze, majd valutacsarnok lett belőle. A kávéházakat, ezeket a kedves helyeket, amelyek hat év előtt munkában kifáradt derék polgáremberek pihenő- és szórakozóhelyei voltak, az írók és művészek számára pedig má­sodik otthonul szolgáltak, ellepte valami csúnya, gyanúsan feketéllő embersöpredék, amelyben elvész a néhanapján be­tévedő tisztességes ember. Budapest egykor Konstantinápoly után a „kávéházak városa“ volt. A kávéházak helyén ma árdrágító­ csarnokok állnak. A Lipótváros egykor legelőkelőbb helyét, a Cz­y-kávé­házat, éppen a múlt héten kellett egy rendőrcsapatnak körül­zárni és a benn ülő „vendégeket“ úgy ahogy voltak, a kapi­tányságra kísérni, mert kiderült róluk, hogy összeesküvők voltak, kik összeesküdtek beteg emberek, ártatlan gyermekek ellen, azt akarták, hogy fagyjanak meg a télen. El akarták rejteni a tüzelőfát és nagy árfelveréssel a szegény emberek részére megvásárolhatatlanná tenni. Az összefogdosott vendé­gek nagy részéről kiderült, hogy notórius fadrágítók. Az Edison­ban papírdrágítókat, a Japánban hordó­ sikereket értek tetten. Budapest tisztességes társadalma nagyon megérzi a kávéházak hiányát. A kedves vacsora után való találkák, a márványasztalok mellett való szelíd politizálgatások nin­csenek többé. Beszéltem a kávésok ipartestületének egyik régi, ér­demes vezető tagjával, aki nagyon elszomorodva mondta: — Mi magunk fájlaljuk legjobban a kávéház lezüllé­­sét. Minden lehetőt elkövettünk, hogy a közönséget megros­táljuk, de ez kivihetetlen. A söpredék, mely ellepte kávé­házainkat, kiverhetetlen. Olyan, mint a rakoncátlan patkány­sereg. Sokszor mi magunk kérjük a rendőrséget, hogy tartson razziát a helyiségeinkben, mert azzal azt reméljük, hogy megtisztul a kávéház. De hiába minden. Az Andrássy­ úton egy kávéháztulajdonos kétségbeesésében azt is megtette, hogy hat hétre bezárta a kávéházát és a bejáratra nagy betűkkel írta ki, hogy: Árdrágítók kifüstölése miatt zárva. Nagyon félünk, hogy a szép kávéházi élet megszűnt. Pedig Budapesten a rossz lakásviszonyok miatt feltét­lenül kell lenni helynek, ahol az úri középosztály találkát adhat egymásnak, így előreláthatólag, tekintettel arra, hogy a kávéházi élet helyett feltétlenül kell valami más társaséletnek meg­teremtődni, Budapest angol és amerikai mintája: a klubok városa lesz. Ennek a levegőben lógó tervnek megvalósulását azonban erősen késlelteti a klubhelyiséggé átalakítható nagy­lakások hiánya. Itt említem meg, hogy egy belvárosi kávés azzal a tervvel foglalkozik, hogy a meghívott vendégek rendszerét ve­zeti be, vagyis kávéháza amolyan klubszerű intézmény volna, ahová csakis állandó belépőjegyül szolgáló meghívóval lép­hetnek be a mélyen tisztelt vendégek és b. családtagjaik, vagy az általuk bevezetett ismerősök. Ennél az esetnél azon­ban az iparengedély körül van baj, mert a nyilvános helyi­ségekre szóló engedély nem hatalmazza fel a kárést arra, hogy a bejárók között különbséget tegyen. Ebből egész sereg becsületsértési pör kerekednék és főként a láncosok csinál­nának nagy kázust a rostálásból. Szóval egyelőre csak tervek vannak. Addig is, míg megtisztul a levegő, legyünk türelmesek kedves polgártársak és igyuk meg a feketét — otthon. (L-J

Next