Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA Először is a vér felfrissült a poklosok szívében, aztán gyorsabban és erősebben csörgedezett, úgy hogy beteg tes­tüket a fájdalmatlan gyógyulás kimondhatatlanul édes érze­tével járta át. Mindegyikük érezte, hogy az erejük vissza­tért, majd a felfrissülés a testről a lélekre ment át, és ez az erő, mely újra élesztette őket, csaknem olyan volt, mint egy gyors és boldogító hatású ital. Ennek az átalakulásnak — mert épúgy annak nevez­hetjük, mint gyógyulásnak — Amrán kívül még egy tanúja volt. Ben-Húr, aki a názáretit minden vándorlásában követte, most is jelen volt, mikor a poklos asszony a zarándokok útján megjelent. Hallotta könyörgését és látta eltorzult arcát; hallotta a feleletet is, ami épen elég volt arra, hogy a kíváncsi­ságát ébren tartsa. Meg akarta várni a csodát, illetőleg azt, hogy meggyógyulnak-e ezek a poklosok, akik reá nézve telje­sen idegenek voltak és csak annyiban érdekelték, mert gyó­gyulásuk újabb bizonyság lehetett a titokzatos názáretinek isteni küldetése mellett. Ben-Húr tehát kíváncsian közeledett a fehér sziklafal felé, de a félúton hirtelen megállt, mintha gyökeret vert volna a lába. Megpillantott egy öreg, töpörödött fekete asszonyt, aki két tenyerébe rejtette az arcát. — Amint az Úr él, Amra az! — mondta magában Ben-Húr. Elhaladt az anya és leánya mellett, akikre nem ismert rá és megállt a cseléd előtt. — Amra, — mondta neki. — Amra, mit csinálsz itt? A cseléd előre rohant és térdreborult előtte ; a könnyek egészen megvakították, s a küzködő őrömtől és félelemtől csaknem megnémult — Ó uram, uram ! — nyögte sírva és nevetve. — Milyen jó a te Istened és az enyém! Mint mikor villám cikázik át a sötét éjszakán, úgy villant át a való sejtelme Ben-Hur arcán. Érezte, hogy Amra ittléte és a két poklos nő közt valami összefüggés van — és hirtelen megfordult, épen abban a pillanatban, amint a nők talpraálltak. A szívverése megállt, a lába földbe gyökerezett, — felkiáltani képtelen volt,­­ annyira megdöbbent attól, amit látott. Az asszony összetett kezekkel és siró szemekkel ég felé tekintve állt ott. És Ben-Hur lelkendezve nézte... Vájjon csalódhatik-e ? Soha életében nem akadt idegen, aki úgy ha­sonlított volna az anyjához , és pedig úgy hasonlított hozzá, amilyen aznap volt, amelyen a római elszakította őt tőle. Csak egy különbség volt, ami csökkentette az azonosságot: ennek a személynek a haja kissé észbevegyült... És ki volt az mellette, ha nem Tisza ?... bájos, szép, tökéletes, érettebb, de egyéb tekintetben szakasztott ugyanaz, aki vele együtt a mellvédő fölött kinézett a Grátusszal történt baleset regge­lén... Ben-Hur megtántorodott, majd kezét a cseléd fejére tette és reszketve kérdezte: — Amra, Amra... anyám! Tizza! mondd, várjon jól látok-e?... — Szólj hozzájuk, 6 uram, szólj hozzájuk! — biztatta az öreg dajka. Az ifjú most már nem kételkedett, nem várakozott tovább, hanem kitárt karokkal rohant a két nő felé : — Anyám ! Anyám ! Tirza ! Itt vagyok !... ők hallották kiáltását és szintén a szeretet kiáltásával rohantak feléje. De az anya hirtelen megállt, visszahúzódott és a régi kiáltást hallatta: — Megállj, Júda fiam, ne jöjj közelebb. Tisztátalan, tisztátalan !... Ez a kiáltás nem megszokásból eredt, a rettentő kór miatt, hanem inkább félelemből. Az anya ugyanis aggódott, hogy habár a személyük meggyógyult, a csapás ragadóssága még ott lehetett ruhájukon és megfertőzheti a fiát. De az ifjú nem gondolt ilyesmire. Az anyja meg a húga ott álltak előttes ki, vagy mi tartóztathatná most vissza őket tőle?... A következő pillanatban már egymás karjában zokogtak mind a hárman. Az első elragadtatás elmúltával az anya így szólt: — E boldogságban, a gyermekeim, ne legyünk háládat­­lanok. Kezdjük újra az életet Annak tiszteletével, akinek annyival tartozunk... Térdreborultak és Amra is velük; aztán az anya imád­kozott és a többiek rajongó hittel, túláradó hálával utána mondták... Mikor fölálltak, Ben-Húr, mintha csak önmagában tűnődnék, félhangosan így szólt: — Názáretben, ahol ez az ember született, az ács fiá­nak hívják őt. Micsoda ő ? Az anya szemei a régi gyöngédséggel nyugodtak fián, akinek ugyanazt felelte, amit magának a názáretinek is mondott: — ő a Messiás, fiam! — És honnét van az ő ereje? — Tudhatjuk abból, hogy mire használja azt. Mond­hatsz-e valami rosszat, amelyet ő cselekedett ? — Nem ! — kiáltott föl Ben-Húr meggyőződéssel. — E jelnél fogva tehát azt felelem, hogy az ő hatalma Istentől van. Mielőtt még Ben-Húr felelhetett volna, az anya észre­vette, hogy fia kardot rejteget a köpönyege alatt. — Háború ideje van ? — kérdezte aggódva, — hogy föl vagy fegyverkezve? — Szükséges lehet a názáreti védelmére — felelte Ben- Húr kitérően. — Vannak ellenségei ? — kérdezte az anya megüt­közve. — Kik azok? — Hej, anyám, nem mind rómaiak azok, mert a rabbik és tanítók véleménye szerint nagy bűnt követett el — felelte Ben-Húr elkeseredve. — Micsoda bűnt ? — Az ő szemében a körülmetéletlen pogány annyi szeretetet érdemel, mint a legszigorúbb életmódú zsidó. Ez az új tanítás, amelyet hirdet. (22. folytatás.) 1133

Next