Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA — Szeszosztrisz helyett, aki diadallal tér vissza, vagy egy sisakos és kardos Cézár helyett... ha, ha, ha!... egy asszonyos képű és hajú férfit láttam, egy szamár vemhén ülve és könnyezve. A király! az Isten Fia ! a világ Megváltója ! Ha, ha, ha !... Ben-Hur érezte a vágást és akarata ellenére is görnye­­dezett. — Nem hagytam el a helyemet, a jeruzsálemi fejede­lem — folytatta Irasz, mielőtt az ifjú magához térhetett volna. — Nem nevettem. Azt mondtam magamban: „Várj. A templomban fogja magát megdicsőíteni, mint az olyan hős­höz illik, aki a világot készül birtokába venni.“ Láttam őt bemenni a Susán-kapun és az asszonyok udvarába. Láttam megállni és vesztegelni a díszkapu előtt. Sok nép volt velem a tornácon és az udvarokban, az oszlopcsarnokokon és a templom három oldalának lépcsőin ismét más nép volt... azt mondom, egy milliónyi nép és mind a lélekzetét vissza­fojtva várta, hogy hallja a Messiás kijelentését. Az oszlopok nem voltak csendesebbek, mint mi... Ha, ha, ha... Azt kép­zeltem, hogy hallom, amint a hatalmas római gépezet ten­gelyei ropogni kezdenek... Ha, ha, ha... Ó fejedelem, Sala­mon lelkére mondom, akit te a világ királyának tartasz, a te Messiásod, összehúzta a ruháját maga körül és elsétált, még pedig a legtávolabbi kapun át és ki se nyitotta száját... és a római gép még mindig forog ! Mikor saját csalódásának megerősítését ily durva for­mában hallotta, Ben-Húrban fölébredt a férfibüszkeség. Kezdte megérteni, hogy Irasz az ő dicsősége és esetleges koronája reményében volt kedves hozzá eddig és ez a kétszínű játék lelke mélyéig fölháborította. Mégis fékezte indulatait és nyu­godt méltósággal mondta: — Ha ez az a játék, Boldizsár leánya, amelyről be­széltél, fogadd a koszorút... átengedem neked. De vessünk véget a szavaknak. Hogy valami szándékod van, abban bizo­nyos vagyok. Térj arra, kérlek, és én válaszolok reá, aztán menjünk a magunk útján és feledjük el, hogy valaha talál­koztunk. A nő egy pillanatig fürkészően vizsgálta Ben-Hurt, mintha fontolgatná, hogy mit tegyen, — lehet, hogy az ifjú szándékát latolgatta — aztán hidegen mondta: — Engedelmet adok... mehetsz. — Béke veled — felelte az ifjú és kifelé indult. Mikor épen ki akart menni az ajtón, a nő meg­állította : — Egy szóra — mondta dölyfösen. Az ifjú ott állt meg, ahol volt és hátranézett. — Gondold meg, hogy mindent tudok rólad — folytatta Irasz. — Ó, legszebb egyptomi, — kérdezte Ben-Húr vissza­térve — mi mindent tudsz rólam? A nő szórakozottan nézett reá és habozva mondta: — Te inkább római vagy, Húr fia, mint bárki zsidó az atyád fiai közül. És talán ez visz rá, hogy megmentselek. — Megmenteni... engemet!?... Irász rózsaszínre festett ujjai vidáman játszottak a nyakán levő ragyogó függődísszel és a hangja is halk és szelíd volt; csak a selyemszandál roppantása a padlón figyel­meztette Ben-Húrt arra, hogy vigyázzon. — Volt egy zsidó, egy menekült gályarab, aki az idennei palotában megölt egy embert — kezdte a szép egip­­tomi lassan. Ben-Húr megdöbbent, Irasz pedig csöndesen folytatta: — Ugyanez a zsidó Jeruzsálemben, a Vásártéren meg­ölt egy római katonát; ugyanez a zsidó Galileából három begyakorlott légiót hozott, hogy a római kormányzót ma éjjel elfogja; ugyanez a zsidó szövetségeket kötött a Róma elleni háborúra, és Aderim sejk egyike az ő társainak... Közelebb húzódván Ben-Húrhoz, csaknem suttogva mondta: — Te Rómában laktál. Tegyük föl, hogy ezek a dolgok ismétlődni fognak ismert fülekben. Ah! Te sáppadozol... Az ifjú olyanforma pillantással vonult vissza tőle, mint aki azt hitte, hogy macskával játszik és tigrisre akadt, a nő pedig tovább beszélt: — Te ismerős vagy Rómában és ismered Szeránusz urat. Tegyük föl, hogy bizonyítékkal a kézben... vagy akár bizonyítékok nélkül is... azt mondják neki, hogy ugyanez a zsidó a leggazdagabb ember egész Keleten... nem: az egész birodalomban. A Tibet halai meghíznának-e máson, mint ennek a zsidónak a hulláján?... És míg azok lakmározná­­nak... ha ! Húr fia !... mily pompát fejtenének ki a cirkusz­ban ! A római népet mulattatni szép mesterség, de még szebb mesterség : megszerezni a pénzt, hogy mulattatni le­hessen őket; és volt-e valaha oly mester, aki Szeránusz úr­hoz fogható ebben ? !... Irasz kézzelfogható aljassága nem izgatta föl annyira Ben-Húrt, hogy ne gondolkozhatott volna. Felújult emlékeze­tében a Jordánhoz vezető úton, a forrásnál lefolyt jelenet, amikor Irasz először árulta el, hogy tudja a titkait és szem­mel tartja őt. Ben-Húr akkor Eszterre gyanakodott, hogy Irasz tőle csalta ki bizalmas értesüléseit és most meg akart győződni arról, hogy nem tévedett-e; tőle­ telhető nyugalom­mal mondta tehát: — Hogy örömöt szerezzek neked, Egiptom leánya, el­ismerem a ravaszságodat, meg azt, hogy a kegyelmedtől függök. Megölhetnélek, de te nő vagy. Ám a sivatag nyitva áll előttem, és, habár Róma jó embervadász, sokáig és messzire jöhet utánam, míg elfog. De hagyjuk ezt, ellenben szeretném tudni: ki mondta neked mindazt, amit rólam tudsz? A szökésben vagy a fogságban, sőt a halálban is vigasztalásomra lesz, hogy oly ember átkát hagyom az árulóra, aki életében nem tapasztalt gazságnál egyebet Ki mondta neked mindazt, amit rólam tudsz? — Vannak hazánkban mesterek, — felelte Irasz el­gondolkozva — kik a tengerparton tarkaszinű kagylókat gyüjtvén, fölvágják azokat, és a darabokat, mint betéteket, márványlapokba illesztvén, képeket készítenek belőlük. Így cselekedtem én is: ettől a személytől egy marék adatot gyűjtöttem, és amattól megint egy marékkal, és később összeraktam őket. — Nem, ez nem elég, — mondta Ben-Hur — ez nem elég. Lehet, hogy holnap meghalok, de előbb tudni szeret­ném, hogy ki volt az árulóm. — Ha oly fontos ez neked, — felelte Irasz vállat vonva, — hát egyet-mást Ilderimtől tudtam meg, mikor apámmal künn feküdt a ligetben, a sivatagban. Az éjszaka csöndes volt, nagyon csöndes és a sátor falai áteresztették a beszédet a kívül hallgató füleknek, melyek a madarakat és a levegőben röpködő bogarakat hallgatták... Más dol­gokat pedig — folytatta mosolyogva — úgy hallottam... — Kitől? — Magától Húr fiától — felelte Irasz. — És senki mástól nem is kérdezősködtem soha. • Ben-Húr megkönnyebbülten lélegzett föl és jókedvvel mondta: — Köszönöm, most már könnyű szívvel megyek. Nem jó volna, ha Szejánusz urat sokáig várakoztatnám reád. Még egyszer, ó Egiptom, béke veled! (Folytatjuk.) rrr­rr­rMtTftvrrrTTn rnfrrn TfVVTVTWf ? vr» v Szerkesztő: Zigány Árpád. Fotoriporter: Harsányi Gyula. Rajzoló: Wesely Norbert. A klisék Wesely L. és Társai mű­­intézetében (Dorottya­ utca 11.) készülnek. Kiadja : a «Központi Sajtóvállalat» R. T. •A Pallas részvénytársaság nyomdája Budapest, V. kerület, Honvéd­ utca 10. 1135

Next