Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1920. október 26. KÉPES KRÓNIKA A GAJAM BKISASSZONY Megírta tehát az újabb sürgönyt és pénzt is küldött, i miért tudta, hogy ott soha sincs akkora összeg készenlétben, amennyi egy ilyen utazás költségeit fedezhetné. Az öreg kisasszony még mindig eszméletlenül feküdt. Néha felriadt, sikoltozott, futni akart minden áron és ugyan volt dolga Ágnes asszonynak és az időközben felhívott Kelemen tiszttartónénak, amíg lecsendesíthették. Kollár doktort elhívták és az éjszaka vigasztalanul, félelmes izgalmak között köszöntött be. Mintha kihalt volna az öreg vörös kastély, egyetlen hang se hallatszott. Lábujjhegyen jártak a cselédek és az emeleti szobák, amelyek az est beálltával rendesen fényárban úsztak, ma sötétek maradtak és az ablakok fekete sora mintha fájdalmas, szomorú gyászt hirdetne. A borhátiak suttogva mentek el a park vasrácsozata előtt. A vén kisasszony talán fel se kel többé és az éjjeli zsolozsmák énekhangjai, amelyek naponta éjfél után áradtak ki a kápolna nyitott ablakain, talán mindenkorra elnémulnak. Mozdulatlan, óriási fekete folt gyanánt feküdtek a fák az éjszakában és a vörös kastély a gyércsillagú égboltozat alatt csakugyan olyan fenyegetően komornak és félelmesnek látszott, hogy a falu asszonyai keresztet vetve siettek tovább. Szent Lőrinc csodálatos ablaka fenn a kápolnában ezúttal fénytelen maradt, csak a tornyocska órája jelezte zavartalanul, erős, messzecsengő hangokon a múló időt. A borháziak borzongva hallgatták. Vájjon nem kondul-e meg a harang, amely közszájon forgó hagyomány szerint csak akkor hallható, ha nagy veszély fenyegeti a Solymáriakat ? És a kép, amely a mártyrhalált szenvedett szent Lőrincet ábrázolja, amint a lángok között kínzóihoz fordul és felszólítja őket hihetetlen, elképzelhetetlenül hatalmas lelkierővel, aminőt csak a mi Urunkban való törhetetlen hit adhat, hogy fordítsák meg, mert az egyik fele már megsült, — nem éled-e meg ismét ? A tűz izzó, pirosló lángkévéi nem csapnak-e fel újra vakító ragyogással, mint másfél évszázad óta mindig, ha megkondul a veszélyt jelző harang ? A délceg katona, a szép Eugénia ura, talán tudta, miért építette a tornyocskát és miért helyezte közvetlenül elébe, a a kápolna falára, szent Lőrinc kínszenvedést ábrázoló képét.. . A falu ijedős vénasszonyai váltig erősítgették, hogy abban a toronyban kísértetek tanyáznak és est idején a világ minden kincséért közelébe nem merészkedtek volna. .. — Takarodtok! Még megölik egymást... A fiatal leány seprővel felfegyverkezve rohant a verekedő kakasok felé. Arca égett, mint a nyitó rózsa; kartonszoknyácskájának fodra sebesen libegett körülötte; a rózsaszínű szalag, ami kétágba font, leeresztett, pompás fekete haját összetartotta, félig kioldódzva, hosszan úszott utána a levegőben. — Van-e eszed Jankó? Ereszted el a szegény párát! Közéjök csapott a seprővel, mire a kakasok csakugyan szétrebbentek. A nagy sárga, amelyik a szomszédból szökött át, szédülten keringett maga körül, azután megcsattogtatta szárnyait és a kerítésnek repült. Jankó dühösen futott utána, ám a fiatal leány elébe csapta a seprőt. — Nem szégyelled magadat? Lám, csupa vér a föld. Ide gyere. Hadd lássalak, te gonosz csont. Elkapta a kakast és aggodalmasan vizsgálta sérült fejét. — Megkaptad a magadét. Úgy kell neked. Haragosan zsémbelt, mialatt a kakas, behúzott nyakkal, sűrűn pislogott fel reá. A közelben dézsa állott, tele vízzel. A fiatal leány belemártotta zsebkendőjét és óvatosan mosogatta a csúnya sebet. — Valéria kisasszony ! — hangzott élesen a ház felől. — Tisztára odaég a rántás. Jankó hamarosan a földre került, a fiatal leány pedig futott a ház felé. Égett zsírszag fogadta. — Hát nem tudtad levenni a lábast ? Micsoda ügyetlen teremtés vagy! A kis gazdasszony frissen pergett a konyhában. Feltűrte ruhájának ujját és serényen forgatta a főzőkanalat. — Hagymát vágj Lizi, szaporán. Még a burgonyát se láttad el. A kis cselédleány oldalt pislogva nézett a fiatal gazdasszonyra. — Nem tetszett húst hozatni, pedig a méltóságos báró úr meghagyta... — Persze, hogy nem. A friss idei burgonya többet ér a húsnál. Aztán tészta is lesz. Ormay Valéria bárókisasszony már hozzá is kezdett a gyúráshoz. Fehér kezei szorgosan dolgoztak a liszttel, tojással, mialatt arca a közeli tűzhely melegétől még pirosabbra gyúlt. Nagyon bájos, kedves, fiatal arc volt ez, beragyogva két gyönyörű fekete szem csillogásától és a piros kis ajak mögül előbukkanó apró gyöngysorfogak havas fényétől. Alakja alig nőtt túl a középtermeten és karcsú hajlékonysága mellett telt volt és üdén friss, mint a hamvas, egészséges gyümölcs. Maga volt az élet, fiatal ruganyosság és ki tudja, ha a hajdani Solymári Ferenc, aki olyan nagyon „praktikus" gondozású volt , amint a szép Eugénia olyan gyakran szemére vetette — nem lelte volna-e nagy szívbeli gyönyörűségét a munkás, derék kis dédunokában ? Bizony, a büszke bárói címernek nem igen volt mit keresnie ezen a szegényes, öreg, ütött-kopott kis házon amely végső menedéket nyújtott az elszegényedett Ormayaknak. Valamikor ispánlakás volt és a dölyfös Ormay Elek, Valéria nagyatyja, át nem lépte volna saját nagyúri lábaival a küszöbét. Elúszott minden, ami igazolttá tehette volna a dölyföt és nagyzolási vágyakat, elkallódott a gyönyörű birtok, idegen kezekre jutott az ősi kastély, még a bútorokat is széthordták a szélrózsa minden irányába. Ormay Pálnak, vagy amint a községben nevezték, a „sánta báró"-nak, végül nem maradt egyebe ennél a kicsi, nyomorúságos odúnál és még örülnie kellett, hogy van, ahol meghúzhatja magát. A megélhetés amúgy is eléggé súlyos gondokkal terhelte s a könnyelmű, gáláns katonatisztnek, aki ezreket pocsékolt el egyetlen éjszakán, bizony nehéz volt megalkudnia a követelő kényszerrel. Állását egy baleset következtében, amelynek sántaságát köszönhette, oda kellett hagynia és csak a régi morzsákból és abból (1. folytatás.) IRTA : TÖRÖKNÉ KOVÁCS HERMIN REGÉNY 1145