Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1920-10-19 / 42. szám

1146 KÉPES KRÓNIKA 1920. október 26. élt, amit innen-onnan, a rokonoktól, ismerősöktől össze tudott harácsolni. Valamelyest jövedelmezett a lószakértői tudása is. Paripákat vásárolt, amelyek­ben megsejtette a jövendő nagy­ságot és később nyereséggel továbbadta őket. Állandóan volt néhány ló az istállóban és amint reményteljes pillanataiban mondani szokta: vevőköre örvendetesen szélesedett. A „sánta báró“ keveset tartózkodott otthon. Mindig voltak fontos ügyei, amelyek elszólították néha Erdély távo­labb eső vidékeire is. Gyakran járt Kolozsvárra, ahol lóanya­gát ismerősei körében jól tudta értékesíteni. Ezekre a jövedelmekre csakugyan nagy szüksége volt Valéria neveltetése ugyan már régen, hat évvel ezelőtt, tizen­hatéves korában befejeztetett, részint mert a költségek túl­­nagyok voltak, részint, hogy mielőbb otthon láthassa maga mellett a bájos kis leányt, akit élete örömének ismert, — de mégis sok minden kellett, dacára annak, hogy Valériának nem voltak igényei és hogy nagyszerű háziasságában tudott úgy dolgozni, szorgoskodni, mint a nép akármelyik derék leánya. Amikor hazakerült a zárdából és meglátta új otthonát, amelyet még nem ismert, fájdalmas ijedtség fogta el, de ha­mar összeszedte magát, mosolygott és biztosította atyját, hogy nagyszerűen fogja itt érezni magát. Ormay Pál valósággal fellélegzett erre, de később, amikor látta, mint veszi át a kis „galambkisasszony" — ahogyan kényeztetve nevezni szokta — a háztartás feletti uralkodó pálcát, mint dolgozik, hogy lehető­leg kényelmessé és elfogadhatóvá tegye otthonukat, súlyos és nehéz szemrehányások kínozták a múltért. Minthogy pedig a történteken változtatni nem lehetett, legalább most akart megtenni mindent, hogy Valériát a nélkülözésektől megmentse, ami csak nagyon kicsi részben sikerült. Hanem azért senki se látta a fiatal leányon a kedvetlenségnek legcsekélyebb nyomát se. Mindig vidám volt, derült és mosolygós, mint a rózsás májusi hajnal. Eleinte szakácsnőt tartottak, de mikor az nyíltan panaszkodott a húsadagok kicsisége miatt és foly­ton nagyobb, kivihetetlenebb követelésekkel állott elő, Valéria egyszerűen elcsapta és maga állott a tűzhely mellé. Lizivel nagyon jól rendben tudta tartani a házat, főként, hogy Gáspár kocsisnak, a lovak gondozójának is lehetett némi hasznát venni. Épen delet harangoztak. Nagy robajjal nyílott fel a deszkakerítésbe illesztett alacsony ajtó. A „sánta báró" fulladtan, sietősen és lihegve közeledett, mialatt zsebkendőjével verejtékes homlokát töröl­­gette. A kövezeten erősen dobbanó léptei furcsán, szaggatot­tan kopogtak. Valamikor nagyon szép ember lehetett. Most öreg, vézna, hajlott derekú és a bicegés folytán elferdült válla. Haja erő­sen őszbe csapzott, de bajusza még szénfekete és bár energikus arcán sűrűn adtak egymásnak találkozót a ráncok, mélyen ülő szemei fiatalosan csillogtak. — Halló, galambkám, halló ! Valéria a kilőtt tésztát szűrte. Mosolygós arcát oda­fordította apja,felé. — Azonnal, apukám. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek. Hamarosan rendben volt minden. Valéria leoldotta fehér konyhakötényét, alábocsátotta ruhájának feltűrt ujját és oda­perdült az öreg báróhoz. Ragyogó arca azonban hirtelen el­komolyodott. — Baj van, apukám ? Arcodon látom ... Ormay Pál szó nélkül nyújtott át egy papírlapot. Kollár doktor sürgönye volt. — Őméltósága nagy beteg. Ormay Gábor nem jöhet. Ápolásra, gondozásra feltétlen szükség. Kérem, hogy a bárónő azonnal induljon. A fiatal leány ijedten nézett apjára. — Én ? De hiszen az lehetetlen... A „sánta báró" gyöngéden karonfogta. — Menjünk be, itt nem lehet részletesen megbeszélnünk a dolgot. A kócos kis cselédleány csakugyan kíváncsian dugta ki fejét a konyha ajtaján. Szó nélkül mentek befelé. A lakószobákhoz az alacsony, földszintes, szomorúan rozoga kis háznak egy másik ajtaja vezetett. Mindössze egy lépcső választotta el az udvar földjét az ebédlőtől, amely padlózva volt ugyan, de a deszkák a ned­vességtől felpúposodtak, elhajlottak és a tiszta, fehérre me­szelt falakon bizonyosan zöldes zománcot vonna a penész, ha Valéria nem gondozná és nem ügyelne letakarítására. Ajtó, ablak nyitva állott, hogy akadálytalanul járhassa át a friss levegő. Tovább még csak két szoba volt. Egyiket a báró lakta, másikat a leánya. Az ebédlőnél szegényesebb szobát valóban alig lehet elképzelni. Valami régi, ezerszer javított szőnyeg feküdt a masszív, egyszerű, barnára festett diófaasztal alatt, néhány rozogalábú nádfonatú szék szerénykedett a hófehér teríték körül, egy ebédlőszekrényt helyettesítő ócska polc a fal mellett és fakult függöny az ablakokon. De köröskörül és a fal egyik oldalát szinte teljesen ellepve, ezernyi pompás, büszke agancs sorakozott, amelyeknek egykori, négylábú tulajdonosai keresz­­tülkasul szaladgáltak az óriási kiterjedésű Ormay-féle erdő­ségekben. Ma már csak ez hirdette az egykori bőséget, gazdag­ságot és a néhány fegyver, családi címerek, hajporos, előkelő dámák, páncélos, becsületrendes lovagok képei, amelyek a „sánta báró" szobájának kizárólagos díszei voltak. Ormay Pál becsukta az ajtót, ablakokat. — Így ni, most már beszélhetünk. Valéria mosolyogni próbált. — Természetesen visszasürgönyözted, hogy nem mehe­tek. Bármennyire sajnálom Atala nénit, téged nem hagyhat­lak. Nevetnem kell, ha arra gondolok, miféle ebédeket találna eléd Lizi és egy-két hét alatt milyen sikeresen tenné teljesen lakhatatlanná ezt a régi, rozoga fészket. Szó se lehet arról, hogy elmenjek. A „sánta báró" komolyan csóválta fejét. — Nem így van, galambkám. Feltétlenül el kell menned. Ne csak ne ijedj meg,­­ hallgasd végig, amit el kell monda­nom. Sokféle ok kényszerít erre az utazásra, amely előtt meg kell hajolni, bármily fájdalmasan esik is. Tudom galamb­kám, hogy nélküled nagyon szomorú napok várnak reám, de nem szabad erre gondolnom, mert jövődről van szó. Ne szakíts félbe, tudom, mit akarsz mondani. Hogy nem törődsz a jövő­vel és teljesen meg vagy elégedve a mai állapotokkal. Amilyen drága, jó szíved van, elhiszem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy úgy éreze. De erre most nem szabad hallgatnunk és nem lehet általa eltántoríttatnunk magunkat. A tény az, hogy nyomorúságos viszonyok között élünk, amelyek fokozatosan rosszabodnak és semmi remény sincs, hogy valaha másként legyen, ha elszalasztjuk a menekvés kínálkozó alkalmát. Tudod, hogy Atala egyedül, teljesen önmagának él. Különc, meglehető­sen emberkerülő, rideg és barátságtalan, de először­­ most beteg, akit rokonai cserben nem hagyhatnak, másodszor: nagyon gazdag és a vagyona feletti rendelkezés joga kétség­telenül, a legteljesebb mértékben megilleti. Anyai részről örökölt vagyona tetemesen meghaladja azt, amit szegény Bálint hagyhatott reá. Őszintén szólva, nagyon csodálom, hogy Gábor nem sietett a maga számára biztosítani a kiaknázható területet. Valószínűleg pénzhez jutott mostanában és ilyen­kor semmivel se törődik, a leányai pedig meghalnának az unalomtól, ami Borháton várna reájuk. És beteget ápolni Klára meg Beáta! Te nem ismered őket — de én! Hanem a végrendelet miatt mégis igyekezniök kellett volna ... — Még mindig arra gondolsz! — vágott közbe a fiatal leány. — Bizonyos, hogy csupa agyrém az egész. Solymári

Next