Képes Krónika, 1925. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1925-02-15 / 7. szám
1925 február 15. KEPES KRÓNIKA 223 Írta : Nyáry Andor — Illusztrálta: Hampel József Vörös János rákönyökölt az asztalra, sokáig gondolkozott, aztán a feleségére vetette tekintetét. — Mikor gyűt el a végrehajtó! Az asszony köténye csücskével megtörölte a szemét. — Hónap, — szepegte bánatosan. — Ha délig nem fizetjük ki az adót, aszonta, elviszi az ómáriumot. Az ember arca mérgesre pirosodott, aztán ráütött az asztalra: — Hát én meg aszondom, nem viszi el! Az asszony elsírta magát. — Azt az ómáriumot már elvitte az ördög! — Hát én meg aszondom, — akaratoskodott az ember, — nem vitte el. Kifüzetem az adót. — Miből? — A malacból. Hónap vásár lesz Perkátán. Behajtom a malacot. Megkapom érte a négyszázezer koronát. Éppen elég lesz adóra. Szinte tüzelt a szeme a gondolatra, hogy mégis kifog a végrehajtón. Másnap kora hajnalban madzagot kötött a malac hátulsó lábára, aztán megindult vele Perkáta felé, elül a malac, utána ő. Kocogtak, baktattak. A nap jóformán még fel se szólőként az égre, már megérkeztek a faluba. Szép malac volt, a vevők mindjárt körülfogták, fél óra se telt bele, már gazdát cserélt. Ötvenezer koronával többet kapott érte, mint amennyire számított. Vörös Jánosnak jó kedve kerekedett. Gondolta magában, a gőzkocsi is csak akkor szalad, ha az állomáson vizet szivat, így hát neki se árt, ha a gőzkocsi példáját követi, persze bor irányában, ötvenezer koronával úgyis többet kapott a malacért, mint amenynyi a végrehajtónak kell az almárium megváltására. Négyszázezer koronát bekötött a keszkenője csücskébe, aztán betért a kocsmába. Megivott egy litert bort, aztán a lábát útnak egyengette. Billegett, ballagott, közben dudoxászott is. A bor fejlesztette a gőzt, nótát csinált. A lába könynyű volt, mintha a csizmák maguktól lépkedtek volna az országúton. Mikor a fordulóhoz ért, a fúlkörül elővillant a faluja tornya. Az öreg elkurjantotta magát: — Megyek má! Hanem az amániumot nem viszi el a végrehajtó! Nagyot nevetett, de a nevetés hirtelen a torkán szakadt. Az országúton, a kőrakás mellett, — hogyan, hogyan nem, — egy nagy nyúl heverészett. A szőre szinte vörös volt, amint a forró napsugár rápörkölt. Az öreg megállt, nézte a nyulat. — Ezt jó vóna megfogni! A nyúl aludt, meg se mozdult. Vörös János a feje búbjára taszította a kalapot, lábujjhegyre húzódott, aztán szép lassan a nyíl felé farart. Mikor illő távolban ért hozzá, hirtelen ráhasalt. — Megvagy komám! A nyúl rugdalódzott, erőlködött, szabadulni akart, de az öreg magyar vasmarokkal fogta a bundáját. — Most már rugdalózhatsz! — nevetett s a nyulat magasra tartotta a levegőben, hogy jobban szemügyre vehesse. Aztán a keszkenőjével összekötötte a nyúl két hátulsó lábát, azzal a nyulat beletette a tarisznyájába és tovább ballagott. A jó fogás még a jó vásárnál is nagyobb kedvre hangolta az öreget. Már azt is eltervezte, hogy az almárium megmentésének örömére a megmaradt pénzen bort hozat a nyúlpörkölt mellé és meghívja rá a keresztkomát is, meg a sógort is. Nagyot nevetett:• Lám, ezt is a végrehajtónak köszönheti. Nélküle nem lett volna se nyúl, se pénz. A nevetésre a nyúl akkorát dobott magán, hogy az öreg majdnem hasra esett. Hátra nézett. Hát még a lélegzete is elállt. A nyúl kiugrott a tarisznyából s az összekötözött hátulsó lábain sántikálva, nekivágott a mezőknek. — Hú, az üdvösségit! — sápadt el az öreg. Nem a nyúl sápasztotta el, hanem a keszkenő. Megindult a malaccal Perkáta felé.