Képes Krónika, 1930. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1930-01-05 / 1. szám
Fáradtan vánszorgott a fekete hintó. A lovak meg is botlottak néha a hegyes kövekben, este kilenc óra óta tartott már az éjszakai utazás. A holid ferde ábrázatja már halványodott, álmosan pislogott az éj vándora a derengő bárányfelhők fátylai mögött. A kocsis feje félrebillent, még az ostor is bóbiskolt a kezében. Csak a fekete határ utasa volt ébren, virrasztóit egyedül, tüzes homloka mögött mintha száz dobverő dobolt volna. Hány éve már, hogy nem alszik ágyban törődött teste? Hány éjszakája? A hold surranó sugara bevilágít néha a zárt hintó éjszakájába. Nagy feketeségből rémlik ki az utas halvány arca, mint a ravatalos bársonyra szegezett halotti maszk . .. Nagyot zökken a kerék, a kocsi hirtelen megállóit. Fölriadt szendergéséből a kocsis és halkan káromkodott, a pogány Bacchus isten nevét emlegetve. A vándor kitekintett. Zordonan állta útját egy magas kőfal, mely a sötét éjszakában még komorabbnak és még hatalmasabbnak látszott. Kilépett a kocsiból, zsibbadt tagjait ropogtatva. Akkor látta csak, hogy mintha tolakodó éji vándorok ellen takargatná az ódon polgárházak álmát és titkait. Ahol az út nekiszaladt a fekete kőbástyának, a bezárt kapu fölött magas torony hórihorgas árnya emelkedett föl a falról hirtelen, mint álmából felriadt sötét éji őr. Odabenn, a fal és a kapu mögött, egy templom tornyában egyet ütött éppen az óra ... A kocsis, kezében kókkadt ostorával, várakozóan állott mellette. — Mi lesz most? — kérdezte az utas. A kocsis vállat vont. Egykedvűen felelt. — Várhatunk türelmesen, eccelenza... Reggel öt óráig ! Addig ugyan ki nem nyitják. — per Dió!... Valahol egy kakas rikoltott. Az utas megindult a kapu felé. Egészen groteszk látvány volt ez a sötét emberi árnyék, amint határozott, elszánt léptekkel közeledik az iszonyú, nagy sötét kőfalhoz, mintha keresztül akarna törni rajta ... Törpe az óriáshoz ... A kocsis rémülten nézte, és a fejét csóválta. Nem tudta ő, kicsoda az éji vendég, akit fuvaroz már Stradella óta. De abban bizonyos volt, hogy Piacenza városának ménkű nagy kapuja ugyan ki nem nyílik senki emberfia előtt, ha egyszer becsukta éjszakára az öreg custode. A hatalmas nehéz ajtókon vaspántok voltak. Két oroszlánfej ásított reá a kapuszárnyak közepéből. A vas oroszlánok fogai nagy karikákat tartottak. A vándor megfogta az egyik nehéz karikát és hozzá koppantotta a kapuhoz. Nagy visszhanggal dübögött végig a koppanás a kapu mögött, a láthatatlan bolthajlások alján. Riadt kongás felelt rá, titokzatos éjszakai écó. Azután csönd lett. A vándor várt. Most megfogta a másik oroszlán szájából kilógó karikát és újra megkopogtatta a város kapuját, háromszor egymás után, kemény, egyforma, erélyes koppantással. A láthatatlan kapubolt odabent dübörögve adta vissza a hangot. Mikor újra elhangzott a koppanás visszhangja, mint a szakadékba lehajított kavicsdarab nesze, amely egyre távolodik, távolodik, majd elhal — akkor mintha megmozdult volna valami odabenn, a kövek mélyén. A hórihorgas torony felső ablakában kigyulladt a mécsvilág. A rácsos ablak megnyílt, álmos, hunyorgó szem kandikált ki rajta és egy rekedt, mérges hang rikoltott ki a várfalból. — Che diavolo fate cosi tarde... Ki az ördög kopogtat ilyen későn? ... Az utas magasra emelte halvány arcát, melyre éppen ráesett a hanyatló hold sugara. A sápadt arc mint éji lámpás világított föl a föld sötét öbléből az álmos toronyőr felé. És egy hang szállott föl a csöndben... Nyugodt, ünnepélyes hang. Mély, mintha a városi zenekar gordonkája szólalt volna meg hirtelen. — Elkésett utas vagyok ... A nevem Kossuth... Az ablak becsapódott, odafenn mintha egy papucs kopogna rozzant, korhadt deszkalépcsőn, azután kulcsok csörögtek, nagyot csikordult a zár, a két oroszlános kapuszárny között rés támadt, jajgatva, nyikorogva, siránkozva fordult a kapu köszvényes, rozsdás sarkain és egy magasra tartott kézilámpa fényében ijedt, sárga, megrendült arc merült föl a homályból. Az utas már akkor ismét a kocsiban ült, a megzavarodozott kocsis pedig, aki azt hitte, hogy csodát látott, mikor Piacenza városának kapuját éjjel egy órakor kinyílni látta, még néhányszor keresztet vetett magára, azután gyors ügetésben megindultak a lovak a kapu felé. A kapuból dübörögve verte vissza a kerekek és a patkók zaját az alvó utcákon. A fekete álomba burkolt házak között vad vágtatással rohant tova a hintó, hogy megálljon néhány perc múlva a San Marco vendégfogadó előtt. Itt már a kocsis ugrott le a bakról nagy hirtelen, éber buzgalommal. Rettentő nagy úr lehet, aki a kocsiban utazik! — gondolta magában, — nagyobb úr a modenai fejedelemnél, talán még a piemonti királynál is. Hogyne, mikor kinyitották előtte éjszaka a városkaput! Türelmetlenül zörgetett az ajtón és mikor a padrone kinyitotta azt, élénk mozdulatokkal magyyarázott neki valamit. A gazda szobát nyitott, ágyat vetett és letett egy pislogó, nyomorúságos olajlámpát az asztalra. Azután hozta a vendégkönyvet, a tintát, s porzót és a tollat. Egy kékeres, finom fehér kéz látszott a lámpa kicsiny e 1