Képes Krónika, 1932. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1932-07-03 / 27. szám
XIV. évfolyam, 27. szám. Szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap Megjelenik hetenkint Budapest, 1932 július 3. A szegény ember álmodik... Irta: Kiss Menyhért A szegény embernek, Kispál Jánosnak, szomorúan végződött a napja. Azaz, dehogy is szomorúan. Nagyjában hasonló volt ez a nap az elmúlt hat esztendő bármelyikéhez, csakhogy a keserűsége gyülemlett jobban össze a szegény embernek megkínzott szívében a mai nappal. Rengeteg sokat látott-futott s estére annyira oda volt, hogy a kapát erőtlenül dobta le reszkető válláról. Az aszszony is hiába volt. Melléje ült és rámosolygott. Szelíden, úgy, ahogyan leánykorában tette, mikor három székkel s tizenkét gömbölyű párnával vette el Kispál János. De ettől sem vidult föl a komoly ábrázat. Hogy pedig mégis megossza a búsulást, mint az elvett gyér örömet, halkan odaszólt Kispál Jánosnak az asszony: — Ugye, megdolgozta magát? Ránézett az asszony s várta a feleletet. De Kispál János meg se moccantotta lehajtott fejét, mintha nem is neki beszélt volna a párja. Hanem Klára, az asszony, ismerte az urát. Nem vette szívére a szótlanságot s úgy tett, mintha nem is várta volna a feleletet. Folytatta: — Napközben is megkérdezte a legkisebb, papa, papa, hol van ... Tudja, úgy motyogta a pici szájával, hogy százszor is meg kellett, hogy csókoljam. Ébren, alva kelméd jár az eszébe, mióta este kelméd ringálja a bölcsőt... István, a legnagyobbik, a jobb keze, egyedül föltakarta az alszegi réten a sarját. Laci haza hajtotta a Bekecsből a lovakat, Erzsi, a lelkem, szikrám, tilok, tudja-e, hiszi-e, törte a kendert velem, míg az a csöpp teremtés Sándorral és Ferivel a méhesben játszottak ... Kispál János felsóhajtott. Az aszszony csodálkozva emelte föl nagy kérdő szemét rá, mintha azt mondta volna vele: «Hát nem örvend az apróságoknak?» Hiszen olyan szépen serdülnek, nőnek, hogy gyönyörűség nézni őket.» Az asszonynak bizony elborult sima, hófehér homloka. — Beteg kend, János? — Nem. — Hát mi lelte? Erre fölvetette fejét és sóhajtva mondta: — Baj van... sok ... — Mi? — Hát a gyerekek. Bizony ezt Klára is belátja. De hát ki tehet róla, hogy az Isten gyermekekkel s nem kinccsel, gazdagsággal áldja meg a szegény embert. Eleget fárad ő is. Már a gondozásuk is nagy dolog. Olyan tisztán járatja, hogy a mester fia se különb. Pedig ott egy van s telik. S ő még soha száján egy panaszszót ki nem ejtett. Nem esett jól a gazda csüggetegsége. Végig simított kék kötényen s csöndesen mondta: — Tán csak megsegít az Isten. Közel állt az elpityeredéshez. Istenem, lám egész napja örömben telt el s mégis elsötétült a lelke. Az ember végigmérte tekintetével az asszonyt s hogy a könnyeket megállítsa, keményen, hangosan kezdett el beszélni. N Agyon dolgozom magam, az is annyi. Csakhogy élhetünk belőle. Kiteszem a lelkemet, éjjel-nappal talpon állok, mégis látszata sehol, annyira sem vihetem, hogy rossz csontom néha megnyugtassam. De hiába akarta a kemény igazságokkal a könnyek útját megállítani, annál bővebben omlottak azok. Klára nem tudott parancsolni szemének. Tudta, hogy az a szegény ember megöli magát érettük, még csak nem is nyugszik. Hát sírt, siratta az örök változatlant, az örök szegénységet, Kispál János nem nézhette könnyező párját. Kiment s az udvaron leült a diófa alá. Az asszony megcsinálta a vacsorát, de alig ettek valamit belőle. A gyermekek jókedvűen csámcsogtak. Nekik sejtelmük sem volt arról, hogy ők a szülők nyomorúságának okai. Majd, miután imádkozott az öt gyermek — a hatodik most tanult beszélni — szépen lefektette őket Klára. Ilyenkor kiültek máskor a diófa alá s míg János gazda pipálgatott, el-elbeszélgettek múltról, jövőről. De most kinek lett volna kedve hozzá? Lenyugodtak hát ők is. Jótékony, csöndes álom szállott szemeikre, melyből csak szegény, munkásembereknek van része. A fárasztó, kínos munka csüggeteg mártírja rózsákon lépdel s mosolygó jólét környékezi. A háztetőn piros cserép zsúp helyett, a kis udvar kitágult és nagy istállók terpeszkednek rajta. Párosával hajlott szarvú ökrök álldogálnak benne s víg képű legény fütyürészve járkál az elöljáróban. Illatos szénát rak a fehérszőrű állatok elé s azok nagy, széles fejüket rázva, nyúlnak utána. Az udvar mögött nagy kert, akkora, mint a felfalu, tele megtermett gyümölcsfákkal. Kispál János csillogó szemmel sétál végig a kerten s nem tud betelni a nagy bőség, jólét látásával. Majd széles kőlépcsőkön (a tisztelendő úrnál látott ilyet, meg a városban) fölmegy a házba, ahol szintén mindenfelé fény, ragyogás, gazdagság, pompa fogadja. Csak azon bámul, hogy a nagy, kényelmes szobákban sehol senki. De töprengeni nem ér rá, annyira foglalkoztatja a gazdagság nagy boldogsága. Végre belép a legbelső szobába. Az fényben a többit is felülmúlja s csak az angyalok hiányoznak, hogy olyan szépséges legyen, mint a remetehegyi templom. A hófehér 3