Képes Krónika, 1932. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1932-07-03 / 27. szám

XIV. évfolyam, 27. szám. Szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap Megjelenik hetenkint Budapest, 1932 július 3. A szegény ember álmodik... Irta: Kiss Menyhért A szegény embernek, Kispál Já­nosnak, szomorúan végződött a napja. Azaz, dehogy is szomo­rúan. Nagyjában hasonló volt ez a nap az elmúlt hat esztendő bármelyikéhez, csakhogy a kese­rűsége gyülemlett jobban össze a szegény embernek megkínzott szí­vében a mai nappal. Rengeteg so­kat látott-futott s estére annyira oda volt, hogy a kapát erőtlenül dobta le reszkető válláról. Az asz­­szony is hiába volt. Melléje ült és rámosolygott. Szelíden, úgy, aho­gyan leánykorában tette, mikor három székkel s tizenkét göm­bölyű párnával vette el Kispál Já­nos. De ettől sem vidult föl a komoly ábrázat. Hogy pedig mégis megossza a búsulást, mint az elvett gyér örömet, halkan odaszólt Kis­pál Jánosnak az asszony: — Ugy­e, megdolgozta magát? Ránézett az asszony s várta a feleletet. De Kispál János meg se moccantotta lehajtott fejét, mintha nem is neki beszélt volna a párja. Hanem Klára, az asszony, is­merte az urát. Nem vette szívére a szótlanságot s úgy tett, mintha nem is várta volna a feleletet. Folytatta: — Napközben is megkérdezte a legkisebb, papa, papa, hol van ... Tudja, úgy motyogta a pici szájá­val, hogy százszor is meg kellett, hogy csókoljam. Ébren, alva kel­méd jár az eszébe, mióta este kel­méd ringálja a bölcsőt... István, a legnagyobbik, a jobb keze, egye­dül föltakarta az alszegi réten a sarját. Laci haza hajtotta a Be­kecsből a lovakat, Erzsi, a lelkem, szikrám, tilok­, tudja-e, hiszi-e, törte a kendert velem, míg az a csöpp teremtés Sándorral és Ferivel a méhesben játszottak ... Kispál János felsóhajtott. Az asz­­szony csodálkozva emelte föl nagy kérdő szemét rá, mintha azt mondta volna vele: «Hát nem örvend az apróságoknak?» Hiszen olyan szé­pen serdülnek, nőnek, hogy gyö­nyörűség nézni őket.» Az asszonynak bizony elborult sima, hófehér homloka. — Beteg kend, János? — Nem. — Hát mi lelte? Erre fölvetette fejét és sóhajtva mondta: — Baj van... sok ... — Mi? — Hát a gyerekek. Bizony ezt Klára is belátja. De hát ki tehet róla, hogy az Isten gyermekekkel s nem kinccsel, gaz­dagsággal áldja meg a szegény em­bert. Eleget fárad ő is. Már a gon­dozásuk is nagy dolog. Olyan tisz­tán járatja, hogy a mester fia se különb. Pedig ott egy van s telik. S ő még soha száján egy panasz­szót ki nem ejtett. Nem esett jól a gazda csüggetegsége. Végig simí­tott kék kötényen s csöndesen mondta: — Tán csak megsegít az Isten. Közel állt az elpityeredéshez. Is­tenem, lám egész napja örömben telt el s mégis elsötétült a lelke. Az ember végigmérte tekintetével az asszonyt s hogy a könnyeket megállítsa, keményen, hangosan kezdett el beszélni. N Agyon dolgozom magam, az is annyi. Csakhogy élhetünk belőle. Kiteszem a lelkemet, éjjel-nappal talpon állok, mégis látszata sehol, annyira sem vihetem, hogy rossz csontom néha megnyugtassam. De hiába akarta a kemény igaz­ságokkal a könnyek útját megállí­tani, annál bővebben omlottak azok. Klára nem tudott parancsolni szemének. Tudta, hogy az a sze­gény ember megöli magát érettük, még csak nem is nyugszik. Hát sírt, siratta az örök változatlant, az örök szegénységet, Kispál Já­nos nem nézhette könnyező pár­ját. Kiment s az udvaron leült a diófa alá. Az asszony megcsinálta a vacso­rát, de alig ettek valamit belőle. A gyermekek jókedvűen csámcsog­tak. Nekik sejtelmük sem volt arról, hogy ők a szülők nyomorú­ságának okai. Majd, miután imád­kozott az öt gyermek — a hatodik most tanult beszélni — szépen le­fektette őket Klára. Ilyenkor kiültek máskor a diófa alá s míg János gazda p­ipálgatott, el-elbeszélgettek múltról, jövőről. De most kinek lett volna kedve hozzá? Lenyugodtak hát ők is. Jótékony, csöndes álom szállott szemeikre, melyből csak szegény, munkásembereknek van része. A fárasztó, kínos munka csüggeteg mártírja rózsákon lépdel s mo­solygó jólét környékezi. A háztetőn piros cserép zsúp helyett, a kis udvar kitágult és nagy istállók ter­peszkednek rajta. Párosával hajlott szarvú ökrök álldogálnak benne s víg képű legény fütyürészve járkál az elöljáróban. Illatos szénát rak a fehérszőrű állatok elé s azok nagy, széles fejüket rázva, nyúlnak utána. Az udvar mögött nagy kert, ak­kora, mint a felfalu, tele megter­mett gyümölcsfákkal. Kispál János csillogó szemmel sétál végig a kerten s nem tud betelni a nagy bőség, jólét látásá­val. Majd széles kőlépcsőkön (a tisztelendő úrnál látott ilyet, meg a városban) fölmegy a házba, ahol szintén mindenfelé fény, ragyogás, gazdagság, pompa fogadja. Csak azon bámul, hogy a nagy, kényel­mes szobákban sehol senki. De töprengeni nem ér rá, annyira fog­lalkoztatja a­ gazdagság nagy bol­dogsága. Végre belép a legbelső­ szobába. Az fényben a többit is felülmúlja s csak az angyalok hiányoznak, hogy olyan szépséges legyen, mint a remetehegyi templom. A hófehér 3

Next