Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1876. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1876-07-30 / 31. szám
246 POLITIKAI HÍRADÓ. • Az érdekes elfogatások közt, melyek a délszláv lázadással kapcsolatos indokokból történtek, megemlítendőnek tartjuk még Sztratimirovics György hírhedt rácz kolomposét, kit horvát területen ért el a kormányhatalom keze és a kit egyelőre Újvidéken helyeztek őrizet alá! Sztratimirovics neve 1848-ban tűnt föl a bácskasági rácz zendülésben, s a szenttamási elsánczolt tábor parancsnoka volt, midőn augusztus 19-kén a magyar sereg osztrák tábornokoktól vezetve, a rácz fészek ellen képmutató ostromot rendezett, a midőn az árulás oly vastagon nyilatkozott, hogy a legutolsó magyar közlegény észrevehette azt és megbotránkozott rajta. Ez aztán könnyű módja volt a hírre jutásnak, s a hűhóhoz és szédelgéshez értő fiatal forradalmár később csakugyan osztrák törzstiszti rangot, némelyek szerint csak őrnagyságot kapott, de már két évtized óta az újságokban rendesen „tábornok“ czímmel emlegetteté magát, — azonkívül hogy csakhamar kilépetvén a tettleges szolgálatból, 1500 frt nyugdíjt húzott mai napig, s mint magyar állampolgár, több országgyűlésen át a képviselőház tagja is volt. Utóbbi időben már gyanús hire terjedt rácz atyafiai között is. A tábornok úr szeretett nagy lábon élni, minélfogva jó pénzért sok mindenféle irányban volt képes meglepő kanyarodásokat produkálni. Mindazáltal a kezdő nagy hódító vadrácz háborúban mégis sikerült neki magát befurni a Csernojev hadtestébe mint dandárparancsnok, de végzete utolérte, mert a törökök azonnal jól helybenhagyták, csapata nagy részét elvesztette s miután ennek következtében valószínűleg nem akartak többé az „ebre hájat“ bizni, összeveszett a nagy „szrb“ kormánynyal, s mint egy mai rácz Coriolán, elcsapta magától Szerbországot, átevezett hozzánk magyar volikusok közé, ahol aztán Tisza Aufidius vezér parancsára azonnal fülön csipetett és hűvösre tétetett, ahol majd ki fogják kérdeni valószínűleg, hogy miként vélte ő összeférőnek az 1500 frt kegydíjjal s a magyar képviselőséggel a lázadó szerb seregbeli szolgálatot a török állam ellen, melylyel birodalmunk természetes érdekek alapján nyugvó baráti viszonyban él, és mely ellen küzdeni jelenleg annyi, mint akár a magyar haza vagy akár a hasonérdekű Ausztria ellen emelni fegyvert? No, csakhogy valahára a magyar kormány is letért a tetszhalálszerű aléltság és mindent eltűrő engedékenység teréről és megmutatta, hogy amint idejét elérkezettnek látja, könnyedén el tudja tiporni az ellene gyűlöletet sziszegő mérges csörgőkígyók fejeit. Az öreg német császár nyaranként rendesen egy osztrák tiroli légfürdőbe utazván, ilyenkor mint mindig, ezúttal is találkozott királyunkkal, ki udvariasan, mint birodalmi gazda, eléje ment, és vele szívélyesen ölelkezett. Ez utazás, illetőleg találkozás, újabb politikai megállapodásokkal aligha van kapcsolatban, mert mindkét császár csupán szokott személyes kíséretével környezte magát, a béke és háborúcsináló kanczellárokat otthon hagyván. Ilyenkor Bismark is megengedi magának, hogy „beteg“, Andrásy pedig hogy „fáradt“ legyen, s az egyik valahol Kissingenben „gyógymódozza“, a másik Terebesen heveri ki magát. A találkozásnak, illetőleg a nagyon szívélyes csókolózásnak tehát csak annyi a jelentősége, hogy közöttünk és a német császárság közt még mindig „szent a béke“ — ami magában elég nagy jószerencse. Mert hiába, az orosz és német császárok egyikével legalább okvetlen szövetségben kell lennünk. Csak így mondhatjuk el vígan, hogy — „eb fél, kutya fél . . .“ Különben is egyre szaporodnak a jelek, melyek aggodalommal töltik el a közvéleményt Ausztriában és Magyarországban az orosz szövetség őszintesége s tartóssága iránt. " Valóban nagyon aggasztó körülmény, hogy az orosz politika csak szóval győz bennünket, hitegetve, de tettel mindig ellenünk mesterkedik. Legújabban is az történt, hogy az orosz ezer az új török követet fogadván, előtte Törökországról igen ellenséges hangon nyilatkozott, ésannyira, hogy a követ egészen leverten távozott a fogadásról. Ez igen szokatlan, fenyegető tény, s eszünkbe juttata III. Napóleon ismeretes 59-ki újévi megszólítását, midőn az osztrák követnek csak annyit mondott, hogy igen sajnálja, miszerint az osztrák udvarral nem lehet kedvezőbb viszonyban, s e nyilatkozatnak akkor az egész világ háborús jelentőséget tulajdonított, minthogy a háború aztán még azon évben be is következett. • Átalában igen elterjedt a gyanú, hogy Oroszország csak a telet várja, hogy Törökországgal kikössön, minthogy az ő jeges égaljának vutka-ivó szülöttei nem igen bírják ki a hadjáratot a melegebb földrészeken. A nagy Napóleon ellen is legjobb szövetségese volt a jégcsapos zuzmarás tél. Másrészt úgy látszik, mintha Németország döntő politikai körei is azon nézetben lennének, hogy nekünk Ausztria-Magyarországnak osztozkodnunk kellene az orosz szomszéddal a levetkőztetendő török beteg ruháin. Mindegyre nyíltabban ajánlgatják a porosz-német félhivatalos közlönyök, hogy csak bátran kapcsoljuk magunkhoz Bosnyákországot. Bulgária pedig legyen egy orosz herczegé , Szerbia, Románia stb. legyenek függetlenek. Gonosz jel, hogy e terv bő pártolókra talál az osztrák közös hadseregbeli tábornokkarban, s a főrend magasb köreiben. Ez az elem titkon még mindig a katonai önkény-