Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1877. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1877-01-14 / 2. szám
10 a tőlünk elszakadt jó barátért s most, koporsója fölött mondanánk el olvasóinknak, ki volt az ő régi jó ismerősük, barátjuk, a kinek leveleit annyiszor olvashatták, ki volt Falusi János? Falusi János csak fölvett név. A szép levelek írója e nevet akkor vette föl, mikor a „Képes Néplap“ megindult. Valódi neve Dömötör János. Köznemes szülőktől született Duna-Szent-Györgyön, s Gyönkön kezdte meg iskoláit. Innen Nagy-Kőrösre ment s mint kiváló tehetségű ifjú, kedvencz tanitványa lett a nagy költőnek, Arany Jánosnak, kit a bálványozásig tisztelt és szeretett teljes életében. Itt végezte az egész gymnáziumot s az első theologiai osztályt. Majd Pestre jött s két évet töltött a theologián. A negyedik évre, mint kitűnő tanuló, ösztöndíjjal Edinburgba, Angliába ment, hol megismerkedett az angol irodalommal s honnan egy év múlva visszatérvén, a pesti ref. főiskolán a bölcsészet és latin nyelv tanára lett. A Kisfaludy-társaság 1865-diki pályázatán tűnt fel először az irodalom terén a ballada elméletére benyújtott munkájával, melyet a társaság dicséretre s kiadásra méltatott. Ez időtől fogva nagy tevékenységet fejtett ki az irodalomban és pedig annak legkülönbözőbb ágaiban. Irt nemes ihlettségű költeményeket, könyvbírálatokat, értekezéseket. Számos czikke jelent meg részint névvel, részint névtelenül, az időszaki vállalatokban, a „Budapesti Szemlé“-ben, „Vasárnapi Ujság“-ban s a „Protestáns egyházi lapok“-ban és a „Képes Néplap“-ban. Kitünően fordított idegen költőkből, irt politikai czikkeket s egy ideig a „Korunk“ czimü politikai napilapot is szerkesztette. Tagja volt a ref. egyház ama bizottságának, mely a zsoltárok újabb kiadását rendezi. 1873-ban Tolna- és Baranyamegyék tanfelügyelője lett s buzgó működése oly elismerésben részesült, hogy 1875-ben Pestmegye és a Kiskunság tanfelügyelői állását bízták a még fiatal ember kezére. A Kisfaludy-társaság a múlt évben választotta meg rendes tagjának, az irodalmi téren kifejtett jeles működéséért.?. Ilyen állást foglalt el a közéletben a még ifjú ember. A magánéletben pedig a legkedvesebb, vidám társalgó volt, szelid kedélyű és barátságos s nem lehetett rajta észrevenni, hogy valami sötét gondolat emészti. És mégis úgy volt. Mert a mi e fájdalmas esetet még fájóbbá teszi, s a mi e lap olvasóit, kiknek ő oly szerető barája volt, nem hagyhatja megindulás nélkül, az annak elgondolása, hogy a legszebb pálya kezdetén, a legszebb czélnak indult tevékenységnek közepette, oly élet kezdetén, mely a legszebb kilátásokkal biztathatta, barátaitól szeretve, ismerőseitől tisztelve,-------önmaga vetett véget ifjú, munkás életének. Mi vihette rá e gyászos elhatározásra, annak csak az a megmondhatója, aki a vesékben olvas. Akárkiről inkább fel lehetett volna tenni, a mi, fájdalom, bekövetkezett, mint a kedélyéről, szelid életvidorságáról általánosan ismert e fiatal emberről, ki egy ritka sikerrel megkezdett s még szebb jövővel biztató pálya elején állt, ki személyi tulajdonaival magát kedveltté, hasznos munkásságával ismertté tudta tenni, ki hivatalos dolgait a legnagyobb lelkiismerettel és pontossággal teljesité, pénzügyeit rendben tartotta s a mellett oly irodalmi névre tett szert, minő csak kevésnek jut az ő korában. Nem csoda hát, ha a borzasztó hit azokat is megdöbbenté, a kik csak névről ismerték. Iratot nem hagyott maga után, mely gyászos elhatározását indokolná, azok az iratok pedig, melyeket hátrahagyott s melyeknek egy tekintélyes része épen e lap hasábjain jelent meg, épen a boldog és megelégedett élet mesterségére tanitanak életbölcsészeti jó tanácsaikkal. Szépen kezdett, szomorúan végzett rövid élet, melynek ki tudja, minő szép folytatása lehetett volna! Megérdemelte, hogy boldog legyen. Komolyan tudott gondolkozni s melegen érzeni. Mutatja az, hogy bár neki magának is, önerejéből kellett felküzdenie magát s másra nem számíthatott, mint amit feje és két keze munkájával bekeres, három unokaöcscsét taníttatta ki teljesen. Valóban elmondhatjuk, hogy ez erőszakosan félbeszakított ifjú életveszteség az irodalomra, a tanügyre s a közéletre egyaránt. E hó 10-dikén kisértük a temetőbe koporsóját, mely fölött Török Pál superintendens mondott megható beszédet. Vidékről is feljöttek rokonai és barátai s a fővárosból nagy számú közönség gyűlt össze megadni emlékének a végső tisztességet. Kikisértük, elhantoltuk. Áldást mondunk porára s nyugalmat kérünk számára a földben, melyet a földön meg nem tudott találni. Fájdalmunk nagy, mert hiszen veszteségünk is az. Meg fogjuk őrizni emlékét s azon leszünk, hogy a minő oly hivatott kézzel munkált, mi folytassuk erőnkhöz mérten s azzal áldozunk emlékének, hogy az ő szellemében folytassuk a munkát, melyet ő oly híven teljesített. A feltalált apa. Elbeszélés. (Folytatása.) Most azon voltak, hogy fölfedezzék, ki tette azt a mesterlövést, mely Róbert életét megmentette ? A pataktól ötven lépésnyire egy nagyon magas férfi állt a hegy tövében. Egy hosszú puska hevert mellette a földön. Széles vállai voltak s hosszú haja, melyet szíjak csatoltak hátra. Termete meghaladta az egy élet, bronzszinü arcza a száj körül vörösre volt festve, szeme körül feketére, homloka fehérre. Erről, valamint öltözetéről meg lehetett látni, hogy patagon. Arczvonásai a festék alatt is büszkék voltak és értelmesek. Mozdulatlan nyugalommal várta be a feléje közeledőket, kik hálát mondani jöttek hozzá. Néhány szót mondott a hálálkodásra, amit azonban senki nem értett. Akkor egy más nyelven szólalt meg s Glenarvannak úgy tetszett, hogy spanyolul beszél. — Espanyol? — kérdezi.