Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1879-02-23 / 8. szám

58 KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKAI HÍRADÓ is, s a rosz tápszer mellett egy kis láz is elég, hogy az itt mindjárt hagymázzá és járványos betegséggé fokozódjék. Zarizin alatt a Volga két nagy ágra szakad. A keleti ág neve Acktuba, a nyugati megtartja a Volga nevet. E két ág egyenkezűleg fut egymás mellett a Kaspi-tenger felé, melybe ömlésük előtt, Asztrakhán város mellett, nagy deltát képeznek. E két folyam ág tája síkságot képez, melynek színe alacsonyabb a Fekete-tenger felszínénél, s telve van sós mocsarakkal, kisebb csatornákkal, és «holt vizekkel», rengeteg nádasokkal, melyekben milliói tenyésznek a vizi madaraknak. A viz mentén egész serege van a kozák telepeknek s ezek a pestis fészkei. A legnagyobb mértékben, s tán legelőbb dúlt a vész Vjetlanka (Witlaninszkaja) faluban, továbbá Sztariszkojeban, Prisibben, Mihhailovkában és Udacsnojeban. A katonai zárvonal, melyet az orosz kormány fölállított, az Acituba balpartján Vladimirovkától Szelitrenojéig vonul, a Volga jobb partján pedig Stariszkojetól és Csarni-Jartól Kirdáig. E körből, melyet térképünk mutat, orosz — tehát nem egész megbízható — tudósítások szerint január havában nem terjedt tovább a pestis. De az orosz kormány nagyobb biztosság okáért Zarizinban is fölállított egy vesztegzárvonalat. A Zarizinból Moszkván, Orelen, Kurszkon, Kiemen keresztül vezető orosz vasútvonal, mint a mellékelt térképen látható, Galicziában a Károly-Lajos vaspályához csatlakozik s kétszázötven mértföldet tesz. Időben kifejezve három nap és három éjjel gyors vonaton. Bármi nagynak lássák tehát a távolság, mely monarchiánkat a pestis fészkétől elválasztja, örvendenünk kell, ha az eshetőleges résznek hazánk határaitól távol tartására kormányunk még ideje korán a legerélyesebb rendszabályokat nem hagyja számításon kívül. Az én vén erdészem. Elbeszélés a székely népéletből. (Folytatás.) Szép, fiatal volt a menyecske, karcsú, hajlékony termettel, halvány, hosszúkás, érdekes arczczal. — Oh Mihály bá! mondá a mint zokogásán kissé erőt vehetett, — Oh édes Mihály bá, de jó, hogy erre vette az útját! ha tudná, mióta várok én erre! mennyit imádkoztam én azért, hogy a kegyelmes úristen egyszer, csak egyetlenegyszer vezérelje errefelé! S ő megszánt, meghallgatta könyörgésemet s elküldé az utolsó perczben viharát, hogy kendet erre térítse. — S mit akarsz te még velem, — mondá keserű hangon az öreg, — tán van még valamim, a mit elkívánj tőlem ? Egy kincsem volt, miattad veszett oda! Mit kívánsz még tőlem. Hisz most már koldus vagyok, semmim sincs. — Oh ne, oh ne szóljon igy hozzám Mihály bá, — esdeklett az asszony, — tudom én, hogy nagy vétkes vagyok a kend szemében, de kend is tudja, hogy életemet adtam volna s adnám most is örömest, ha az a szomorú dolog meg nem történt volna. Hiszen tudom én, hogy ő legdrágább kincse volt kendnek, de hát nekem tán nem ? — én tán nem szerettem jobban, mint az életemet, jobban mint a mennybeli boldogságomat ? — Hallgass, hitszegő! kiáltott fel indulatosan Sükő Mihály, — ha szeretted, miért hagytad el, s ha elhagytad, mért vontad újra álnok kebeledre? vagy azért csalogattad újra magadhoz, hogy aztán beletaszítsd a halálba ? —Táj! Mihály bá, csak ezt, csak ezt ne mondja nekem! hiszen én nem vagyok semminek az oka, — kiáltá szívszaggató hangon a szegény nő, — hiszen tudja mi vitt reá, a nyomorúság, a kényszerűség. — Aztán én nem is csalogattam őt magamhoz, hanem isten irgalmára, minden szentekre kértem hagyjon el, felejtsen el, ne döntsön mindnyájunkat a veszedelembe. Tehetek-e arról, ha nem hallgatott rám s vakon rohant vesztébe? — Oh Mihály bá! tudom, hogy kend szenvedett, siratta fiát, de annyit nem szenvedett, annyit nem sirt, mint én. A kend haja fehér lett, igaz, de hisz kend már öreg, én ifjú vagyok s nézze mégis, — mondá, félkézzel lerántva fejéről a fekete kezbenőt, hogy tömött fonatai dúsan omlottak alá, — mégis megőszültem bánatomban. A vihar mind egyre zúgott, a szél dühösen seperte végig az utat, a sötét felhő mind lejebb ereszkedett, mélyéből máris egy-egy nagy esőcsepp hullott reánk. Egy a többinél élénkebb fényű villám világánál valóban rémes színben tűnt fel az előttem álló csoport, a gyötrő lelki harczot vívó ősz, a könyörgő, csakugyan őszhajú ifjú nő s a halkan sirdogáló leányka alakjával. Irtóztató, eget-földet rázó dörgés követte a villámot, a malom előtt álló jegenyefák egyikén lángfolyam futott végig, pár pillanatig mint óriási fáklya lobogott az előbb zöldelő fa, aztán recsegve ropogva, messze szétszórva szikráit, ezer meg ezer darabra törve omlott szét. Megrendülve, szótlanul bámultuk a természet erejének e nagyszerű nyilvánulását. Lükő Mihály arczáról eltűnt a gyűlölet kifejezése, vallásos megdöbbenés válta fel azt s hangja is sokkal szelidebb volt, midőn újra a menyecskéhez szólott: — De hát voltaképen mért is álltad te utamat, Boriska, mit kívánsz te tőlem ? — Keveset, nagyon keveset, édes édes Mihály bá, — felelé ez — csak egy megbocsátó szót a magam, s egy szelíd atyai áldást leánykám számára. Oh ne tagadja meg kérésemet, Mihály bá, hisz kendnek az csak csekélység, egy pár szó, egy kézmozdulat, ami nekünk olyan nagy dolog; olyan nagy, hogy én a nélkül nem élhetek, nem halhatok, s ez a szegény kis ártatlan soha boldog nem lehet. — Oh ne tagadja meg tőlünk, Mihály bá, hisz láttuk az imént milyen hatalmas az isten, egy intése mindnyájunkat semmivé tehet. Hajoljon hát kend is meg szent színe előtt, gondolja meg, hogy hatalma mindnyájunkkal közös s nem tudhatjuk, melyikünket szólít előbb magas trónusa elé. S ha kendet érné a sors, meg tudna-e nyugodtan halni annak tudatában, hogy engem örökös haldoklásra, ezt a szegény gyermeket pedig örökös átok hordozására kárhoztatta ? Legyen kend is izgalmas, mint az úristen, a ki elküldé viharát, hogy kendet erre térítse s teljesítse egy kétségbeesett anya könyörgését. Sükő Mihály egész alakján látható volt a lelki harcz, s az erős ember egész testében remegett, midőn a gyermek fejére nyugtató kezét s alig hallhatóan rebegte: — Az úristen kegyelme legyen veletek, én megbocsátok neked, Boris és visszavonom átkomat gyermeked fejéről! — Oh köszönöm, köszönöm, áldja meg kendet is az isten, Mihály bá, kiáltá Boris, megragadva az öreg kezét s könyeivel, csókjaival borítva azt, mer te is gyermekem, csókold meg ezt a kezet, a mely áldólag nyugo-