Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1882-10-22 / 43. szám
342 KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKAI HÍRADÓ íme Petőfi emléke Budapesten. Midőn ezt olvasóinknak rajzban is bemutatjuk, hadd álljon itt képe annak a másik két emléknek is, mely a nagy költő életének kezdetét és végét jelöli. Bemutatjuk a szerény szülőházat, melyben nemzetünk e nagy büszkesége először pillanta meg a napvilágot. E kis hajlék soká volt elfeledve, mert Petőfi maga Félegyházát mondá szülővárosának; de a nyomozás kimutatta, hogy ő csak eszmélő gyermekéveit tölte e városban, míg 1872-ben akkor még élő keresztatyjának vallomása, továbbá az eredeti anyakönyv tanúsága szerint Kis-Kőrösön született, hol a lakosok a házat is meg tudták mutatni, melyben Petőfi szülei fiuk születési idején laktak, s a hol a kis Sándor is átéle életének első másfél évét. Egyszerű parasztház az, olyan mint a többi. Csak az a különbség, hogy mióta kétségtelenné vált, hogy ez a szülőház, annak a falába a magyar írók és művészek társasága, — mely a házat meg is vette — emléktáblát állíttatott, s hogy a ház előtti téren a költőnek egy kisebb álló szobra látható. Azt a szomorú helyet is bemutatjuk, ahol Petőfit utoljára látták élő embernek kor- és bajtársai. A segesvári völgy az, el messze Erdélyben, a Küküllő mentén. Itt volt a nagy csata a kifáradt honvédsereg és a muszkák túlnyomó hada között. Petőfi is ott volt, Bem, a szürke generális mellett, kit a bálványozásig szeretett s ki a magyar hadak fölött parancsnokolt. Délelőtti 10 órától estig tartott az ütközet, mely a magyarok veszteségével végződött. Bem, a fővezér is csak csodával határos módon kerülte el a halált ez alkalommal. De Petőfit, — aki a csata kezdetén még többekkel beszélt a ma is élők közül s a csata folyamában többen látták a csata hullámai között, — e csata után nem látta senki többé, úgy kell lenni, hogy itt esett el. Valami buta kozák leszúrta, nem tudhatva, hogy — mintJókai mondá — «templomot rombol össze, mely istenségekkel van tele.» A Fetőfi-szobor leleplezése. A szobor leleplezésére e hó 15-kén az idő kedvezőtlen volt. Még reggel sűrűn esőzött, kilencz óra fele szűnt meg csak, de ki nem derült. A nedves, sáros idő sokat rontott az ünnep fényén, a külsőség pompáján. A tért, a Dunapart görög templom előtti részét zászlókkal, szőnyegekkel díszesítették. A középületekre, a kikötő árboczaira lobogókat vontak. A szobor körül különösen gazdag volt a díszítés. Nagy árboczokon zászlók, czímerek, aztán zöld lombfüzérek köröskörül. A tér erős fakorláttal volt körülvéve, hogy a tolongásnak gátja legyen. Az ünnepély az akadémia nagy termében kezdődött, s onnan vonultak a szobor helyére. A szobor, Huszár Adolf műve, a legsikerültebb szobor, melyet eddig Budapesten állítottak. A koszorúk, száznál több, díszesnél díszesebb, egész nap ott maradtak a talapzat körül. Legfelül volt egy babérkoszorú, nemzeti színű és fehér szalaggal, rajta franczia nyelven : Petőfi Sándor, a nagy magyar költő egy tisztelője.» A küldő neve nem ragyogott rajta. Talán díszesebb koszorú is volt, Budapest főváros 300 frtos koszorúja, aranyhímzetű szalagjával, bizonyára mesteribb munka. Mért tették mégis ezt a legelső, a legfeltűnőbb helyre ? Sokan nem tudták. Mások mondták, hogy a nagy magyar költő ez idegen nyelvű tisztelője királyné. Valóban e koszorút Erzsébet román királyné küldte, aki maga is foglalkozik a költészettel Carmen Sylva név alatt, és ismeri Petőfit a fordításokból. Az ünnepélyen jelen voltak: A kormány részéről Tisza Kálmán, Szapáry Gyula gr., Pauler Tivadar, Trefort Ágoston, Bedekovich Kálmán, Ráday Gedeon gr., Széchenyi Pál gr., Kemény Gábor b., a tábornoki kar, főrendiház, képviselőház, a magyar tud. akadémia, a Kisfaludy-társaság, a Petőfi-társaság, megyék, városok, egyesületek. A hatóságok egy része országgyűlési képviselőit bízta meg. A nemzeti színház és népszínház személyzete is külön képviseltette magát. Az ünnepély lefolyásáról a következő részleteket állítjuk össze. Az akadémia dísztermében délelőtt 10 órára igen fényes közönség gyűlt össze. Az emelvényen Petőfi mellszobra állt, gazdag lombdíszítéssel körülvéve. Körülte a szoborbizottság tagjai és a küldöttségek. Az elnöki helyet Ráth Károly főpolgármester, mint a bizottság elnöke foglalta el. Ráth Károly üdvözölte a közönséget s lelkes szavakban adta elő az ünnepély czélját. Jókai lépett ezután az emelvényre és emlékbeszédet tartott a költőről, ki neki jó barátja volt. Szólt költészetéről, jellemezte Petőfi természetét, s átalában egy szingazdag képet rajzolt róla. Elmondta, hogy miként lelkesült a szabadságharczban, márczius 15 ikétől egész végig. Aztán igy folytató: «Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Számára ezen a planétán többé nem lehetett hely. Utolsó költeményének czime «Szörnyű idők». S amit elmond, azzal végzi «várjon, a ki ezt a történetet hallja, nem veszi-e egy őrült, rémülésteli zavart ész meséjének?» Hát ami idők azután következtek. Azokban igazán meg kellett volna neki őrülnie. A halált nem félte soha, de van egy költeménye: «A munkácsi várban», ennek a refrain-je «Oh de ez a börtön. Ettül félek!» Ahonnan mások megőszülve jöttek, ő onnan megőrülve jött volna elő. Jól járt, hogy meghalt! mi akik megmaradtunk, mentül tovább toljuk az éveket egymás után, folyvást kisebbek leszünk, míg az ő alakja, mentül továbbra halad az időben, annál magasabbá nő fel. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek, így minden magyarnak jut belőle egy porszem, s minden porszemében él a hazaszeretet. Most érerszobra előtt állunk. Én azt hiszem, hogy ő maga is jelen van. A szellemnek ott kell lakni a szoborban, mit az igazságosztó utókor megörökítésére emel. Ez a szobor lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságosak , világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek. Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme a földet elhagyta?» Itt Jókai felsorolja, hogy van népszabadság, honvédség, irodalom, művészet, és láthatja, hogy lánglelke művei el vannak terjedve a hazában, a külföldön, és hirdetik a magyar dicsőséget. Végül így szólt: «És nem hiába hirdették , azt is jól láthatja. S aztán láthat még egyet. Azt, hogy «van még egy szeretett és népeit szerető király és az Magyarországé ! . . . S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a korszellem nem tője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivénekis meg kell dobbannia. Tán csak az én káprázó szemeim látják , de nekem úgy tetszik, hogy mikor e néptenger körülözönli őt, a szobor érczarczulatán dicsőült mosolygás túlvilági derengése ömlik át. Ah, jönnek még idők, amikor e szobornak a szíve úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában!» A hallgatóság lankadatlan figyelemmel kisérte Jókai beszédét s egyes részeit gyakran megéljenezte. — (Jókai beszédének többi részét melléklapunkban, a «Világkróniká»-ban közöljük, úgy hogy ekkép e két lapunkból az egész beszédet megismerheti az olvasó.) A tetszés zaja után Ráth Károly fölkérte a közönséget, hogy csatlakozzék a bizottsághoz és vonuljanak a szobor leleplezésére. Erre megindultak a földíszített vonalon, nagy tömeg sorai közt. A szobor leleplezése. Tizenegy óra múlt, mikor a a Petőfi-térre ért. Ráth Károly beszélt itt is először, szólva az ünnepély czéljáról. «Nem ad e szobor semmit a Petőfi dicsőségéhez, csak nemzetét teszi gazdagabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. Hulljon le tehát a lepel magasztos alakjáról.» S e szavaknál hirtelen lebomlott a vászontakaró, s előtűnt a szobor, szónokilag fölemelt karjával, kifejező arczával. A közönség éljenzett. Ráth folytatta beszédét, elmondva a szobor történetét és megemlékezve Reményi Edéről, ki a szobor eszméjét megpendítette, aztán országszerte hangversenyeket rendezett, s a legnagyobb összeget ő gyűjtötte. Végül köszönetet nyilvánított az adakozóknak, a gyűjtőknek, s a haza éltetésével fejezte beszédét. A katonai zenekar rázendítette a költő «Honfidalát» s a dalegyletek énekelték. Majd Nagy Imre, a nem