Képes Sport, 1940. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-05 / 10. szám
ÚJ LEHETŐSÉGEK... A leventeoktatásnak az ősszel megkezdődött új rendszere egészen új lehetőségeket ad a vidéki sportok fejlődésének. Bár nincs még teljesen tisztázva az a kérdés, hogy a középiskolásoknak mi lesz a viszonya versenyzés tekintetében a leventeegyesületekhez, mégis egészen kézenfekvőnek látszik, hogy a diákok továbbra is megmaradnak a KISOK kereteken belül, míg a hozzájuk hasonló korú, fiatal leventék továbbra is a LESOK egyesületekben versenyeznek. Az iskolai és iskolán kívüli fiatalság közös leventefoglalkozásának — különösen a kisebb vidéki városokban és községekben — rendkívül előnyös hatása lesz ezeknek a városoknak sportját illetően. A diák, aki a leventeórán együtt dolgozik az iskolánkívüli ifjúval, bajtársait az érettségi után is igen sok esetben közöttük találja meg. Nem lesz számára feladat egyesületet választani akkor, amikor az iskolai sportkör szárnyai alól kikerül. Egészen egyszerűen átteszi sportolásának színterét a leventeegyesületbe, amelyben tudvalevőleg a levente-korhatáron túl lévők is szerepelhetnek versenyzőkként. Ilymódon a vidéki városokban nagyszerű sportolóanyag tömörülhet a leventeegyesületekbe, amelyeknek 18—21 éves gárdája kétségtelenül a legerősebb lesz városban. Nem fog hiányozni a szereteta teljes vezető keze, nem hiányzik majd kellő szakirányítás és nem lesz hiánya a felszerelésben sem ezeknél az egyleteknél. Be kell vallani, hogy ma igen sok diákkorában jó sportoló az iskola elvégzése után elkallódik kiaknázatlan tehetségével. Ha majd kialakul a leventeegyesületek tökéletes rendszere, ilyesmi nem fog előfordulni. A leventevezetők már fiatal korától kezdve szemmel tartjaik a diákot s tekintve azt, hogy annak az érettségi után még két-három éve van a leventéknél, őt szorosabban magukhoz láncolják. Hatalmas és nagy tehetségtárháza lesz ezzel az intézkedéssel a magyar sportnak, amely vidéki viszonylatban még mindig igen sok erősítésre szólni. Szerintünk a társadalmi egyesületek számára nem jelent majd vetélytársat az ilymódon megerősödő leventeegyesület, hiszen azok a diákok, akik eddig is inkább a társadalmi egyesületek felé vonzódtak s mint középiskolások is azok fennhatósága alatt látogatták a sporttereket, továbbra is megtartják előszeretetüket a társadalmi egyesületek iránt. * Az alsósági leventék díszszakasza, amely Szakály Dezső főoktató, Somogyi Dezső és Ilovay József oktatók vezetésével szép eredményeket ért el a járási és megyei leventeversenyeken Művészet és sport egyaránt hasznát látja annak a kiállításnak, amely szombaton nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban. Kőszeghy Elemér rendezte azt a kiállítást, melyen a sportokat és szobrokat szerető közönség nyolcvan, díjnak szánt munkát láthat. Bizony, kissé egyhangú a magyar sportvilág díjjegyzéke. Alig akad benne más, mint serleg. Az a néhány művészi szobor, amely egy-egy nagymultú vándordíjunkat jelenti, kellemes üdülést hoz az ötlettelen, úgynevezett használható díjak sivárságába. El kell ismerni, hogy nem gyerekjáték találó díjat kitűzni egy-egy versenyre. A művészi munkát meg kell fizetni, azt nemes anyagból kell kiállítani s a sport mecénásainak ritkábban lehet ezresekre gondolni, mint százasokra akkor, mikor díjat adományoznak. De nehéz a művész dolga is. Nemcsak a műértőt, hanem a sportszakértőt is ki kell elégíteni. Meg aztán a sportolók inkább a reális szobrokat szerelik, mint az ideálisakat. De nem könnyű feladat a mozgást mozdulatlanságba merevíteni úgy, hogy az kifejező és jellemző legyen. Sokszor a levegőből, vízből kell a szilárd talajra tenni a szobor alakját s akkor mindjárt nehezebb a feladat. Ezeket a nehézségeket tükrözik felénk a sportdíjkiállítás szobrai is. Művészeink azonban derekasan megállták a sarat a nehézségekkel szemben és szép anyagot gyűjtöttek össze. Hogy névsorban maradjunk, Ambrózy Sándor gerelyvetője és súlydobója az első két szobor, amely remekül adja vissza a sportoló mozdulatát. Kár, hogy túl reális ábrázolásuk. Antal Károly jégkorongozója egészen szokatlan és érdekes tárgyat dolgoz fel. Bodnár Géza tabdarúgók című vázlata (3) érdekesen oldja meg a levegőben küzdő játékosok szoborrá merevítésének feladatát. G. Fekete Géza úszója (1) az indulni készülő, összehúzott úszó tökéletes tartású alakját örökíti meg. Grandtner Jenő súlydobója (2) az a szobor, amely mind művészi, mind sportszempontból talán legjobban kielégíti a kívánságokat. Kalapácsvetője már nem sportszobor, hanem tanulmányalak. Maugsch Gyula vívója és nyilazója az ideális szobrok közül kerül ki és a reális felfogású sportolóknak kevesebbet mond, mint a művészeknek. Sóvári János diszkoszdobója a legnépszerűbb témát mindkét szempontból — sportbeli és művészi szempontból — jól oldja meg. De az ízlések különbözők és a sok szobor között a látogató biztosan felfedez olyan szépségeket, amelyekért mi talán kevésbé lelkesedünk. Egy bizonyos: van már elég művészi értékű mű, melyet sportdíjalapítóink felhasználhatnak arra, hogy a kissé egyhangúvá váló serleg-, váza- és kupaadományozások helyett — összekötve a kellemeset a hasznossal — magyar szobrász munkáját tűzzék ki a magyar sportolók jutalmazására.