Képes Sport, 1940. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-05 / 10. szám

ÚJ LEHETŐSÉGEK... A leventeoktatásnak az ősszel megkez­dődött új rendszere egészen új lehetősége­ket ad a vidéki sportok fejlődésének. Bár nincs még teljesen tisztázva az a kérdés, hogy a középiskolásoknak mi lesz a vi­szonya versenyzés tekintetében a levente­­egyesületekhez, mégis egészen kézenfekvő­nek látszik, hogy a diákok továbbra is megmaradnak a KISOK kereteken belül, míg a hozzájuk hasonló korú, fiatal leven­ték továbbra is a LESOK egyesületekben versenyeznek. Az iskolai és iskolán kívüli fiatalság kö­zös leventefoglalkozásának — különösen a kisebb vidéki városokban és községekben — rendkívül előnyös hatása lesz ezeknek a városoknak sportját illetően. A diák, aki a leventeórán együtt dolgozik az iskolán­kívüli ifjúval, bajtársait az érettségi után is igen sok esetben közöttük találja meg. Nem lesz számára feladat egyesületet vá­lasztani akkor, amikor az iskolai sport­kör szárnyai alól kikerül. Egészen egysze­rűen átteszi sportolásának színterét a le­­ve­nteegyesületbe, amelyben tudvalevőleg a levente-korhatáron túl lévők is szerepel­hetnek versenyzőkként. Ilymódon a vidéki városokban nagy­szerű sportolóanyag tömörülhet a levente­egyesületekbe, amelyeknek 18—21 éves gár­dája kétségtelenül a legerősebb lesz városban. Nem fog hiányozni a szeretet­a teljes vezető keze, nem hiányzik majd kellő szakirányítás és nem lesz hiány­a a felszerelésben sem ezeknél az egyleteknél. Be kell vallani, hogy ma igen sok diák­korában jó sportoló az iskola elvégzése után elkallódik kiaknázatlan tehetségé­vel. Ha majd kialakul a leventeegyesü­­letek tökéletes rendszere, ilyesmi nem fog előfordulni. A leventevezetők már fiatal korától kezdve szemmel tartjaik a diákot s tekintve azt, hogy annak az érettségi után még két-három éve van a leventék­nél, őt szorosabban magukhoz láncolják. Hatalmas és nagy tehetség­tárháza lesz ezzel az intézkedéssel a magyar sportnak, amely vidéki viszonylatban még mindig igen sok erősítésre szólni. Szerintünk a társadalmi egyesületek szá­mára nem jelent majd vetélytársat az ily­módon megerősödő leventeegyesület, hi­szen azok a diákok, akik eddig is inkább a társadalmi egyesületek felé vonzódtak s mint középiskolások is azok fennhatósága alatt látogatták a sporttereket, továbbra is megtartják előszeretetüket a társadalmi egyesületek iránt. * Az alsósági leventék díszszakasza, amely Szakály Dezső főoktató, Somo­gyi Dezső és Ilovay József oktatók vezetésével szép eredményeket ért el a járási és megyei leventeversenyeken Művészet és sport egyaránt hasznát látja annak a kiállításnak, amely szombaton nyílt meg a Szépművészeti Múzeumban. Kőszeghy Elemér rendezte azt a kiállítást, melyen a sportokat és szobrokat szerető közönség nyolcvan, díjnak szánt­­ munkát láthat. Bizony, kissé egyhangú a magyar sportvilág díj­jegyzéke. Alig akad benne más, mint serleg. Az a néhány művészi szobor, amely egy-egy nagymultú vándordíjunkat jelenti, kellemes üdülést hoz az ötlettelen, úgynevezett használható díjak sivárságába. El kell ismerni, hogy nem gyerekjáték találó díjat kitűzni egy-egy versenyre. A művészi munkát meg kell fizetni, azt nemes anyagból kell kiállítani s a sport mecénásainak ritkábban lehet ezresekre gondolni, mint százasokra akkor, mikor díjat adományoznak. De nehéz a művész dolga is. Nemcsak a műértőt, hanem a sportszakértőt is ki kell elégíteni. Meg aztán a sportolók inkább a reális szobrokat szerelik, mint az ideálisakat. De nem könnyű feladat a mozgást mozdulatlanságba merevíteni úgy, hogy az kifejező és jellemző legyen. Sokszor a levegőből, vízből kell a szilárd talajra tenni a szobor alakját s akkor mindjárt nehezebb a feladat. Ezeket a nehézségeket tükrözik felénk a sportdíjkiállítás szobrai is. Művészeink azonban derekasan megállták a sarat a nehézségekkel szemben és szép anyagot gyűj­töttek össze. Hogy névsorban maradjunk, Ambrózy Sándor gerelyvetője és súlydobója az első két szobor, amely remekül adja vissza a sportoló mozdulatát. Kár, hogy túl reális ábrázolásuk. Antal Károly jégkorongozója egészen szokatlan és érdekes tárgyat dolgoz fel. Bodnár Géza t­abdarúgók­ című vázlata (3) érdekesen oldja meg a levegőben küzdő játékosok szoborrá merevítésének feladatát. G. Fekete Géza úszója (1) az indulni készülő, összehúzott úszó tökéletes tartású­ alakját örökíti meg. Grandtner Jenő súlydobója (2) az a szobor, amely mind művészi, mind sportszem­pontból talán legjobban kielégíti a kívánságokat. Kalapácsvetője már nem sport­szobor, hanem tanulmányalak. Maugsch Gyula vívója és nyilazója az ideális szobrok közül kerül ki és a reális felfogású sportolóknak kevesebbet mond, mint a művészek­nek. Sóvári János diszkoszdobója a legnépszerűbb témát mindkét szempontból — sport­beli és művészi szempontból — jól oldja meg. De az ízlések különbözők és a sok szobor között a látogató biztosan felfedez olyan szépségeket, amelyekért mi talán kevésbé lelkesedünk. Egy bizonyos: van már elég művészi értékű mű, melyet sportdíjalapítóink felhasználhatnak arra, hogy a kissé egyhangúvá váló serleg-, váza- és kupaadományozások helyett — összekötve a kelle­meset a hasznossal — magyar szobrász munkáját tűzzék ki a magyar sportolók jutalmazására.

Next