Képes Sport, 1955. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-08 / 10. szám
« yí &AjnoJtn aki v&K5<i*ty. néikííí Ci ahanyéhtnet nty&i Persze, hogy az egész uszoda összefutott a hírre, hogy a nemzetközi zsűri az elmúlt év legszebb sportbélyegének a mi pillangó-úszónői bélyegünket találta. — Éva akkor is aranyérmet nyer, ha nem is úszik! — hangoztatják társnői, nem minden irigység nélkül, de azért boldogan és szeretettel, büszkén és azonosítva vele magukat. A díjnyertes bélyeg ugyanis Gyarmatiné Székely Éva olimpiai bajnoknőnket ábrázolja. — Nem véletlen, hogy a művész, Vértes József ilyen jól eltalálta a mozdulatot, s a posta ilyen szép bélyeget hozott ki! — mondja Littomericzky Mária. — Sárosi Imre mester remek fényképeket adott hozzá, a művész vázlatait pedig ismételten megvitatta, minden kis részletét megbeszélte ... Lássuk hát, halljuk hát, mit szól legújabb „bajnokságához“ Székely Éva. ★ Amikor a hallból belépünk a tágas, világos szobába, amelynek hatalmas ablakai a Németvölgyi útra tekintenek — első pillanatra nem tudjuk, nem tévedtünk-e el. Nem múzeum ez inkább? Vagy kiállítási terem? Sportemlékek, trófeák tömege ragadja meg figyelmünket. A falakon nagyszerű fényképek, csupa diadalmas emlék. Különböző országok és sportegyesületek emlékzászlai. Közöttük oklevelek, kitüntetések oklevelei, meg világrekordon oklevelek. A koratavaszi napsugár beragyogja a szobát, a rengeteg ezüstserleg és kristályváza ezer színben csillog. A négy, tekintélyes vitrin roskad a győzelmek tanúitól, a diadalok emlékeitől, — de a legszebb sportemlékeket egy kis üvegszekrényke őrzi. Empir stílusú kis vitrin áll vékony, kecses hajlított lábakon, és a kis szekrénykében semmi más, csak két aranyérem. Helsinki olimpiai bajnokság... De egyszerre csak eltűnik az egész muzeális kép. A szoba közepén, az előtérben a járókába ütközünk. Benne a család szemefénye, életük napsugara, a kis baba. Most már tudjuk. Nem kiállítási csarnokba, nem úszóbajnoki múzeumba tévedtünk, — gyermekszoba az, ahol járunk! ■ / ★ Gyarmatiné Székely Éva elnézegeti a díjnyertes bélyeget. — Akkor, amikor készült, 1953-ban, valóban ez volt a legjobb pillangó mozgás. Elvégre 16 évi gyakorlat, olimpiai bajnokság, 100 úszócsúcs füzében forrott ki. A kanmozdulat még ma is így jó. De már a lábmunkám ma más. Ma már delfinezek. Elneveti magát, úgy súgja hozzá: — Remélem nem kell hozzá újabb 16 év, hogy ezt is kifogástalanul csináljam! — Hogy szánta rá magát az új technika elsajátítására? — Amikor a delfint engedélyezték és a versenyszám olimpiai távját 100 méterben állapították meg, én is átálltam a hasznosabb, gyorsabb lábütemre. Persze a sok esztendei beidegződésből nehezen tudtam kiszabadulni. De hát edzőm hathatós segítségével, no meg az én, sokszor szinte tréfálkozva emlegetett makacsságommal, akaraterőmmel leküzdöttem a nem csekély akadályokat. Mikor azután már kezdett elég jól menni, újabb „akadály“ tornyosult elém. Ez az „akadály“ azonban már olyan, amit büszkén, boldogan vállalok, mert hát ez az én édes kis csöppségem, Andrea lányom születése volt. A kis csöppség rendkívül komolyan üldögél a járókájában. Mintha érezné, mintha tudná, hogy ilyenkor neki egyelőre egy kötelessége van hallgatni. — Milyen kiesést jelentett a kis Andrea ? — kérdjük. . — Születése után hat héttel már újra edzésbe álltam. Sőt úgy éreztem, hogy könnyebben ment a tanulás! Ekkor jöttem rá a delfinezés nyitjára. — Hogy tudja összeegyeztetni feladatait. Hiszen maga egyszerre négy nőnek való munkát végez. Bírja? — Bírom. Én mindig be tudom osztani az időmet. Diákkoromban a híres erős edzéseim közepette végig kitűnő tanuló voltam, egyetemista koromban kétszer kaptam meg az éltanuló kitüntetést. Azóta sem vallok szégyent. Alig pár hónapja lettem „érdemes vasutas“ és így kiérdemeltem az ezzel járó 1000 forintos jutalmat is. Bebrits miniszter személyesen adta át. — Elárulná napi beosztását? — Készséggel. Reggel fél 8-ra már lent vagyok az uszodában. 9-ig tart az edzésem. Fél 10-től délután 4-ig dolgozom a MÁV gyógyszertárban. Hetenként kétszer 5-től fél 7-ig tart az esti tornatermi edzésem, hetenként háromszor folytatom a tanulást, illetve gyakorlom azt a négy nyelvet, amit megtanultam. — Négy nyelven beszél? — A magyaron kívül. Angolul, franciául, németül, aztán persze a „szaknyelvemen“ latinul. Sőt, elárulom, már oroszul is tanulok. . — Marad idő és erő egyébre? — Marad. Hetenként kétszer, szombaton és vasárnap járunk a férjemmel szórakozni, színházba, moziba, operába. Közben pedig naponta este 7-től családanya vagyok, ellátom a háztartás-vezetés feladatait is. — Ne haragudjék, de mégiscsak megkockáztatjuk a kérdést: nem sok ez? — Az élet úgy szép, ha kihasználjuk. .— Eszerint sohasem fogja abbahagyni a versenyzést sem? — Ezt nem így mondanám. Melbourneban mindenesetre szeretném még megvédeni olimpiai bajnokságomat. Aztán elsősorban családomnak, de a magyar úszásnak is akarok élni. Fiatalokat nevelni, oktatni. Úgy érzem, végleg soha sem tudnék elszakadni a medencétől. És még hozzáteszi: — Talán egykor a mi aranyos kislányunk is ott lesz azok között, akiknek átadni igyekezem tapasztalataimat, tudásomat. .. A kis asztalon fényképek fekszenek. Felvesszük az egyiket. Székely Éva, és férje, Gyarmati Dezső látható rajta. Amint éppen a magasba emelik a kislányukat. Magasra, mindenek fölé! (H. L.)