Képes Sport, 1957. március-június (4. évfolyam, 1-14. szám)

1957-04-23 / 5. szám

Turisták A labdarúgó hazatér az olasz por­tyáról és mesélni kezd: —­ Voltam a Fórumon és Capi­­tolon... Sporttársa közbeszól: — Külföldön én is mindig ezekbe a nagy mozikba megyek először. Ha hrövid. ki !&d­­iCto cL 000 Régi vicc, még az ókorból. — Oh ezek a verseny­napórák! A napot is éppen most kellett eltakar­ítok a felhőknek! (Németország) Az az érzésem, Ottó, hamarosan megváltoztatod a véleményedet, hogy a női labdarúgásnak semmi jövője sincs... (Hollandia) & fit — Mondja, kedves pilóta úr, nem tudna kölcsönadni egy ejtőernyőt?... (Svájc) A kapitány az olimpián Higgyék el, a kapitány nem hazudós, csak néha elragadja a képzelete, különösen, ha sport­ról van szó. Vézna, töpörödött­, őszhajú emberke, sose volt ka­tona és a kapitányi rang még azokban a vadiregényes időkben ragadt rája, amikor a híres Markó utcai gründen, a Fatéren rugdosták a rongylabdát, ki­játszva nemcsak az ellenfél vé­delmét, de a szigorú szülői és tanári tilalmat is. Saját állítása szerint, ő volt az egyik alkalmi grund-csapat kapitánya, de kor­társai tudták, hogy vézna test­alkata miatt mindössze a taccs­­bírói rangfokozatig vitte. Ennek ma már több, mint félszázada, de az öreg fiú olyan állhatatos szerelmese maradt a sportnak, hogy a kortársi kegyelet meg­hagyta számára a kapitányi cím édes illúzióját. Ezúttal is a megszokott kis­kocsma árnyas kertjében iddo­­gáltunk és régi sporttörténetek­kel szórakoztattuk egymást. Úgy a nyolcadik történet és a tizedik fröccs után, megszólalt a ka­pitány: — Párizsban történt, az 1924- es olimpián, amelyen mint Paavo Nurmi edzője vettem részt. — Hogyan, kapitány?! — hi­tetlenkedett a társaság egyik újsütetű tagja. — Ön volt a finn csodafutó edzője? — Szíves engedelmével — fe­lelte leereszkedő nyájassággal a kapitány. — És, hogy nem egé­szen dicstelenül, azt bizonyítja az öt aranyérem, amelyet a Paavo gyerek a párizsi olimpián nyert. De most nem róla akarok beszélni, hanem Martha Gul­­brandsonról. Ő volt a 80 méteres női gátfutás egyik esélyese a párizsi olimpián. Most már valamennyien fe­szülten figyeltünk. Tudtuk, hogy érdekes történet következik, amelynek izgalmasságát csak fokozta az a lényegtelen körül­mény, hogy a párizsi atlétikai olimpián még nem voltak női versenyszámok. — Martha gyönyörű norvég lány volt. A haja ezüstösen csil­logott, mint a hó a norvég bér­ceken, a szeme fekete volt, mint a fjordok víztükre. Egyikünk megjegyezte, hogy a fjord nem fekete, de a kapi­tányt nem lehetett ilyen átlát­szó kötekedéssel zavarba hozni. — Én éjszaka láttam a fjordot — mondotta — és akkor határo­zottan fekete. Martha csodála­tos teremtés volt. Hatalmas ter­mete és hökkenetes izomzata egy birkózónak is becsületére vált volna. Mindamellett meg­őrizte a nőiesség üde báját, mert szertelen volt és imádta a fényt és pompát. Halálosan belesze­rettem, de alig volt esélyem, egyrészt mert Marthát csak a bajnokság érdekelte, másrészt a piemonti őr­gróf udvarolt neki. De éppen a sport révén jutottam előnyhöz. Elvállaltam Martha edzését és szavatoltam, hogy megnyeri az aranyérmet. Nehéz dolog volt, mert az amerikai Gina Peebodynak egy tizeddel jobb volt a rekordja. De Mar­tha megígérte, hogy ha megnyeri a versenyt — igent mond! Ez megszázszorozta az erőmet és sikerült! Martha olimpiai baj­nok lett. — És betartotta az ígéretét, hogy igent mond? — Betartotta! Igent mondott és így neki köszönhetem a szí­vem békéjét és a lelkem nyu­galmát. Egész életemre boldog­gá tett! Társaságunk újsütetű tagja kétkedően csóválta a fejét: — Hogyan tehette boldoggá? Hiszen azt mondta, hogy Mar­tha szertelen és fényűző terem­tés volt! A kapitány lesújtó pillantást vetett az okvetetlenkedő újoncra és mérhetetlen fölénnyel felel­te: — Észnél legyen, uram! Mar­tha nem nekem mondott igent, hanem a piemonti őrgrófnak. Király Dezső SZIGOR UBUL ÚJABB KALANDJA

Next