Képes Sport, 1960. június-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1960-09-13 / 37. szám
. Aki szombat este látta az olimpiai futballdöntőt, az előtt még érthetetlenebb a magyar olimpiai válogatott gyenge szereplése a dánok ellen. Utólag azt hiszem, minden kétkedő meggyőződhetett arról, hogy nem a dánok tanultak meg időközben futballozni, hanem inkább mi tettük naggyá őket az elődöntőben. A jugoszlávok — a mérkőzés nagy részében 10 emberrel a pályán — fölényes biztonsággal intézték el a rokonszenves északiakat. Galicsot ugyanis a játékvezető még az első félidőben kiállította egy félreérthető megjegyzéséért. A dánokon azonban ez sem segített...* Sokan vitatják még ma is — sőt ma talán még többen —, vajon mi történhetett a magyar fiúkkal a dánok ellen. Ahogy így a két mérkőzés képét összehasonlítom, élesen kiugrik a különbség a magyar és a jugoszláv csapat játéka között. A mérkőzés, amelyen a bronzérmet biztosították labdarúgóink. Orosz (középen) és Dunai fejpárbaja az olasz Salvatorival. Magyarország— Olaszország 2:1 A középdöntő a dánok ellen, amelyen északi ellenfeleink megérdemelt győzelmet arattak. Török, a mezőny legjobbja tisztáz P. Pedersen elöl. Dánia—Magyarország 2:0 Előre nyilvánvaló volt, nem szabad engedni, hogy a dánok ,,küzdjenek”, mert ebben ők jobbak. A jugoszlávok tanultak is a magyar példából. Szemben a magyar játékosokkal, nem állítgattak, nem várták be a dán védőket és nem „a zokni mellett” akarták elpasszolni a labdát, hanem legtöbbször állítgatás nélkül vándorolt a labda lábról lábra, így elérték a jugoszlávok azt, hogy a megzavarodott dán labdarúgók loholtak a labda után és csak a legritkább esetben tudtak találkozni közvetlenül a labda birtokosával. Nem nyílt tehát lehetőségük arra, hogy testi erejüket, küzdőképességüket test-test elleni harcban kihasználják. Ismét bebizonyosodott, hogy az észfutball alapja az állandó helyezkedés és a pontos adogatás.* A magyar csapat körében eléggé érezhető a lehangoltság, bár ez az olaszok elleni győzelem után valamelyest enyhült. Maguk a játékosok érzik, hogy bizony nagyon közel álltak a dobogó legfelső fokához. Ehhez azonban az kellett volna, hogy egy kicsit átgondoltabban készüljenek a dánok ellen. Bebizonyosodott, mai játékosanyagunk nem engedheti meg magának, hogy ne vegye figyelembe az ellenfél játékmodorát. Persze, a mérsékeltebb szereplésből a játékosok egy része komoly tanulságokat is levont. Gyorsaság, robbanékonyság, fejelőkészség, koncentrálás a mérkőzésre, küzdőképesség ..., ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket hallani a beszélgető magyar fiúk között. Csak azután el ne feledkezzenek erről egy-két győzelem után ...* Csalódtak a játékosok, a vezetők, az olasz és a többi külföldi újságíró, szakemberek, de csalódott az olasz közönség is. Csalódott, mert a magyar csapattól jó játékot várt és ezzel szemben csak percekre kapott ízelítőt a magyar labdarúgásból. Csalódott a közönség, mert titokban magyar—olasz döntőben reménykedett. Ezért a döntő mérkőzésre jó előre minden jegy elkelt. A Piazza Colonnán feketén is alig lehetett jegyet kapni az elődöntők előtt a futballdöntőre. S végül a döntőn is csalódásban volt része a közönségnek, mert közel sem láthatott olyan játékot, amilyen méltó lett volna az olimpia egyéb sportágainak színvonalához. Ez a döntő és talán az egész futballtorna élő érv volt azok mellett, akik nem helyeslik, hogy a labdarúgás a jelenlegi módon részt vegyen a többi sportok legjobbjainak olimpiai találkozóján. Csanádi Árpád Török magasra felugorva véd, a dán Nielsen ugyancsak magasra felugorva támadja. Hátrább Várhidi (UPI felvételei) nál. 4. Wilma Rudolph 11 mp-e. Igaz, hátszél miatt nem hitelesíthetik, de miután három teljes tizeddel jobb a világcsúcsnál, hát azért ez mégiscsak „valami". 5. Bolotnyikov tízezre. Én ezt tartom az atléta-olimpia abszolút csúcspontjának. Gyenge, „taktikai" első ötezer után ilyen eredményt elérni.. . Az atlétikában főként az amerikaiakat, az ausztrálokat és a szovjet versenyzőket érték meglepetések. Az első kettőt kellemetlenek, az utóbbit kellemesek. Az amerikai atléták tizenöt bajnokságot nyertek Melbourne-ben, Rómában csak kilencet. Elvesztették a 100-at, a 200-at, a 1x100-at, a magasugrást, a kalapácsvetést és a 800-at. Némileg vigasztalódhatnak, hogy négy számban háziversenyt rendeztek, a két gátdöntő, a súly és a diszkoszvetés után 4x3 amerikai fiú állt az emelvényre. Csalódtak az ausztrálok is. Aranylányaikban. A női vágtaszámokban Melbourne győztesei még csak a döntőbe sem kerültek. Ezeket a számokat — hála főként Wilma Rudolphnak — az amerikaiak nyerték. Alsa... Ja, meine Damen und Herren, amikor a már-nem-is-olyan fiatal újságíró térde rogyadozni kezd (az olimpia tizenhatodik napján, ez egyébként már a még-egészen-fiatalokkal is előfordul), akkor leül az asztal mellé, statisztikákat állít össze, „leg”-eken töri a fejét. Also, bitte schön . .." Egészen nagy olimpia volt, ez a római. Erre vall, hogy atlétikában csak négy olimpiai csúcs nem dőlt meg (5000, gerely, 4x100, 110 gát — ezt az utóbbi kettőt azonban beállították!). Az öt csúcspont: 1. A négyszázas döntő. Ketten a régi világrekordon belül, s az utolsó helyezett eredménye eddig minden olimpián elég lett volna az aranyéremhez. 2. A távolugrás. Négy versenyző 8 méteren felül. Ilyen sem volt még. 3. A 4x100. Két váltó futott gyorsabban az eddigi világcsúcsQGOn m UGD A szovjet atléták — mondottam — csak kellemes csalódásokat okoztak. Nem volt Rómában ember — talán még közöttük sem — aki aranyérmet jósolt volna Savlakadzenak és Cibulenkónak. Lányaik is sokszorosan felülmúlták melbourne-i önmagukat. ■ Ott a három dobószám közül is csak kettőt nyertek. Itt még három futószámot is nyertek. Nem kétséges: ők készültek fel legjobban. És most — Zucker bleibt zuletzt. — pár szót a futballról is. Nos, az önök fiai ezen a héten sem sokat tettek bécsi rajongójuk felvidítására. A dánoktól elszenvedett vereségre még tudok mentséget, a dánok jól fociztak. Az olaszok elleni győzelem azonban kétségbeejt. Erre nincs mentség. Az azzurik nem játszottak jól, ezt a csapatot nem 2:1-re kellett volna megvernie a magyar válogatottnak. És nem így . .. Kinéztem magamnak a torna legjobb játékosát is. Úgy hívják Harold Nielsen, centert játszik a dánoknál. Tizennyolc éves, végtelenül tehetséges. Ez a Harold egyébként tizenegyszer játszott már a dán válogatottban és a dán csapat mind a tizenegy mérkőzést megnyerte vele. Hát ennek most körülbelül vége. Tegnap délután a Real Madrid ügynökeinek körében láttam a fiút. (Hiába, Di Stefano is öregszik!) No, persze, ne essünk kétségbe, tapsra is adtak alkalmat az önök fiai. Fiai? Nem, ez túlzás, a többesszám ezúttal nem indokolt, mondjuk csak így: tapsra is adott alkalmat az önök fia. Ez a kis kapus — Torok? Toeroek? Török? — végtelenül tehetséges fiú s ő az egyetlen, aki köszönetet mondhat a magyar csatároknak, hogy nem tudták tartani a labdát. Mert így egy pár egészen „nagy”, egészen „lehetetlen” parádéra nyílt alkalma. Én azt hiszem, hogy legközelebb már a legnagyobb mérkőzéseken is sikerrel helyettesítheti majd Grosics Gyulát. Főként, ha a magyar csatároknak majd mégis sikerül tartaniok a labdát. . . Ferry Wimmer VG( GDP)ÜL