Képes Sport, 1960. június-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-13 / 37. szám

. Aki szombat este látta az olimpiai futballdöntőt, az előtt még érthetetlenebb a magyar olimpiai válogatott gyenge sze­replése a dánok ellen. Utólag azt hiszem, minden kétkedő meggyőződhetett arról, hogy nem a dánok tanultak meg idő­közben futballozni, hanem in­kább mi tettük naggyá őket az elődöntőben. A jugoszlávok — a mérkőzés nagy részében 10 emberrel a pályán — fölényes biztonsággal intézték el a rokonszenves észa­kiakat. Galicsot ugyanis a játék­vezető még az első félidőben kiállította egy félreérthető meg­jegyzéséért. A dánokon azonban ez sem segített...* Sokan vitatják még ma is — sőt ma talán még többen —, va­jon mi történhetett a magyar fiúkkal a dánok ellen. Ahogy így a két mérkőzés képét össze­hasonlítom, élesen kiugrik a különbség a magyar és a jugo­szláv csapat játéka között. A mérkőzés, amelyen a bronzérmet biztosították labdarúgóink. Orosz (középen) és Dunai fejpárbaja az olasz Salvatorival. Magyarország— Olaszország 2:1 A középdöntő a dánok ellen, ame­lyen északi ellenfeleink megérde­melt győzelmet arattak. Török, a mezőny legjobbja tisztáz P. Peder­sen elöl. Dánia—Magyarország 2:0 Előre nyilvánvaló volt, nem szabad engedni, hogy a dánok ,,küzdjenek”, mert ebben ők jobbak. A jugoszlávok tanultak is a magyar példából. Szemben a magyar játékosokkal, nem ál­­lítgattak, nem várták be a dán védőket és nem „a zokni mel­lett” akarták elpasszolni a lab­dát, hanem legtöbbször állítga­tás nélkül vándorolt a labda lábról lábra, így elérték a jugoszlávok azt, hogy a megzavarodott dán labdarúgók loholtak a labda után és csak a legritkább eset­ben tudtak találkozni közvetle­nül a labda birtokosával. Nem nyílt tehát lehetőségük arra, hogy testi erejüket, küzdőképes­ségüket test-test elleni harcban kihasználják. Ismét bebizonyosodott, hogy az észfutball alapja az állandó helyezkedés és a pontos adoga­tás.* A magyar csapat körében eléggé érezhető a lehangoltság, bár ez az olaszok elleni győze­lem után valamelyest enyhült. Maguk a játékosok érzik, hogy bizony nagyon közel álltak a dobogó legfelső fokához. Ehhez azonban az kellett volna, hogy egy kicsit átgondoltabban ké­szüljenek a dánok ellen. Bebizo­nyosodott, mai játékosanyagunk nem engedheti meg magának, hogy ne vegye figyelembe az el­lenfél játékmodorát. Persze, a mérsékeltebb sze­replésből a játékosok egy ré­sze komoly tanulságokat is le­vont. Gyorsaság, robbanékony­­ság, fejelőkészség, koncentrálás a mérkőzésre, küzdőképesség ..., ilyen és ehhez hasonló kifejezé­seket hallani a beszélgető ma­gyar fiúk között. Csak azután el ne feledkezze­nek erről egy-két győzelem után ...* Csalódtak a játékosok, a ve­zetők, az olasz és a többi kül­földi újságíró, szakemberek, de csalódott az olasz közönség is. Csalódott, mert a magyar csa­pattól jó játékot várt és ezzel szemben csak percekre kapott ízelítőt a magyar labdarúgás­ból. Csalódott a közönség, mert titokban magyar—olasz döntő­ben reménykedett. Ezért a döntő mérkőzésre jó előre min­den jegy elkelt. A Piazza Colon­­nán feketén is alig lehetett je­gyet kapni az elődöntők előtt a futballdöntőre. S végül a döntőn is csalódás­ban volt része a közönségnek, mert közel sem láthatott olyan játékot, amilyen méltó lett volna az olimpia egyéb sport­ágainak színvonalához. Ez a döntő és talán az egész futballtorna élő érv volt azok mellett, akik nem helyeslik, hogy a labdarúgás a jelenlegi módon részt vegyen a többi sportok legjobbjainak olimpiai találkozóján. Csanádi Árpád Török magasra felugorva véd, a dán Nielsen ugyancsak magasra felugorva támadja. Hátrább Várhidi (UPI felvételei) nál. 4. Wilma Rudolph 11 mp-e. Igaz, hátszél miatt nem hitelesít­hetik, de miután három teljes ti­zeddel jobb a világcsúcsnál, hát azért ez mégiscsak „valami". 5. Bolotnyikov tízezre. Én ezt tartom az atléta-olimpia abszolút csúcs­pontjának. Gyenge, „taktikai" első ötezer után ilyen eredményt elér­ni.. . Az atlétikában főként az ameri­kaiakat, az ausztrálokat és a szov­jet versenyzőket érték meglepetések. Az első kettőt kellemetlenek, az utóbbit kellemesek. Az amerikai atléták tizenöt baj­nokságot nyertek Melbourne-ben, Rómában csak kilencet. Elvesztették a 100-at, a 200-at, a 1x100-at, a ma­gasugrást, a kalapácsvetést és a 800-at. Némileg vigasztalódhatnak, hogy négy számban háziversenyt rendeztek, a két gátdöntő, a súly és a diszkoszvetés után 4x3 ameri­kai fiú állt az emelvényre. Csalódtak az ausztrálok is. Arany­lányaikban. A női vágtaszámokban Melbourne győztesei még csak a döntőbe sem kerültek. Ezeket a szá­mokat — hála főként Wilma Ru­­dolphnak — az amerikaiak nyerték. Alsa... Ja, meine Damen und Herren, amikor a már-nem-is-olyan­ fiatal újságíró térde rogyadozni kezd (az olimpia tizenhatodik napján, ez egyébként már a még-egészen-fia­­talokkal is előfordul), akkor leül az asztal mellé, statisztikákat állít össze, „leg”-eken töri a fejét. Also, bitte schön . .." Egészen nagy olimpia volt, ez a római. Erre vall, hogy atlétikában csak négy olimpiai csúcs nem dőlt meg (5000, gerely, 4x100, 110 gát — ezt az utóbbi kettőt azon­ban beállították!). Az öt csúcspont: 1. A négy­százas döntő. Ketten a régi világrekor­don belül, s az utolsó helyezett eredménye eddig minden olimpián elég lett volna az aranyéremhez. 2. A távolugrás. Négy versenyző 8 méteren felül. Ilyen sem volt még. 3. A 4x100. Két váltó futott gyorsabban az eddigi világcsúcs­QGOn m UGD A szovjet atléták — mondottam — csak kellemes csalódásokat okoz­tak. Nem volt Rómában ember — talán még közöttük sem — aki aranyérmet jósolt volna Savlakad­­zenak és Cibulenkónak. Lányaik is sokszorosan felülmúlták mel­­bourne-i önmagukat. ■ Ott a három dobószám közül is csak kettőt nyertek. Itt még három futószámot is nyertek. Nem kétséges: ők ké­szültek fel legjobban. És most — Zucker bleibt zuletzt. — pár szót a futballról is. Nos, az önök fiai ezen a héten sem sokat tettek bécsi rajongójuk felvidítására. A dánoktól elszenvedett vereségre még tudok mentséget, a dánok jól fociztak. Az olaszok elleni győzelem azonban kétségbeejt. Erre nincs mentség. Az azzurik nem játszot­tak jól, ezt a csapatot nem 2:1-re kellett volna megvernie a magyar válogatottnak. És nem így . .. Kinéztem magamnak a torna leg­jobb játékosát is. Úgy hívják Ha­rold Nielsen, centert játszik a dá­noknál. Tizennyolc éves, végtelenül tehetséges. Ez a Harold egyébként tizenegy­szer játszott már a dán válogatott­ban és a dán csapat mind a tizen­egy mérkőzést megnyerte vele. Hát ennek most körülbelül vége. Teg­nap délután a Real Madrid ügynö­keinek körében láttam a fiút. (Hiába, Di Stefano is öregszik!) No, persze, ne essünk kétségbe, tapsra is adtak alkalmat az önök fiai. Fiai? Nem, ez túlzás, a többes­szám ezúttal nem indokolt, mond­juk csak így: tapsra is adott alkal­mat az önök fia. Ez a kis kapus — Torok? Toeroek? Török? — végte­lenül tehetséges fiú s ő az egyetlen, aki köszönetet mondhat a magyar csatároknak, hogy nem tudták tar­tani a labdát. Mert így egy pár egészen „nagy”, egészen „lehetet­len” parádéra nyílt alkalma. Én azt hiszem, hogy legközelebb már a legnagyobb mérkőzéseken is si­kerrel helyettesítheti majd Grosics Gyulát. Főként, ha a magyar csatároknak majd­­ mégis sikerül tartaniok a labdát. . . Ferry Wimmer VG( GDP)ÜL

Next