Képes Sport, 1962. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-02 / 1. szám

is Ne tessék a számokat keres­ni. A táblázatot, amely múlt héten — úszóügyben — oly szépen szolgálta igazunkat, most nem készítettük el. Igazán nem lustaságból. Hanem mert szá­mok nélkül is egészen világos, hogy a magyar vízilabdaválo­gatott, amely az idén minden tornáját megnyerte, minden el­lenfelét többszörösen is le­győzte, újra a világ legjobbja. 1960 és 1961 — micsoda kü­lönbség! ... S ami a kettő között van végeredményben egy nagyon egyszerű igazság felismerése. Mondhatnánk: újrafelfedezése. Hogy a vízilabda tulajdon­képpen — ki hinné? — játék, szórakozás, passzió. Igen, Laky Károly a nyugalom ajándékait hozta el a válogatottaknak. El­hitette velük például, hogy tudnak vízilabdázni. És mert valóban tudtak, elhitték és mert valóban elhitték — még jobban tudtak. Elhitette velük, hogy vakon bízik tehetségük­ben, szorgalmukban, gömbérzé­kükben, taktikai készségükben. És mert valóban vakon bízott benne, ezt is elhitték. És mert valóban elhitték .. szóval, foly­tathatnánk még egy ideig. El­hitette velük, hogy a legna­gyobb mérkőzésekre is nyu­godtan lehet vízbe szállniuk, mert hiszen­­ ő maga is nyu­godt ember. Mit ad az ég, ezt is elhitték, pedig ez nem volt egészen igaz. Laky Károly — tizenöt éve figyeljük — többméternyi kör­mét lerágta a parton és sok­száz megadinre való energiát elszurkolt a mérkőzések alatt. De ez az állapota mindig csak füttyszótól füttyszóig tartott és mindig csak befelé tört utat. Igaz, az izgalomnak ez a faj­tája egyáltalán nem látványos s a közönség elismerésére so­sem számíthat. A játékvezetők előtt viszont hasonlíthatatlanul rokonszenvesebb és a mérkő­zések sorsát — legyünk szeré­nyek — úgy harminchárom százalékban mégiscsak ők dön­tik el. A nagy nyugtatási kampány egyik vívmánya az volt, hogy a kötelező válogatott edzések számát heti tizennégyről­­ egyre csökkentette. Ez a mód­szer nagy és híres eredménye­ket hozott. Megszüntette a jócs­kán jelentkező csömört, szám­űzte a „hidegháborús” hangu­latot. Homogén gárdává, már­­már baráti társasággá gyúrta a tavaly még nagyon is tizen­­négyféle tizennégy fiút. Megváltjuk, ezt a módszert mindmáig afféle átmeneti szisz­témának véltük. Azt hittük, hogyha egyszer teljesen elfe­lejtik azt, amit teljesen talán sosem lehet elfelejteni, ha majd végképpen elülnek „Róma hul­lámai”, akkor újra a nagy vá­logatott­ robotok időszaka kö­vetkezik. Tévedtünk. Az EB esztendejének első napján kel­lett rájönnünk, hogy ez a „nyugi­ system” hosszú tartóz­kodásra rendezkedett be. Kinn ültünk a Szőnyi úti kis szertár bőr- és viaszillatú ho­mályában. A­­ medencéből csak egy roppant gőzoszlop látszott s a páratenger mélyéből itt-ott pár elfojtott kiáltás tört utat. A BVSC 1964-es újonccsapata tartott edzést. Azt mondta a kapitány: — Igaz, a válogatott edzések számát most kettőre emeljük. Hétfőn korán reggel mindig tartunk majd egy kis száraz­földi mozgást, de a lényeges to­vábbra is a csütörtöki kétkapus játék marad. — Alapozás? Úszóedzések? Torna? Technikázás ? — Az mind a klubokban. A kétkapus edzéseken úgyis ki­derülnek a hibák. Azokat majd megbeszéljük és úgy próbálunk segíteni rajta. A sportkörök edzői kitűnő szakemberek és én nagyon bízom a játékosokban is. Tudják, mikor mit kell csi­­nálniuk, mi a hibájuk, hogyan segíthetnek rajta. A napi két edzést egyénileg végzendő házi­feladatnak, magától értetődő do­lognak tartják. Feltétlen bizalom. Új dolog, de ahogy az ábra mutatja — jövedelmező befektetés. Hogy mást ne mondjunk, itt van rög­tön Gyarmati Dezső esete A csapat legidősebbje a Téli Kupán nem nyújtotta szokott, nagyvonalú játékát. Hosszú be­szélgetés következett és Gyar­mati elmondta Lakynak, hogy erre az évre nem készült úgy, mint máskor. Bizonytalan volt, kételkedett abban, bekerül-e egyáltalán a csapatba. Mert, ha nem, akkor — ugyebár — minek? . — Elmondtam, hogy feltét­lenül számítok rá. Az idén is minden tornán részt vett, min­den mérkőzésen játszott és, ha úgy készül, ahogy szokott, ak­kor ... Végül megígérte, hogy az EB évében olyan keményen dolgozik majd, mint eddig még soha. Vagyis: egy klasszisjátékos 33 éves korában bizonytalan­kodik, már-már gátlásokkal küzd és 34 éves korára teljes bizalmat kap, újra azt hallja, hogy szükség van rá, kell, hogy nélküle nehéz lenne elképzelni azt a tizenegyes csapatot. Nagy dolog ez. És mindjárt rávezet az öregek-fiatalok kérdésére is. — Elmondtam nekik — foly­tatja Laky —, hogy minden csakis rajtuk múlik. Nekem nagy megnyugvás lenne, ha presztízskérdésnek tekintenék a válogatottságot, ha elhinnék, hogy megfelelő munkával még évekig az eddigi klasszistelje­sítményüket nyújthatják, őszin­tén mondom: nagy gondot okozna a kiesésük. Gond, gond, gond.. . erről jut eszünkbe a kapuskérdés. Hosszú csend. — Boros — mondja aztán. — Az „Apun" kívül nincs más, akit nyugodtan odaállíthatnék. Talán majd a kapusakadémia megmozgatja egy kicsit őket. — Ambrus? — Én lennék a legboldogabb, ha Ambrus állandóan nyújtani tudná legjobb formáját. Talán, ha változtatni lehetne az élet­­körülményein ... Szükség lenne rá, mert egy kapussal többna­pos tornára menni... ez na­gyon nagy rizikó. Pedig többnapos torna 62-ben is bőséggel akad. Előveszi a programot. Júniusban három hét alatt három komoly mér­kőzéssorozat. Lipcsében hatos­­torna, rögtön utána egy szov­jet—grúz túra, aztán Bukarest­ben egy román—szovjet—olasz— magyar négyesforma, július elején magyar—angol, július végén magyar—jugoszláv, mind­kettő Pesten (végre!), augusztusban pedig... — Augusztus!... Mit játszik a magyar válogatott az Európa­ba­jnokságon? — Remélem magyar vízipólót. Sok mozgás, levegőben való játék, váratlan indítások és még váratlanabb ötletek. Egyéb­ként pedig nyilvánvalóan azt, amit a játékvezetők és az el­lenfelek engednek. Persze, persze, az erővízi­labda. Az unalmas és kínos gyűrődés, duplanelzon, karfel­szedés, a labda inkább akadály. — Nem biztos — mondja. — Nem érzem, hogy válságban van a vízilabda. Legalábbis már nem annyira, mint az olimpián. Egyre több csapat van, amelyik játszani megy a vízbe és nem birkózni. Ott volt például a Trófeán a szovjet együttes. Lendületesek voltak, célratörők, életet és ötletet vit­tek a játékukba. Az olaszok is játszani akarnak, a románok­nál is van ilyen törekvés. A jugoszlávok? Hát igen, ők még mindig az erejükre számítanak. Mi majd megpróbálunk valami újat hozni. Sok vitám volt a kosaras­ edzőkkel, ők azt­­mond­ták, lehetetlen dolog, de mi mégis megpróbáljuk a vízilab­dába is bevezetni az intervall­­jellegű edzéseket. Kétkapuzás közben az egyik csapat majd egy percet teljes erőbedobással és teljes gyorsasággal hajt. Egy­ percig a csapat minden tagjá­nak szakadatlanul és a lehető legnagyobb iramban mozognia kell. A labda állandóan jár s az ellenfél ilyenkor csak zavar, zár és blokkol, de egy ujjal sem nyúlhat hozzá a másikhoz. Egyperces pihenő után újabb „terheléses táv”, újabb egyper­ces rohanás következik és így tovább. Bizonyos, hogy ez a módszer nagyszerűen fejleszti a gyorsasági állóképességet. Nemcsak fizikai, hanem szel­lemi, gondolkodásbeli téren is. És — talán — harcmodor­nak sem utolsó. Néhány meg­felelően adagolt és időzített ütemváltás, pár kellő időben bevetett egyperces „téboly” könnyen zavarba hozhatja az ellenfelet. Majd. Lipcsében. Lipcse. A refrén. Laky só­hajt. — Bizony szeretnék egy év­vel idősebb lenni. Mindig az a legnagyobb feladat, amely éppen soron következik. 1960- ban elvesztettük az olimpiát, lekerültünk az „étlap" tetejé­ről. 61-ben talán nem is fi­gyeltek ránk annyira. Most megint az élen vagyunk. Me­gint mindenki minket akar ■majd megverni. Igaz. De az is igaz, hogy „takti­kai” vereségekre, a nemzet­közi „gyanakvás” elaltatására most már nincs idő. Pár órája ugyanis 1962-t írunk. Lipcse. Mindegy, majd se­gítünk Lakynak az EB partjain. A körömrágást teljesen ránk­bízhatja. (p. P ) A legnagyobb siker. Csapatunk Moszkvában — Tyitov „világcsúcsának” napjaiban — a világ legjobbjai ellenében megnyerte a Trofeo Itáliát

Next