Képes Sport, 1964. január-június (11. évfolyam, 1-27. szám)
1964-01-01 / 1. szám
MÉRLEGEN A MAGYAR FUTBALL Új évet kezd a magyar sport, s benne természetesen a legnépszerűbb sportág, a labdarúgás. S ha most, az új esztendő elején gyorsmérleget akarunk készíteni futballsportunk elmúlt 12 hónapjáról, s előrepillantunk a soron következő tizenkettőre, a pozitív és negatív jelenségek szinte kaleidoszkópszerűen villannak emlékezetünkbe. Minden ország labdarúgósportjának értékét, igazi rangját , a bajnokság színvonala, a bajnoki küzdelmek sorozata adja meg. A Nemzeti Bajnokság I. osztályától egészen a kerületi és járási bajnokságokig. Ha megfelelőek az alapok az alsó osztályokban, nyilvánvalóan elég magas a színvonal az NB II- ben, az NB I/B-ben és az NB I-ben is. Nos, az elmúlt naptári év és benne az 1962/63-as bajnokság tavaszi idénye, meg az őszi, egyfordulós bajnokság azt bizonyította, hogy átszervezett, megerősített bajnoki rendszerünk (Itt elsősorban az NB I© felállítására gondolunk) biztosítani tudja újabb, nagyszerű csapatok feltörését, új tehetségek élvonalba kerülését, a színvonal további emelkedését. Ki tagadná ugyanis, hogy az őszi bajnokság jónéhány mérkőzése hozott a várakozáson felüli magas színvonalat, hogy nagyon sok viadalon valóban jó áramú, érdekes, izgalmas játék folyt, s hogy egyik-másik csapatunkban — őszinte örömünkre — biztató tehetségeket, sőt szinte már kiforrott tudású fiatal játékosokat láttunk? Nyáron a Ferencváros bajnoksága, előzőleg pedig számos remek játéka dobogtatta meg a szurkolók százezreinek szívét, ősz végén pedig a Győri M ETO bravúrja nyomán lelkesedett az ország futballszurkolóinak óriási tábora. És tapsoltunk a sok tehetséges, fiatal játékosnak, Korsósnak, Majornak, Jucsovnak, Kovácsnak, Juhásznak, Mihalecznek, Vargának, meg a többieknek. Akiknek a nevét tulajdonképpen ebben az idényben* ismerték meg, a szurkolók. Egy olyan bajnoki „fél-idény”-ben, amelyben nem voltak kiesők, s az első helyezettek — nemcsak az NB I-ről beszélünk most — ritkán látható izgalmas küzdelemben vívták ki bajnokságukat. S bár a bajnoki cím ezúttal nem jelentett feljebb jutást, mégis mindegyik bajnokcsapat büszke lehet nagyszerű teljesítményére. Gátolnánk persze futballsportunk továbbfejlődését, ha elhallgatnánk a hibákat, vagy szépítenénk bizonyos — egyáltalán nem kedvező — tényeket. Mert, többek között, tény az, hogy egynéhány csapatunk, felkészülése nem bizonyult megfelelőnek. Erőnléti hiányosságok mellett gyakran láttunk komoly taktikai és súlyos technikai hibákat. Élvonalbeli — köztük sokszoros válogatott — játékosok olykor csak lézengtek a pályán máskén.extraklasszisssnak tartott hátvédek és fedezetek hajmeresztő hibákat követtek el, s csatárok pedig i—12 méterről szinte a szögletzászlót lőtték le. Nem vitás, hogy a hibákat részben a kellő technikai képzettség hiánya, részben a nem megfelelő életmód okozta. És itt bizony még élvonalbeli edzőink közül is jónéhányan követtek el mulasztást. Nem követelték meg fiaiktól elég határozottan — és nem ellenőrizték — a lelkiismeretes felkészülést, a technikai fogyatékosságok rendszeres javítását. A tavaszi-őszi bajnoki rendszerre való áttérés következtében egyfordulósra kiírt küzdelemsorozat — kiesők nélkül! — vagy erős formahanyatlások nyomán változtattak. Nem úgy, mint például Preiner Kálmán, a csepeliek edzője, aki tényleg tervszerűen kereste, alakította csapatát az 1964-es bajnoki évre. Számos edzőnél megint csak „a” PONT volt fontos, még köhrömsszakadtáig való védekezés árán is. A védekező futball elterjedése ugyan világjelenség, de ez sem lehet mentség sok edzőnk számára. Akik egyébként — némi túlzással — nem a 4—2—4-es, hanem a 6—2—2-set, vagy a 11—2-set játszatták. Világviszonylatban egy-egy ország futballsportjának helyzetét a válogatott csapat szereplése, meg az élvonalbeli klubcsapatok nemzetközi eredményei szabják meg. E tekintetben sem lehetünk teljesen elégedettek. Klubcsapataink — az egyetlen MTK kivételével — sorra elvéreztek a különféle kupaküzdelmekben, a kétes értékű portyamérkőzések eredményei pedig nemegyszer fejbekólintották a hazai labdarúgás barátait. Nagyválogatottunk múlt évi játéka és eredményei is többször okoztak kellemetlen, mint kellemes meglepetést. Igaz, hogy az NDK-val szemben (verejtékezve és nem kis szerencsével) továbbjutottunk a Nemzetek Kupájában. Igaz, hogy legyőztük a dánokat, az osztrákokat és — idegenben — a németeket, döntetlenre játszottunk — ugyancsak idegenben — a walesi, a csehszlovák és a szovjet válogatottal. És igaz, hogy csak két vereségünk akadt (a svédektől és a jugoszlávoktól, mindkettőtől idegenben). Kilenc mérkőzésből tehát hármat megnyertünk, négyszer döntetlenül végeztünk és csak kétszer kaptunk ki, így a megszerezhető „pontok’’ 55,5 százalékát gyűjtöttük össze. Gólarányunk is erősen pozitív: 18:13. (Olimpiai válogatottunk teljesítményével — róluk most röviden — elégedettek lehetünk.) Válogatottunk eredménysorozata — meggyőződésünk —, szebb lett volna, ha klubedzőink az eddiginél♦ napok rossz játéka után is. Meg azután, hogy esetleg tudomása volt egyik vagy másik játékos sportszerűtlen életmódjáról. (Hogy ez a jövőben nem így lesz, biztosíték rá a kapitány őszinte önkritikája, de méginkább az, hogy egy-két nagyágyút már ki mert hagyni az őszi idény végén.) Tény és való, pótolhatatlan és nélkülözhetetlen játékos nincs. Ezt remélhetőleg azok is tudomásul veszik az új esztendőben, akik eddig béreltnek érezték helyüket a válogatottban. Egyetértünk a szövetségi kapitánnyal, hogy nem lehet az országok közti mérkőzésekre a legutolsó bajnoki formák alapján válogatni. Illetve, ezt mi inkább így mondjuk: nem csak az utolsó formák alapján kell válogatni, de azokat minden körülmények között figyelembe kell venni. Akadt tavaly sokszoros válogatott csatár — nem is egy —, aki klubcsapatában sorozatosan gyengén játszott, a válogatott szakvezetés mégis görcsösen ragaszkodott hozzá. Ilyen hibákat ez idén remélhetőleg már nem tapasztalunk. A szövetségi kapitány szerint mindenki lehetőséget adott az edzőknek arra, hogy különféle rendszerbeli, taktikai és összeállításbeli változatokat kipróbáljanak. Ezzel a lehetőséggel viszont az NB I-ben alig egy-két edző élt. A legtöbben csak kényszerből, sérülések, több támogatást adtak volna a szövetségi kapitánynak, ha a válogatottban szóba jövő játékosaiktól megkövetelték volna bizonyos technikai alapelemek (fejelés, kétlábasság, kapuralövés) elsajátítását, ha az edzéseken jobban törekedtek volna az egyéni foglalkozásra. A válogatott csapat egyik vagy másik csatárának nyilván nem a válogatott edzésein kell gyakorolnia ballal, kapásból, a kapuralövést. Mint ahogyan egyetlen válogatott hátvédet vagy fedezetet sem a szövetségi kapitánynak kell megtanítania arra, hogyan vegyen le egy fékmagas, erős labdát. Az persze már a kapitány hibája volt, hogy egy-két játékosában indokolatlanul bízott, még ha tiszta fehér lappal vág neki az 1964-es esztendőnek. Szeretnénk, ha ezeken a tiszta lapokon nemcsak a játékosok formája (hány rossz kapuralövés, mennyi jó átadás, milyen állóképesség stb.), hanem a pályán kívüli magatartása, erkölcsi „formája” is szerepelne. A nagyválogatottnak nemcsak a franciák elleni két mérkőzése (a Nemzetek Kupájáért) fontos, hanem a többi is. Olimpiai válogatottunk ugyancsak nagy feladatok előtt áll ebben az évben. Még két selejtező mérkőzés és aztán — remélhetőleg — az olimpia. Ifiválogatottunknak pedig a hollandiai UEFA-tornán kellene kicsit helyreállítania a legutóbbi években kissé megtépázott tekintélyét. Végül ennyit... Derűlátók vagyunk a hibák felsorolása ellenére. Elsősorban azért, mert tehetséges játékosanyagunk van. Másodsorban: kiváló szakemberekkel rendelkezünk, akiknek persze — klubvezetőik segítségével — többet kellene produkálniok, mint az elmúlt években. Harmadszor: a legfelső sportvezetés határozott intézkedése biztosítja a megfelelő, zavartalan felkészülést a tavaszi idényre. Negyedszer: a szurkolók 1964 tavaszán nyilvánvalóan újult érdeklődéssel fordulnak kedvenc sportáguk felé és újra nagy tömegekben lepik el a pályáknézőterét. És ez idén aztár nemcsak nézők lesznek, hanem — mint a nevükben benne van — szurkolók is. Szűcs László