Képes Sport, 1965. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-09 / 10. szám

Az embernek néha a múltba kell fogódznia, hogy bízni mer­jen a jövőben. Tíz éve még világklasszisaink voltak közép- és hosszútávfu­­tásban, eredményeink előtt ka­lapot emelt a világ. Iharos, Ró­zsavölgyi, Tábori, Kovács Jó­zsef, Szabó di, Rozsnyói, Szentsén, Jeszenszki... nevek, amelyek kitörölhetetlenül íród­tak be nemcsak a magyar, ha­nem a világ atlétikájának tör­ténelmébe. Ma.. egyszer-egyszer kisüt a felhők mögül a nap, de ami­kor már azt hisszük, minden rendben, mindig megfeneklünk valahol. A tehetségekből nem lesz klasszis, a biztató eredmé­nyekből nem lesz nagy siker. Iharos ... egy a régi nagyok közül. Talán a legnagyobb: ne­ve tizennégyszer került fel a különböző világranglisták élé­re, virtuózként játszotta végig a közép- és hosszútávfutás szé­les skáláját. Nurmi után a vi­lág egyetlen atlétája volt, aki egyszerre tartotta 1500, 5000 és 10 000 m-en a világcsúcsot! Csaknem két éve mér, hogy a Központi Sportiskola edzője. Hogy is lehetne másként: a sportága iránt szívében égő lángot próbálja átplántálni a gyerekekbe. Természetes, hogy a témánk sem lehet más , közép- és hosszútávfutás. Nem utasítja el az első, kissé kényes kérdést sem: szerinte miért nincsenek ma is olyan, kima­gasló versenyzőink, mint az ő idejében voltak. — Állítom, hogy ma sem ke­vesebb a tehetséges fiatal, mint tíz évvel ezelőtt. A szemlélet­ben, a hozzáállásban mutatko­zik csak lényeges különbség a mi javunkra. Mi nemcsak sze­rettük a sikereket, de hajlan­dók voltunk érte nagyon kemé­nyen és nagyon állhatatosan dolgozni is... A sportban nagyon nehéz meghatározni az általánosan je­lentkező fellendüléseknek és visszaeséseknek az okát. Világ­szerte szakemberek százai ku­tatják például, hogy miért tűn­nek el nemzetek egyik napról a másikra egyes sportágakból, hogyan van az, hogy egy ra­gyogó garnitúra után — csönd következik. Nem könnyű a vá­lasz tehát a mi kérdésünkre sem. De amit Iharos mond — mégis ezerszer igaz lehet. Egy sportág — mert egy kis nagy­­stílűséggel a hosszútávfutást az atlétikán belül akár külön sportágként is kezelhetjük — fellendülésében mindig közre­játszanak bizonyos nélkülözhe­tetlen tényezők. Például: egy lelkes, áldozatkész mag, ame­lyen belül az egyének úgy ala­kítják életüket, hogy hosszú időn át kitartóan tudjanak har­colni, dolgozni egy cél megva­lósításáért. S ez a mag lelki­­ismeretes munkájával, áldozat­­készségével újabb és újabb ha­tárokat tör át, egyre forróbb, kiemelkedőbb sikereket ér el. Mert úgy van az, hogy ha há­rom versenyző együtt dolgozik egy célért, s az egyiknek sike­rül egy csúcsot elérnie, az nem­csak neki, de a másik kettőnek is bátorságot, szárnyat ad. Most — ezen a területen nincs egy mag — nincs egy Iharos, egy Rózsavölgyi, egy Veres Győző, Pólyák, Gurics stb----- Ha van is egy-egy jó versenyző, nincsenek olyan egyéniségek, akik elég állhata­tosak és elég szuggesztív erővel bírnak ahhoz, hogy magukkal ragadják a többieket, hogy egy olyan szellemet alakítsanak ki, amely ismét tud minden ener­giával, teljes szívvel harcolni a csúcsokért. Most nincs. De hogy látja Iharos — úgy is, mint a KSI egyik edzője — a jövőt? — A sportiskolának nem az a fő feladata, hogy világklasszis versenyzőket neveljen, hanem, hogy a fiatalokat fizikailag, erőnlétileg felkészítse a későb­bi, nagyobb megterhelésű mun­kára, s versenyekre. Ezért az első évben még alig-alig van speciális képzés. Persze, ebbe a szakosztályba elsősorban azok kerültek, akik felépítésüknél, izomzatuknál fogva alkalmasak lehetne a futásra. Ezen a téren aztán Váczi Pál testnevelő ta­nár irányításával a gyerekek olyan fizikai előkészítést kap­tak, amely után már nyugod­tan kezdhetem el én a szakmai­­felkészítést. De... nem a mi­nél gazdaságosabb futás meg­tanítása a mi legnagyobb fel­adatunk. Sokkal fontosabb, hogy már ebben a korban megtanítsuk a fiatalokat a munka szeretetére, az edzés becsületes elvégzésének fontos­ságára. Úgy érzem, akkor vég­zek igazán jó munkát, ha a fiatalokban elősegítem erkölcsi­akarati képességeik kibontako­zását, hogy ne csak vágyakoz­zanak a siker után, hanem tenni, dolgozni is akarjanak érte . .. Éppen ezért én mindig jobban örülök egy esetleg ke­vésbé tehetséges, de szorgal­mas, vasakaratú gyereknek, mint egy szikrázó tehetségű, de gyenge akaratú fiatalnak... És milyen sikereket ért már el ezen a területen? — Ha arra gondol, hogy mi­lyenek a gyerekeim, akkor alapjában véve elégedett va­gyok. Vannak köztük ráter­mett, s emellett nagyon szor­galmas fiatalok. Talán, már nyugodtan meg is említhetem Sümegi Attila, Cihát László, Csipán Bori nevét... De — s ezt hangsúlyoznom kell — egy­­ olyan sportágat viszünk, amely­ben idő — s nem is kis idő — kell a fellendüléshez, előrelé­péshez. Szeretnénk, ha bízná­nak bennünk. Szeretjük az at­­­­létikát, s minden gondolatunk- o­kai azon vagyunk, hogy ne vesszen kárba az az erkölcsi és­­ anyagi támogatás, amelyet ka­punk ... Azt mondtuk az elején: a­­ múltba kapaszkodunk, hogy bízni merjünk a jövőben. De Iharos, Rózsavölgyi, Szentgáli, Kovács, Szabó dr. nem is a múlt. Ma épp oly szívvel, lel­kesedéssel dolgoznak sport­águk felvirágoztatásáért, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor mint versenyzők, ma mint nevelők. S ez elég ok a bizalomra. Bájnál Teréz Iharos Sándor és kettő a legszorgalmasabb közül: Sümegi Attila és Cihát Laci (Almási (elv.)

Next