Képes Sport, 1966. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-20 / 51-52. szám
RÉGI SPORTEMBEREK AZ UTÓDOKRÓL Az „ex-király” remire adja A labda fölé megy... most mellé... magasságos egek, már megint nem a kapuba! És akkor kezdődik a szöveg: — Bezzeg ő belőtte volna! És a „bezzeg ő” koronként változik. Hetven éveseknek Schlosser, az ötveneseknek Toldi, a negyveneseknek Szilágyi „lőtte volna be”. A lényeg tulajdonképpen nem is a néven, hanem a „bezzeg”-en van. És Farkas, Albert, Bene hiába hadakozik a föléjük nőtt árnyékokkal — az elődök csodálatos góljait tovább szépítette az idő, Farkasék fölé-mellélövése viszont — a jelen. Farkas János, az esztendő gólrekordere nem is titkolja fájdalmát, csalódottságát. — Boldogan odaadnám ezt a királyságot, ha gólt, gólokat tudtam volna lőni az Internek! Egy-egy ilyen nagy csata után érzi az ember, milyen keveset tud még, s mennyit kell tanulnia, hogy az igazán nehéz, kritikus pillanatokban is ura maradjon a helyzetnek. Ez nekem most még nem sikerült. Ha valaha volt is kedvem a régiek és a mostaniak gólképességén vitatkozni , már nincs! Nem tudom, a régiek annak idején meg voltak-e annyira elégedve magukkal, mint amennyire elégedetten gondolnak rájuk vissza ma a szurkolók. Egyet tudok: én nem vagyok elégedett. Nagyon sokat meg akarok még tanulni a labdarúgásból, mert nincs rosszabb érzés, mint csalódni a reményeinkben és csalódást okozni azoknak, akik bíznak bennünk. A régi „bezzeg"-ek közül Szilágyi Gyula áll Farkashoz a legközelebb. Alig tíz éve, hogy ő is a Vasasban lőtte a gólokat, s megszerezte a gólkirályi címet. Hogyan ítélne ő ebben a vitában, hogyan látja az utód, vagyis Farkas János vívódását? — Csábító a kérdés, s egyszerű lenne azt válaszolni rá: mi több gólt szereztünk s ezért feltehetően jobban lőttünk kapura. Ez azonban csak féligazság lenne. A régi csatárjáték egyre kevésbé hasonlítható össze a maival. Én előretolt középcsatár voltam, s az egyetlen feladatom: minél több gólt rúgni! Számunkra előkészítették a helyzeteket, s én — a számomra kijelölt mozgási területen belül — megpróbáltam minden ügyességemet, ruganyosságomat, fejelő tudásomat latba vetve veszélyeztetni a kaput. — Ma egészen mások a követelmények. A játékosok feladatai bővültek, változatosabbak és nehezebbek lettek. Farkas Jancsinak például sokkal nagyobb területen kell játszania, mint annak idején nekem kellett. A szoros emberfogás miatt állandóan versenyt kell futnia. Nemhogy az igazításhoz, de sokszor a labda lekezeléséhez sincs ideje, mert sokkal jobban kell „látnia" a labdát. Nem tagadom ezt jól csinálni — jóval nehezebb feladat. — Ehhez tehát nagyobb tudás is kell, mint a régieké volt? Ez már keresztkérdés, látom, jó lesz résen lenni! A régi befejező csatároknak is — most csak ezekről beszélek — gyorsaknak, ruganyosának, robbanékonyaknak, találékonyaknak kellett lenniök, ha eredményt akartak elérni. Egyet viszont elismerek: a ma játékához sokkal jobb erőnlétre, fizikai felkészültségre, harcosabb helytállásra van szükség. — Mindezek után, hogyan foglalná össze körülbelül ötven szóban a Farkasról alkotott véleményét? — Ebben a kérdésben elfogult vagyok: már tizenhét éves korában nagy tehetségnek tartottam Farkast, s azon voltam, hogy okosan készítsék elő az első csapatban való szereplésre. Változatlanul állítom, megvan benne minden képesség ahhoz, hogy világviszonylatban is elismert támadó legyen. Amikor formában van, gyors a részletmozgásokban is, mindkét lábbal elég pontosan rúg. Tovább kell javítania helyzetfelismerő képességét, fejelő tudását, a könnyű mérkőzéseken is többet kell vállalnia. Edződnie kell a közelharcokhoz, jó lenne elérni, hogy klasszis védők ellen is jó kedvből focizzon. S talán már az ötven szón túl, erős fizikumú játékos, távolról is bátran lőjön kapura. — Befejezésül a legnehezebb kérdést: kire szavazna, ha döntenie kellene ebben a régi kontra mai vitában? — Felajánlom a remit... Ne bántsuk egymást! Bajnál Teréz