Képes Sport, 1969. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-09 / 49. szám
Jloílál Kedves Fiúk! Mennyivel szívesebben küldenék nektek egy rövid dísztáviratot! Gratulálni jobb, mint szemrehányást tenni. De egyiknek sincs itt az ideje. Gratulációra nincs alkalom, a szemrehányásnak pedig — mi értelme lenne? Hogy győzni akartatok, mindeki tudja. Talán túlságosan is. A nagy tét elviselése sem könnyű. Úgy látszik, mindenhez edzés kell. Sok edzés. Kemény munka. De ez már a jövő kérdése, a felemelkedés útjának iránya, mert Mexikóváros, ahol tavaly olimpiai bajnokságot nyertek labdarúgóink, jövőre nem lát magyar labdarúgókat a Rimet-kupáért küzdők között. Ez nem azt jelenti, hogy megáll nálunk a labdarúgás. Azt sem, hogy haraggal gondolnak rátok a magyar sportbarátok milliói. Nem tudom, hallottátok-e azt a megható kiáltást, amely a tévé jóvoltából egészen hazáig elhallatszott. Valaki ezt kiáltotta be a kis magyar táborból 0:3 után: — Nem baj, fiúk! Vajon mi rezzent meg bennetek erre a néhány szóra? Mély sóhajjal válaszoltatok-e erre a szeretettől áthatott baráti hangra? Ez volt „a1 szurkoló, aki megtakarított pénzén vett részt a társasutazásban, hogy biztathasson benneteket ezen a fontos mérkőzésen. Biztattak is, néha kórusban, néha egy-egy hang tudatta veletek, hogy nem vagytok egyedül, nemcsak idehaza szurkolnak nektek milliók, hanem mintegy az otthon képviseletében jelent meg néhány száz magyar a marseille-i stadionban. Általában nálatok gyengébb anyagi körülmények között élő emberekről van szó, akik még mindig kitartanak kedvenc csapatuk mellett, ők azok, akik viharos szélben, esőben, hóban, fagyban (mint például most az utolsó bajnoki vasárnapon is), vagy kánikulában ott láthatók a nézőtéren és csak egyet igényelnek: teljes odaadást a játéktéren. Megkapják mindig azt, amit kérnek? Jó lenne erre a kérdésre határozott igennel válaszolni, függetlenül az eredménytől. Mert a győzelmet nem lehet szavatolni. De a teljes erőbedobást, a lelkesedést, az utolsó pillanatig való küzdőszellemet — azt igen! Nem baj, fiúk? Mi lehetett lelketek mélyén a válasz? Dehogynem baj! — gondolhattátok, talán elérzékenyülten, hogy íme, az az ember, aki hazulról utazott ebbe a dél-franciaországi kikötővárosba, szemrehányás és szitkozódás helyett vigasztal, holott esetleg ő szorulna vigasztalásra. Nem baj, fiúk ... Tudjátok, mi az értelme ennek a néhány egyszerű szónak? Az, hogy nem lesztek ezután sem kitagadottjai a magyar sportnak. Ha a szurkolók csalódtak is bennetek, ti nem fogtok csalódni bennük. Nekik továbbra is ti vagytok a magyar labdarúgás színe-virága. Továbbra is ti jelentitek az élvonalat. Nektek kell megoldanotok a következő feladatokat. Nemcsak világbajnokság van. Másféle erőpróbák is állnak a magyar labdarúgás előtt. Tovább folyik a bajnokság. Lesznek válogatott mérkőzések és valamennyinek lesz tétje, valamennyin az dől el, hogy magyar győzelmet hoz-e vagy balsikert. Még három kupaküzdelemben bent vagyunk. A Dózsának is, a Vasasnak is, a Honvédnek is lesz még alkalma bebizonyítani, hogy nem Marseille az egyetlen mérték labdarúgásunk megítélésében. Lesz Európa-kupa a válogatott csapatok számára, s kellő időben majd elkövetkeznek a selejtező mérkőzések az argentínai VB-re. Tőletek függ, hogy Marseille csak rossz álom lesz-e, vagy pedig sokáig kísért. Tőletek függ, hogy ott lesztek-e még az élvonalban akkor is. Az elkeseredés első hangja nem számít. Nem szabad patikamérlegre tenni a 28 éves Mészöly Kálmán szavait („A mi időnk lejárt...). Inkább az lenne a helyes, ha a keserűség elszántsággá nemesedne. Akkor még sokat tapsolhatnak Kálmánnak és a többieknek a lelkes szurkolók tízezerei. De ennek érdekében nagyon meg kell dolgozni. Mindnyájatoknak. Az 1958-as labdarúgó VB-n a svédek második helyében egy 40 éves játékosnak, a kis kopasz Grennnek volt fő része. Gyenge vigasz, tudom. És egy kicsit, a távoli jövőbe vész. De ez van, ezen kell tűnődni. Minden múlandó, nemcsak a balsiker, a dicsőség is. A babérokat nem lehet heverőként használni. És a vereség lesújtó hatását lehet enyhíteni. Dicsőséggel persze. Annak érdekében pedig a vereség tanulságait is fel kell használni. Ez sem könnyű feladat. Ilyenkor egy kicsit sok a „nem értem ...”, mint általában vereség után. A győzelmet mindenki megérti. Aki az ok és okozati összefüggés helyett a vakvéletlenben hisz (régi vitája ez a filozófiának), az kész elismerni, hogy Marseille-ben úgynevezett balszerencsés mérkőzést vívtunk Ennek bizonyítására is ■ lehet érveket felhozni. Nem lett volna ■ csoda, ha az első húsz percben legalább I JJÍTÉKOSOKHOZ