Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-10 / 6. szám
Kedves nézők, kedves olvasók! Tíz év után nézővé léptem elő a Műkorcsolyázó Európa-bajnokságon. 1960 óta kevés kivétellel valamennyi világversenyen engem ért a megtiszteltetés, hogy önöket tudósíthassam. Nyilván ez az oka, hogy egy kissé egybeforrt riporteri pályafutásom a műkorcsolyázással. Pedig a szó ami szó több mint két évtizede annak, hogy egyáltalán korcsolya volt a lábamon és akkor is éppen a műkorcsolyázás vetett véget korcsolyázó kedvemnek. Jurek Eszter mamájától kaptam ugyanis egy „fülest", amiért az akkor még aprócska későbbi bajnoknőt bógnizás közben — eléggé el nem ítélhető módon — meglöktem. Milyen is volt most nézőnek lenni? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon sajgott a szívem. Lehet, hogy a korral jár, de számomra egy kissé fakóbb, egy kissé halványabb a mai mezőny, mint egykor volt. A párosok között a két nagyszerű szovjet kettős mögött középszerű, egy kissé gépiesen korcsolyázó együttesek és nagyon fiatal, ennélfogva még rutintalan, tehetséges párosok. A nők versenyében — és ezért nem szabad Almássy Zsuzsinak sem megharagudnia rám — élményt csak Gaby Seyfert futása jelenthetett. A jégtáncról már régi vesszőparipám — ámbár az igazi szakemberek joggal vitathatják —, hogy a páros műkorcsolyázás mellett nincs igazán létjogosultsága. Talán a párosoknak kötelező program helyett kötelező táncokat kellene futniok, és így összekapcsolni a két versenyszámot . . . 1960-ban, amikor először közvetítettem Európabajnokságról, a francia Giletti nyert. Korcsolyázó csodagyerek volt. A mezőnyben Calmat, a nyugatnémet Schnelldorfer, Gutzert, az osztrák Felsinger, Jonas, Danzer. Mind tudott annyit, mint a mostani mezőny legjobbja. Ismétlem: lehet, hogy csak én öregedtem, nem a mezőny gyengébb. Akárhogy is van, most mint néző nem lelkesedtem úgy, mint ahogy a korábbi években riporterként tettem. Apropó, riporter! Ifjú kolleganőm, kinek személyében most igazi szakember tudósít, hiszen páros bajnoknő volt, terhes örökséget vállalt. A műkorcsolyázás nálunk egyértelműen televíziós sportág. Az egész ország a tévéből ismerte és szerette meg ezt a csillogó világot. Tudom, hogy ezért is azonosította egy kicsit korábbi kellemes „műkorcsolyás estéivel” e sorok írójának személyét is. Míg ez egyrészről rámnézve hízelgő, Terlanday Mária helyzetét nehezíti. Bizonyára merülhetnek fel a kedves nézőkben kifogások, imitt-amott, kommentárjával kapcsolatban. Ha valahol, a mi szakmánkban különösen igaz, hogy a kezdet keservesen nehéz. Már csak azért is, mert hiába tenne akár száz próbát is egy-egy ifjú riporterjelölt, az igazi próbatétel maga a közvetítés. A milliók előtti vizsga .. . De mert tudom, milyen jólesett volna nekem is annak idején, ha szakmám valamelyik tekintélyes, nagyobb tapasztalattal rendelkező alakja akárcsak egy fél mondatban is biztatott volna, engedjék meg, hogy ezt a nyilvánosságot felhasználva jelenthessem ki. Az „újonc” állta a próbát, és ez a kezdet meggyőző biztosítéka a még jobb folytatásnak. Vitray Tamás a már nem tudom, hogy mikor ültem le először a tv-készülék elé műkorcsolya versenyt nézni. Arra azonban biztosan emlékszem, hogy számomra a televíziózás a műkorcsolyázás nézésével kezdődött. Századunk e csodálatos találmánya azért is olyan kedves nekem, mert a szobámba hozta a sportot , életem nagy szórakozását. A műkorcsolyázás nem tartozott kedvenc sportágaim közé, már gyerekkoromban is idegenkedtem a csúszós jégtől, a városligeti „teknőt” is csak távolról szemléltem. A televízió képernyője előtt tanultam meg e szép sportágat, és nemcsak megtanultam, hanem szurkolója is lettem. Így vagyunk ezzel néhány millióan. A lent könnyű , mesterség Calmat, Schnelldorfer, Gutzert, Felsinger, Jonas, Danzer — sorolja Vitray, s nem tudok ellentállni, hogy felsorolásához ne tegyek hozzá még egy nevet: Vitray Tamásét. A nagy korcsolyázók mellett övé az érdem, hogy egy kevéssé ismert sportág ilyen elsöprő népszerűségre tett szert hazánkban. Miért érzem így? Talán azért, mert Vitray velünk együtt tanulta a sportágat, s ezt soha, egyetlen pillanatig sem titkolta előttünk. Amikor már mindnyájan „tudósai" lettünk a műkorcsolyának, csak akkor vettük észre, hogy a tanulóévek alatt egy klasszis-riporter nőtt fel — Vitray személyében. Most nem közvetített és ezt írja: „Akárhogy is van, most, mint néző nem lelkesedtem úgy, mint ahogy a korábbi években riporterként tettem.” Íme, nem könnyű mesterség nézőnek lenni... Azt is meg kell tanulni. Kívánom a tv-nek, hogy olyan tanítómestereket találjon, mint Vitray. Hogy soha többé ne érezzünk szürkének és unalmasnak egyetlen tvközvetítést sem. Műkorcsolyázásban újoncnak lenni — nem írigylésreméltó. Vajda Laci élete első Európa-bajnokságán a szabadkorcsolyázásban már kitűnőre vizsgázott. Ha a kötelező gyakorlatokat csak megközelítően így hajtja majd végre, nagyon sok örömünk lehet még a szimpatikus versenyzőben