Képes Sport, 1970. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-10 / 6. szám

Kedves nézők, kedves olvasók! Tíz év után nézővé léptem elő a Műkorcsolyázó Európa-bajnokságon. 1960 óta kevés kivétellel vala­mennyi világversenyen engem ért a megtiszteltetés, hogy önöket tudósíthassam. Nyilván ez az oka, hogy egy kissé egybeforrt riporteri pályafutásom a mű­korcsolyázással. Pedig a szó ami szó­­ több mint két évtizede annak, hogy egyáltalán korcsolya volt a lábamon és akkor is éppen a műkorcsolyázás vetett véget korcsolyázó kedvemnek. Jurek Eszter ma­májától kaptam ugyanis egy „fülest", amiért az akkor még aprócska későbbi bajnoknőt bógnizás közben — eléggé el nem ítélhető módon — meg­löktem. Milyen is volt most nézőnek lenni? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon sajgott a szívem. Le­het, hogy a korral jár, de számomra egy kissé fakóbb, egy kissé halványabb a mai mezőny, mint egykor volt. A párosok között a két nagyszerű szov­jet kettős mögött középszerű, egy kissé gépiesen korcsolyázó együttesek és nagyon fiatal, ennélfogva még rutintalan, tehetséges párosok. A nők verse­nyében — és ezért nem szabad Almássy Zsuzsinak sem megharagudnia rám — élményt csak Gaby Seyfert futása jelenthetett. A jégtáncról már régi vesszőparipám — ámbár az igazi szakemberek jog­gal vitathatják —, hogy a páros műkorcsolyázás mel­lett nincs igazán létjogosultsága. Talán a párosok­nak kötelező program helyett kötelező táncokat kel­lene futniok, és így összekapcsolni a két verseny­számot . . . 1960-ban, amikor először közvetítettem Európa­­bajnokságról, a francia Giletti nyert. Korcsolyázó csodagyerek volt. A mezőnyben Calmat, a nyugat­német Schnelldorfer, Gutzert, az osztrák Felsinger, Jonas, Danzer. Mind tudott annyit, mint a mostani mezőny legjobbja. Ismétlem: lehet, hogy csak én öregedtem, nem a mezőny gyengébb. Akárhogy is van, most mint néző nem lelkesedtem úgy, mint ahogy a korábbi évek­ben riporterként tettem. Apropó, riporter! Ifjú kolleganőm, kinek személyé­ben most igazi szakember tudósít, hiszen páros baj­noknő volt, terhes örökséget vállalt. A műkorcsolyá­zás nálunk egyértelműen televíziós sportág. Az egész ország a tévéből ismerte és szerette meg ezt a csil­logó világot. Tudom, hogy ezért is azonosította egy kicsit korábbi kellemes „műkorcsolyás estéivel” e sorok írójának személyét is. Míg ez egyrészről rám­nézve hízelgő, Terlanday Mária helyzetét nehezíti. Bizonyára merülhetnek fel a kedves nézőkben ki­fogások, imitt-amott, kommentárjával kapcsolatban. Ha valahol, a mi szakmánkban különösen igaz, hogy a kezdet keservesen nehéz. Már csak azért is, mert hiába tenne akár száz próbát is egy-egy ifjú riporterjelölt, az igazi próbatétel maga a közvetítés. A milliók előtti vizsga .. . De mert tudom, milyen jólesett volna nekem is annak idején, ha szakmám valamelyik tekintélyes, nagyobb tapasztalattal rendelkező alakja akárcsak egy fél mondatban is biztatott volna, engedjék meg, hogy ezt a nyilvánosságot felhasználva jelenthessem ki. Az „újonc” állta a próbát, és ez a kezdet meg­győző biztosítéka a még jobb folytatásnak. Vitray Tamás a már nem tudom, hogy mikor ültem le elő­ször a tv-készülék elé műkorcsolya versenyt nézni. Arra azonban biztosan em­lékszem, hogy számomra a televíziózás a műkorcsolyázás nézésével kezdődött. Száza­dunk e csodálatos találmánya azért is olyan kedves nekem, mert a­ szobámba hozta a sportot , életem nagy szóra­kozását. A műkorcsolyázás nem tar­tozott kedvenc sportágaim közé, már gyerekkoromban is idegenkedtem a csúszós jég­től, a városligeti „teknőt” is csak távolról szemléltem. A televízió képernyője előtt ta­nultam meg e szép sportágat, és nemcsak megtanultam, ha­nem szurkolója is lettem. Így vagyunk ezzel néhány millióan.­ ­A lent könnyű , mesterség Calmat, Schnelldorfer, Gut­­zert, Felsinger, Jonas, Danzer — sorolja Vitray, s n­em tu­dok ellentállni, hogy felsoro­lásához ne tegyek hozzá még egy nevet: Vitray Tamásét. A nagy korcsolyázók mel­lett övé az érdem, hogy egy kevéssé ismert sportág ilyen elsöprő népszerűségre tett szert hazánkban. Miért érzem így? Talán azért, mert Vitray velünk együtt tanulta a sportágat, s ezt soha, egyetlen pillanatig sem titkolta előttünk. Amikor már mindnyájan „tudósai" lettünk a műkorcso­lyának, csak akkor vettük ész­re, hogy a tanulóévek alatt egy klasszis-riporter nőtt fel — Vitray személyében. Most nem közvetített és ezt írja: „Akárhogy is van, most, mint néző nem lelkesedtem úgy, mint ahogy a korábbi években riporterként tettem.” Íme, nem könnyű mester­ség nézőnek lenni... Azt is meg kell tanulni. Kívánom a tv-nek, hogy olyan tanítómestereket talál­jon, mint Vitray. Hogy soha többé ne érezzünk szürkének és unalmasnak egyetlen tv­­közvetítést sem. Műkorcsolyázásban újoncnak len­ni — nem írigylésreméltó. Vajda Laci élete első Európa-bajnoksá­­gán a szabadkorcsolyázásban már kitűnőre vizsgázott. Ha a kötelező gyakorlatokat csak megközelítően így hajtja majd végre, nagyon sok örömünk lehet még a szimpatikus versenyzőben

Next