Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-23 / 8. szám
Györgyi Albert valamilyen nevezetes élettani felfedezésre jut, munkájának eredménye az egész világé. Hát nem ugyanez a helyzet a sportban is? Nem! A sport egészen más. A sport lényege a verseny. Valaki valamikor (nem én, Terényi doktor úr, nem én!) az olimpiai játékokat valaki a sport eszméjét világméretekben óhajtja szolgálni, az is csak a saját hazája sportján keresztül teheti meg. Különösen akkor domborodik ki ez az igazság, amikor egy-egy újdonos csillag a saját volt hazája ellen küzd. Azt is eléggé nehezen viseltük el, hogy az 1954-es labdarúgó világbajnoki döntőben Rahn rúgta a németek győztes gólját, de képzeljük el elkeseredésünket, ha történetesen egy Kovács János lett volna eredményes német színekben. A sporttörténelem ismer nem egy hasonló esetet. Egy példa: A finn atlétika egyik csillaga, Wide svéddé honosíttatta magát (származásilag egyébként valóban svéd volt), s svéd színekben indult a párizsi olimpián. A finn futók (Nurmi, Ritola stb.) valóságos haditervet dolgoztak ki ellene, igyekeztek minden eszközzel megakadályozni, hogy a „renegát” győzzön. Nem is győzött. Vagy menjünk vissza Coriolanushoz? Tragikus hős volt, de alapjában véve áruló, s amikor Róma legnagyobb ellenségei, a volszkuszok élén Róma ellen indult, tulajdon mamája vonult ki eléje, s figyelmeztette, hogy nem éppen illő dologra készül. Ez a mama egy cseppet sem volt büszke arra, hogy kisfia külföldön is mekkora elismerést szerzett, hiszen egy egész ország hadseregét bízták rá. Vagy egy közelebbi történelmi példa: a jeles francia hadvezér, a „nagy Condé”, akit maga Napóleon többre tartott Julius Caesarnál és Hannibálnál, hol a franciák élén verte meg a spanyolokat, hol a spanyolok élén a franciákat. Ilyesmi a tizenhetedik században nem volt ritka jelenség. De nem hiszem, hogy amikor éppen spanyol szolgálatban elfoglalta Párizst, a franciák büszkén emlegették, hogy milyen kiváló hadvezérük van, nagyszerű hadművészetével hogy’ letiporta Párizst!... " De ugorjunk vissza a sportba. Tegyük fel, hogy van egy csodálatos öttusaedzőnk, afféle öttusa Berczik, s az illető elfogadna egy igen előnyös spanyol szerződést, majd tanítványai Münchenben legyőznék Balczót és Kelement. Az illetőnek vajon honfiúi büszkeség dagasztaná kebelét, hogy íme, mire képes a szittya magyar szaktudás? Vagy a magyar sportközönség mámorosan ünnepelné az edzőt, aki spanyol földön is kivágta a rezet? Súlyos kétségeim vannak, különösen az utóbbi feltételezéssel kapcsolatban. ( Akadt levélíró, aki a dolog anyagi oldalát vetette fel. Csak ismételni lehet: nem vagyunk gazdasági nagyhatalom. Fekete Gyula Népszava-beli cikkében olvasom ezeket a sorokat: „Tudományos számítások szerint 2000-ben a nemzeti jövedelem fajlagos — egy főre eső — értéke az USA-ban még mindig két és fél-háromszorosa lesz a miénknek. Jelenleg majdnem ötszöröse. (Lásd: Statisztikai Szemle, 1968/8—9).” Jó néhány más országgal sem kedvező az összehasonlítás, s ehhez még hozzátehetjük, hogy a nemzetközileg elismert tudású szakember még a szegény országokban is kiemelt fizetést érhet el. Másképpen nem is vállalna ott állást. Magyar szakember hazafias lelkesedésből aligha dolgozna Nicaraguában. Miért vagyunk oly szemérmesek, amikor a hazafias érzelmekről van szó? Különösen olyan emberek esetében, akiknek éppenséggel nem kell elvonniok a falatot a szájuktól, hogy enyhítsenek a haza gondján. Csak munkát, odaadó és jól megfizetett munkát kívánunk tőlük. Tegye őket büszkévé a tudat, hogy szükség van rájuk. Hogy értékeknek tekintjük őket, akiktől nem szívesen válnánk el. 1972 Petőfi-év lesz, üstökösünk éve. Boldog vagyok, hogy az ország egyik legjelentősebb könyvgyűjtője, Forgács Béla dr. kimondta: Petőfi a világ legnagyobb költője. Nincs hozzá mérhető. Emberfölötti jelenség a világirodalomban. Rengeteg idézet emlékeztet majd géniuszára, s nemcsak legismertebb költeményei közül. Hadd idézzek most „A külföld magyarjaihoz” című verséből két, aránylag szelíd sort: Annyi kincse van hát e hazának. Hogy nem is fér benne meg? Mit is tehetnék ehhez hozzá? Feleki László vértelen világháborúnak nevezte el. Általában minden hasonlat sántít, de ez alig biceg. Nagyon láttató hasonlat, s példát mutat arra, hogyan mérhetik össze erejüket a nemzetek, hogyan arathatnak győzelmeket, hogyan szenvedhetnek vereséget anélkül, hogy el kellene viselniök a háború minden nyomorúságát. A sport számos háborús kifejezést szelídít sportszerűvé, nemcsak győzelmet és vereséget ismer a sportélet szótára, hanem támadást, védelmet, harcot, küzdelmet, bátorságot, hősiességet, kitartást szárazföldön és vízben egyaránt. Lehet harcolni karddal, tőrrel, puszta kézzel és párnázott öklökkel, pisztoly és puska is dörren, ha nem is egymást veszik célba a szembenálló felek, s a dárdát (gerelyt) csak hajítják, s nem egymásba szúrnak vele. Ez a sport. De itt, ellentétben a kultúra más területeivel, a dicsőség az egyes nemzeteké és sokkal halványabban egyetemes, mint más emberi tevékenységek esetében. Ez hozzátartozik a sport lényegéhez, s ha