Képes Sport, 1973. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-28 / 35. szám
T. András Emil jelenti az Universiadéról Az „U” második félideje Zimankóban búcsúztatta Moszkva az Universiadét, de a hűvös nyárutó gyakori záporai sem tudták elriasztani a szovjet főváros sportbarátait , tízezrek üdvözölték lelkesen a záróünnepélyen felvonuló sportolókat. A színes forgatag csattanójaként a világ tornasportjának két kiválósága, Burda és Andrianov rögtönzött látványos bemutatót, azután lassan kialudt az Universiade láng, véget ért a moszkvai főiskolás világbajnokság. Változatos másfél hét volt, fergeteges szovjet sikerekkel, feltűnt egy finn vágtázólány és egy csodálatos képességű amerikai kosárlabdázó, láttuk Korbutot és Carrt, s szívós várakozás után a második héten már magyar aranyérmest is ünnepelhettünk. Az egyetlen magyar aranyérmet az Universiadén, jutott mellé 9 ezüst és 4 bronz — volt már jobb és lesz sikeresebb is ... Mindenesetre egy olyan világjátékon szereztek sportolóink 14 érmet, amelyen az egy évvel korábbi olimpiai bajnokok közül többen nem tudtak a dobogó legfelső fokára feljutni. Az egyetlen aranyérem — Vége a „szép” vívásnak — mondta elkínzott arccal, mert a nagy ünneplésben többen ráléptek a lábára. Huzamosabb rábeszélés és néhány „keresztkérdés” után Osztrics István, az Universiade egyéni párbajtőr versenyének aranyérmese vállalkozott rövid, de tömör győztes nyilatkozatának megmagyarázására : — Egy évtizede versenyzem, s amióta csak „ráeszméltem” a vívásra, mindig a kivitellel törődtem. Mindig és mindenkivel szemben a legtökéletesebb vívásra törekedtem, csak azon járt az eszem, hogy akcióimat a legszebben mutassam be, hogy mozgásomon, technikámon minél kevesebb hibát fedezzenek fel. Ennek érdekében még a mindenkinél fellelhető egyéni harcmodort is feladtam, korlátok közé szorítottam a stílusomat, és közben jószerivel megfeledkeztem arról, hogy ebben a műfajban a találatért küzdenek. Pedig aki egy lábon állva jobban tud vívni, az ne ugráljon mind a két lábán. Most, az Universiadén csak egyetlen gondolat foglalkoztatott: győznöm kell! Nem érdekelt a mozgás, a stílus, a szépség, csak a találat, csak a győzelem, még ha „csúnya”, akkor is ... Bejött. Pedig nem úgy kezdődött. Sőt, a döntő utolsó csörtéjére is tartogatott izgalmas pillanatokat. — Nehezen lendültem formába. Rögtön az első két „kanyar” volt a legrázósabb, de utána a középdöntőben és a döntőben is remekül ment minden, viszonylag gyorsan és könynyen értem el találataimat és győzelmeimet. A döntő utolsó csörtéjére viszont „elaludtam”. Túlságosan könnyedén vettem a vívást, hiszen ellenfelemnek, a svájci Luchaneckinek egyetlen győzelme sem volt a döntőben, s így akármilyen eredményt ért volna el ellenem, nem javíthatott a hatodik helyen. Ennek ellenére rendkívül komolyan vette a csörtét, meglepett, s csak az utolsó másodpercben tudtam megszerezni a győztes találatot. — Ez volt a legizgalmasabb csörtéje a döntőben. És a legnehezebb? — A Paramanovval való találkozóm. Az előző Universiadén, Torinóban legyőzött és aranyérmes lett. Most nekem sikerült. Bár 4:3-as vezetésénél is volt egy találatom, amit nem adtak meg. Most már jöhet a csapatverseny, szeretnénk ott is jól szerepelni. A „jól” sikerült, az aranyérem nem. Jobb találatarányával a szovjet együttes nyerte az Universiade párbajtőr csapatversenyének aranyérmét, az ezüstérmes magyar gárda előtt. Viszont Osztrics István ezen a találkozón is megfeledkezett a „szép vívásról”. Talán ezért is lett a csapatdöntő egyik legeredményesebb résztvevője is. Magasugrónak sem rossz A labdajátékok a leglátványosabb versenyszámok voltak, s többnyire a legizgalmasabbak is, bár már jó előre kiderült, hogy a szovjet együtteseknek nemigen lesz ellenfelük... A csapatversenyekben valóságos aranyszüretet tartottak a vendéglátók, elsők lettek a röplabdában, a női kosárlabdában és a vízilabdában (ez utóbbiban nagy csalódást okozott a magyar csapat szereplése). És ezután következett az utolsó versenynap estéjén az „Universiade mérkőzése”, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kosárlabdázóinak találkozója. A tét az aranyérem volt, s a nagy várakozást, a világklasszisok lenyűgöző játékán túl, az emlékezetes müncheni mérkőzésen drámai harcban született szovjet győzelem indokolta. Hatalmas mérkőzést tombolt végig a közönség, mindkét csapat bemutatta azt, amit csak be lehet mutatni ebben a műfajban és ezúttal az amerikai kosárlabdázóknak sikerült jobban a „kosárgyűjtés”. Mámorosan ünnepeltek, egyenként emelték magasba társaikat, s egy kis ollóval mindenki nyisszantott egyet a gyűrűre erősített hálóból. Aztán az egyik hálót tréfás koronaként az edzőjük, a másikat pedig játékostársuk, Tomson fejére húzták ... Megérdemelték. Edzőjük a találkozó alatt majdhogynem többet izgult és ugrált a kispadon, mint a játékosok a pályán, Tomson pedig valami egészen káprázatos teljesítményt nyújtott. Bámulatos labdaérzékén túl hamarosan kiderült az is, hogy 47 mp alatt futja a 400 m-t és könnyedén ugorja át a 205 cm-es magasságot. Ez utóbbit — mondta edzője — természetesen minden különösebb előkészület nélkül. Magasugrónak sem lenne rossz. Hogy milyen lesz a profik táborában...? Majd meglátjuk. Az viszont biztos, hogy nagy tetteket várnak tőle, elvégre még soha, még egyetlen kosárlabdázó sem kapott ilyen nagy összegű (2 millió dollár) profi ajánlatot. Major István 218 centiméteres idei legjobb eredményével ezüstérmes lett „Háziverseny” az uszodában Az atlétikai versenyműsor végeztével, az Universiade második hetében az úszók voltak a főiskolai világbajnokság főszereplői.