Képes Sport, 1973. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-28 / 35. szám

T. András Emil jelenti az Universiadéról Az „U” második félideje Zimankóban búcsúztatta Moszkva az Universiadét, de a hűvös nyárutó gya­kori záporai sem tudták elriasztani a szovjet fővá­ros sportbarátait , tízez­rek üdvözölték lelkesen a záróünnepélyen felvonuló sportolókat. A színes for­gatag csattanójaként a vi­lág tornasportjának két ki­válósága, Burda és And­rianov rögtönzött látvá­nyos bemutatót, azután lassan kialudt az Univer­siade láng, véget ért a moszkvai főiskolás világ­­bajnokság. Változatos másfél hét volt, fergeteges szovjet si­kerekkel, feltűnt egy finn vágtázólány és egy csodá­latos képességű amerikai kosárlabdázó, láttuk Kor­­butot és Carrt, s szívós várakozás után a második héten már magyar arany­érmest is ünnepelhettünk. Az egyetlen magyar arany­érmet az Universiadén, ju­tott mellé 9 ezüst és 4 bronz — volt már jobb és lesz sikeresebb is ... Min­denesetre egy olyan világ­játékon szereztek spor­tolóink 14 érmet, amelyen az egy évvel korábbi olimpiai bajnokok közül többen nem tudtak a do­bogó legfelső fokára fel­jutni. Az egyetlen aranyérem — Vége a „szép” vívás­nak — mondta elkínzott arccal, mert a nagy ün­neplésben többen ráléptek a lábára. Huzamosabb rá­beszélés és néhány „ke­resztkérdés” után Osztrics István, az Universiade egyéni párbajtőr versenyé­nek aranyérmese vállalko­zott rövid, de tömör győz­tes­ nyilatkozatának meg­magyarázására : — Egy évtizede verseny­­zem, s amióta csak „rá­eszméltem” a vívásra, min­dig a kivitellel törődtem. Mindig és mindenkivel szemben a legtökéletesebb vívásra törekedtem, csak azon járt az eszem, hogy akcióimat a legszebben mutassam be, hogy mozgá­somon, technikámon minél kevesebb hibát fedezzenek fel. Ennek érdekében még a mindenkinél fellelhető egyéni harcmodort is fel­adtam, korlátok közé szo­rítottam a stílusomat, és közben jószerivel megfe­ledkeztem arról, hogy eb­ben a műfajban a talála­tért küzdenek. Pedig aki egy lábon állva jobban tud vívni, az ne ugráljon mind a két lábán. Most, az Universiadén csak egyet­len gondolat foglalkozta­tott: győznöm kell! Nem érdekelt a mozgás, a stí­lus, a szépség, csak a ta­lálat, csak a győzelem, még ha „csúnya”, akkor is ... Bejött.­­ Pedig nem úgy kez­dődött. Sőt, a döntő utolsó csörtéjére is tartogatott iz­galmas pillanatokat. — Nehezen lendültem formába. Rögtön az első két „kanyar” volt a legrá­zósabb, de utána a közép­döntőben és a döntőben is remekül ment minden, vi­szonylag gyorsan és köny­­nyen értem el találataimat és győzelmeimet. A döntő utolsó csörtéjére viszont „elaludtam”. Túlságosan könnyedén vettem a vívást, hiszen ellenfelemnek, a svájci Luchaneckinek egyetlen győzelme sem volt a döntőben, s így akármi­lyen eredményt ért volna el ellenem, nem javítha­tott a hatodik helyen. En­nek ellenére rendkívül ko­molyan vette a csörtét, meglepett, s csak az utolsó másodpercben tudtam megszerezni a győztes ta­­lálatot. — Ez volt a legizgalma­sabb csörtéje a döntőben. És a legnehezebb? — A Paramanovval való találkozóm. Az előző Uni­versiadén, Torinóban le­győzött és aranyérmes lett. Most nekem sikerült. Bár 4:3-as vezetésénél is volt egy találatom, amit nem adtak meg. Most már jö­het a csapatverseny, sze­retnénk ott is jól szere­pelni. A „jól” sikerült, az aranyérem­­ nem. Jobb találatarányával a szovjet együttes nyerte az Univer­siade párbajtőr csapatver­senyének aranyérmét, az ezüstérmes magyar gárda előtt. Viszont Osztrics István ezen a találkozón is meg­feledkezett a „szép vívás­ról”. Talán ezért is lett a csapatdöntő egyik legered­ményesebb résztvevője is. Magasugrónak sem rossz A labdajátékok a leglát­ványosabb versenyszámok voltak, s többnyire a leg­izgalmasabbak is, bár már jó előre kiderült, hogy a szovjet együtteseknek nem­igen lesz ellenfelük... A csapatversenyekben valósá­gos aranyszüretet tartottak a vendéglátók, elsők lettek a röplabdában, a női ko­sárlabdában és a vízilab­dában (ez utóbbiban nagy csalódást okozott a magyar csapat szereplése). És ez­után következett az utolsó versenynap estéjén az „Universiade mérkőzése”, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kosárlabdázóinak találkozója. A tét az aranyérem volt, s a nagy várakozást, a világklasszi­sok lenyűgöző játékán túl, az emlékezetes müncheni mérkőzésen drámai harc­ban született szovjet győ­zelem indokolta. Hatalmas mérkőzést tom­bolt végig a közönség, mindkét csapat bemutatta azt, amit csak be lehet mutatni ebben a műfajban és ezúttal az amerikai ko­sárlabdázóknak sikerült jobban a „kosárgyűjtés”. Mámorosan ünnepeltek, egyenként emelték magas­ba társaikat, s egy kis olló­val mindenki nyisszantott egyet a gyűrűre erősített hálóból. Aztán az egyik hálót tréfás koronaként az edzőjük, a másikat pedig játékostársuk, Tomson fe­jére húzták ... Megérde­melték. Edzőjük a találko­zó alatt majdhogynem töb­bet izgult és ugrált a kis­­padon, mint a játékosok a pályán, Tomson pedig va­lami egészen káprázatos teljesítményt nyújtott. Bámulatos labdaérzékén túl hamarosan kiderült az is, hogy 47 mp alatt futja a 400 m-t és könnyedén ugorja át a 205 cm-es ma­gasságot. Ez utóbbit — mondta edzője — termé­szetesen minden különö­sebb előkészület nélkül. Magasugrónak sem lenne rossz. Hogy milyen lesz a profik táborában...? Majd meglátjuk. Az viszont biz­tos, hogy nagy tetteket várnak tőle, elvégre még soha, még egyetlen kosár­labdázó sem kapott ilyen nagy összegű (2 millió dol­lár) profi­ ajánlatot. Major István 218 centiméteres idei legjobb eredményével ezüstérmes lett „Háziverseny” az uszodában Az atlétikai versenymű­­sor végeztével, az Univer­siade második hetében az úszók voltak a főiskolai vi­lágbajnokság főszereplői.

Next