Képes Sport, 1973. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-03 / 27. szám
ják a nézőket és önmagát. Taktikai megoldásokat is nehéz végrehajtani, ha az esetleges keresztlabdára már nem tud ráfutni a játékostárs, mert éppen zihálással van elfoglalva. A kapuralövés sem megy kifogástalanul, ha fáradt a láb. Mindezeken túl ezúttal egyetlen mozzanatra szeretnék rámutatni:a visszajutásra. • A mai labdarúgás egész embereket kíván, s a mezőnyjátékos (védő, középpályás, csatár) napjainkban bejátssza az egész pályát. A lényeges az, hogy elhárított támadás után idejében vissza tudjon érni, pontosabban: vissza tudjon jutni. Kedves olvasóim, különösen azok, akik kint voltak a Népstadionban, tehát átláthatták az egész pályát, nem egyszer tapasztalhatták, hogy a svédek mindig visszafutottak, s a magyar ellentámadás már egy kettős védőfallal találta szemben magát. Ezzel ellentétben egy svéd ellentámadás legföljebb kéthárom (inkább kettő) magyar védőt talált hátul. Miért? Mert a mi játékosaink nem tudtak (vagy nem akartak) visszaérkezni. Annyi erejük nyilván nem volt, hogy a két kapu között száguldjanak, s létszámfölényt tudjanak kiharcolni (gyors játékkal, persze), elöl s hátul egyaránt. A magyar labdarúgás sorsát jó öt esztendőre elintéző svéd egyenlítő gól rendkívül csekély létszámú magyar védelem közreműködésével született meg. Úgy látszik, új jelszót kell bedobni a labdarúgás köztudatába. Ne csak „két félidős” játékosokat követeljük, hanem „egészpályásokat” is. Nem akarok igazságtalan lenni: vannak játékosok, akik a hátukra veszik a pályát. De mennyivel könynyebb lenne a dolguk, ha mások is segítenének viselni ezt a nem éppen csekély terhet. Tehát: kevés az egészpályás játékosunk. Nem tudnak visszaérni. EGY A HÁROM KÖZÜL... Történetesen a második svéd gól. Majd négy év múlva talán jobban sikerül, föltéve, ha közben némi önismeretre teszünk szert... Nincsenek jó erőben. Rossz az erőnlétük. * Talán a magyar fajta nem alkalmas rá? Egy egész sportágban már megcáfolták ezt a hiedelmet. Felemlítenék egy tréfás történetet abból az időből, amikor a véletlen folytán az úszók és a labdarúgók ugyanabban az időben tartózkodtak Tatán. Megkérdezték az egyik úszó kislányt, hogy nem unatkoznak-e, nem kellene-e vidám műsor (Hofi, Kabos, Kibédy stb.) Mire a kislány így válaszolt: — Minek? Eleget röhögünk, amikor megnézzük a focisták edzését. Azt a kemény edzést, amely más sportágakban felér egy jó bemelegítéssel. * Orthok, Bozsikok, Pelék születnek, de jó erőnlétű játékosok lesznek. Nem lehet megkövetelni minden játékostól, hogy lángész legyen a pályán, utolérhetetlen labdaművész, csodálatos fortélyok kieszelője és végrehajtója. De azt meg lehet követelni, hogy mindenki végigbírja a 90 percet, méghozzá nem akárhogyan, hanem „egészpályásan". Ebben nincs semmi boszorkányság, ennek a tételnek a bizonyításához nincs szükség Kálmán királyra sem, elég az atlétákra, az úszókra, az öttusázókra, a kajakozókra, a kenuzókra hivatkozni. Mikor korszerűsítik végre a labdarúgás edzését? És mikor jelennek meg a pályán az elméletben esetleg szépen kidolgozott tervek? A játékos végül is azt csinálja, amit mondanak neki. A brazil játékos is azt csinálja. Az angol is, a német is. A svéd is. Az is elképzelhető, hogy a játékos, ha igazán sportember, szívesen végzi el a legnehezebb munkát is, ha meggyőződésévé válik, hogy ez kell tudása növeléséhez, ettől lesz nagy játékos, s ennek segítségével arathatják az egyik győzelmet a másik után. Mi vezet ehhez? Edzői tekintély? A meggyőzés és a szigor üdvös ötvözete? A játékosok öntudatának következetes fejlesztése? Az egyesületi vezetőség támogatása az edző biztonsága érdekében? Mindez és még valami: elsősorban az edzőnek kell tudnia, hogy mit kell csinálni, mit kell csináltatni, hogyan válnak játékosai a labdarúgás űzéséhez szükséges erőnléttel rendelkező két félidős és egészpályás sportemberekké. * És még valami más is. A bajnokságról van szó. A jelenlegi bajnokság rendszere, beosztása teljesen idejét múlta, a nagydobbal keresztülvitt változtatás, pontosabban: visszalépés természetesen nem vált be, nem is válhatott be. Csak folyamatos bajnokságnak van létjogosultsága, s mivel nálunk nem a telet, hanem a nyarat lehet átjátszani, tavaszi-nyári-őszi bajnokságra van szükség. Nem vagyok jós, de amíg nem lesz erős, megfelelő létszámú NB I- gyel rendelkező, helyes beosztású, mindenkor komoly, becsületes küzdelmeket hozó bajnokságunk, addig ne is álmodjunk felemelkedésről. Vagy ha álmodunk, éppen olyan keserű lesz az ébredés, mint legutóbbi VB-kiesésünk napján. Feleki László