Képes Sport, 1975. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1975-12-23 / 51. szám
György... Valaha ők voltak a mezőny urai. Kimért léptekkel, tempósan osztogattak, „vezényeltek” előkelő kamesterek módjára.) A balhátvéd: Bíró Sándor. Gyorsaság, erő, rúgókészség, kemény (néha nagyon is kemény...) szerelések, nagyszerű fejelő képesség... ez volt a félelmetes óbudai fiú, aki hosszú időre kibérelte magának a balhátvéd helyét a válogatottban. Kik jöhetnek még még szóba mellette? A már említett Kispéter, Lantos, Pósa, Sárosi (a Vasasból), vagy a régiek közül Csüdör, Fogl III és Sternberg. Nincs gond a jobbfedezet kiválasztása körül sem. Bozsik! Szászoros válogatottunk valósággal lelke, agya, szíve, vezére volt a nemzeti tizenegynek, s „a legjobb magyar játékos” címet csak Örül Györgynek engedné át. Korszakos egyéniség, a magyar labdarúgás büszkesége. Pedig ezen a helyen is nagy a tolongás. Lássuk csak! Kertész II, Borsányi, Sárosi III, Furmann, Nagymarosi, Kovács Imre, Hámori... Lázár Gyula, a „Tanár Úr” helye sem kétes. A magyar labdarúgás egyik legnagyobb, legszínesebb egyénisége volt Ma is úr lenne a mezőnyben, a középpályán. Bámulatos, professzori megoldásait élvezet volt nézni. Neki is rangos vetélytársai vannak ebben a „háztáji” válogatottban. Blum Zoltán, a nagyváradi Perényi, az újpesti Szalay (a Potyszem, a legnagyobbak egyike), Vágó, Obitz, Dudás (a 9000 fontos fedezet), Balogh I, Berendi, Berkessy (ő később mint középhátvéd jeleskedett), Zakariás. Ide kívánkozik a kitűnő Sípos Ferenc is, aki csapatában (MTK, Bp. Honvéd) középhátvédet játszott, a válogatottban mint balfedezet-beállós szerepelt. A csatársort kezdjük Sassal! Nagyon valószínű, hogy ez a szerény fiú, aki nemcsak magyar, hanem Európa-válogatott is volt, megérdemelten foglalja el a jobbszélen az első helyet. Volt idő, amikor kiemelkedett az MTK-ból, s ő tett legtöbbet a bajnokság megnyeréséért. Nagyszerű labdakezelés, gyorsaság, hibátlan beadások... de jó lenne most is egy ilyen igazi szélső! Persze az ő elsőségéről is lehet vitatkozni. Íme, az ellenfelek: Sebestyén, Braun „Csibi”, Török-Ströck, Paulusz, Táncos, Markos, Sípos Vilmos, Egresi, Sándor „Csikar”, Kincses* Ádám (nem futotta ki igazán magát), Budai. A belső hármast (egyelőre ez az elnevezés is kiment a divatból), úgy hiszem, a legokosabbegyüttesen kezelni. Többek között azért, mert a vetélytársak közül sokan mindhárom helyen szerepeltek. Meggyőződésem, hogy az én hármasomat nem nehéz megvédeni. Takács II, a „kis Taki” maga volt az eleven tűz, a hátvédek réme, akit szinte nem lehetett fogni. Ördöngösen cselezett, gyors volt, s ne feledkezzünk meg egy ritka erényéről: ontotta a gólokat! Ez is valami... Orth? Róla csak felsőfokokban lehet beszélni. Könnyen lehetséges, hogy ő ISMÉT MAGYARORSZÁG-AUSZTRIA MÉRKŐZÉS. 1945. augusztus 19-én, a felszabadulás utáni első válogatott mérkőzésünkön a két kapitány - Biró Sándor é Sesta - üdvözli egymást volt a világ labdarúgásának valaha született legnagyobbja. (Az angol Jimmy Hogannak, a világhírű szakembernek is ez volt a véleménye.) A középcsatár volt az igazi helye, bár a csapat bármelyik helyén (még a kapuban is!) képes volt nagyot nyújtani. Egyik titka, délutánonkint edzésen néha 6—7 órát lőtt kapura, Schaffer „Spéci” volt a híres „Fussballkönig”, a labdarúgás királya, a tökéletes technika, taktika és a góllövés mestere. És mint valódi mesteredző is a legmagasabb teljesítményt nyújtotta. (Figyelem: tehetséges játékosokból világklasszisokat nevelt!) Hogy micsoda belső hármas volt ez, azt elsősorban talán abból a névsorból lehet megtudni, amely a vetélytársakat veszi számba. íme: Pataki Mihály, Schlosser, Molnár, Sárosi dr., Zsengellér, Cseh II, Avar, Kalmár (mint középcsatár volt a legnagyobb), Eisenhoffer, Opata, Toldi, Híres-Hirzer, Konrád II, Turay (a csatársor közepén lett „császár”), Deák, Cseh II, Avar, Tihanyi (a legnagyobb középcsatár lett volna, ha nincs háború), Sárvári-Skvarek, Sárvári-Spielmann, Bodola, Kardos (Schaffer első számú kedvence), Szusza, Albert, Göröcs, Tichy, Bene, Fazekas (bár ő gyakran afféle jobbszélső-feleség ...), aztán egy nagy hármas: Kocsis, Hidegkúti, Puskás. És ne feledkezzünk meg olyan szerény egykori játékmesterekről se, mint a két fáradhatatlan ferencvárosi összekötő csatár: Kiss Gyula és Szedlacsik! Rangos gárda! És végül — Titkos! Tökéletes kétlábasság, villámgyorsaság, fölényes labdakezelés, pontos beadások, szögletek és gólok. Mellékesen: a partvonalról a kapu elé tudta bedobni a labdát. Neki is szépszámmal vannak vetélytársai. Tessék! Borbás dr., Kohut Vili, Jeny, Szabó Péter, Tóth „Potya” (ő a csatársor bármelyik posztján remekelt és nagy edző volt), Kemény, Gyetvai, Nyers, Tóth III, Fenyvesi, Czibor. És most már nincs más hátra, mint hogy bocsánatot kérjek azoktól, akik önhibájukon kívül kimaradtak szerény felsorolásomból. Annak pedig szívből örülnék, ha olvasóim (akiknek nagyon kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok) nem értenének velem egyet és válogatásom szórakoztató, ünnepi vitára ingerelné őket. Valószínűnek tartom a nemzedéki vitát, már csak azért is, mert talán túlságosan sok a régi név válogatott csapatomban. Ezt történelmi távlatnak is nevezhetném, de nyilván szerepet játszik az a körülmény is, hogy én sem tartozom a tizenévesek közé. Az idő persze nem áll meg, s könnyen lehetséges, hogy tíz év múlva már a mai fiatalok — Nyilasiék — közül többeket magától értetődő természetességgel „válogatnak” majd be egy ilyen természetű csapatba. Csak tőlük függ. Mármint a fiataloktól. Feleki László RUDAS FERENC „ a felszabadulást követő idők legjobb hátvédje, súlyos lábtörése után a kórházi ágyon