Képes Sport, 1980. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Rövidesen szerkesztőségünk hagyományos háziünnepségére kerül sor. 1955 neves sportolóinak adjuk majd át negyedszázados emlékként Ezüstjubileum plakettjeinket. Huszonöt éve, hogy világ-, Európa-bajnokságon vagy országos bajnokságon aranyérmet szereztek. Emlékezünk még szép sikereikre, s most Olvasóinknak is bemutatjuk őket - persze, csak a fiatalabb korosztálynak. Bogár Pál - A kosárlabdázással még a háború előtt Székesfehérvárott ismerkedtem meg. Később, a felszabadulás után Sopronba kerültem, ott tanultam, és természetesen tovább kosaraztam a SMAFC színeiben. Akkor a soproni gárda az NB II- ben szerepelt. 1949-ben, nem kis meglepetésemre azt olvastam a Szabad Népben, hogy én is bekerültem a válogatott keretbe. Egy másodosztályú csapatból . A MAFC és a Bp. Honvéd játékosai közé. Ők jelentették ebben az időben a kosárlabdát. Sokszor megkérdezik, miért volt jó az a válogatott? A helsinki olimpia előtt mi egy új rendszerben készültünk fel. Emlékszem, hogy a tatai edzőtáborban volt, aki szörnyülködött, volt aki megdöbbent, volt aki mosolygott azon, hogy mennyit edzünk. Mi vállaltuk ezt a munkát, és becsülettel el is végeztük. Biztos vagyok abban, hogy az a későbbi nagy eredmény ekkor született meg. 1953-ban Moszkvában ezüstérmet szereztünk és következett a csúcs 1955-ben, Budapesten, az aranyérem. És hogyan lettem csapatkapitány olyan neves játékosok között, mint Czinkán, Greminger, Zsíros, Simon és még lehetne tovább sorolni a neveket? A két nagycsapat (MAFC, Bp. Honvéd) kosarasai között én semleges voltam, és úgy vélem, hogy hasznos segítőjévé váltam edzőnknek, Páder Jánosnak. Az egyetem elvégzése után visszajöttem Székesfehérvárra, és azóta a KPM Közúti Igazgatóságán dolgozom, jelenleg főmérnöki beosztásban. Gremingerné Tilkovszky Ibolya — középiskolai testnevelőtanárnőmre, Iványosi Gézánéra még ma is hálásan gondolok, hogy atletizálni vitt. A BEAC-ban kezdtem, majd rövidesen utána átkerültem az Újpesti Dózsába, Paulényi Jenő edzőmmel együtt. Gyorsan lettem ifjúsági válogatót és 1951-től már a felnőtt csapatban is szerepeltem. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az atlétika kifejezetten egyéni sportág — mégis a válogatottban töltött évek alatt, a sikereken túl, hihetetlenül jó csapatszellemünk emléke él bennem felejthetetlenül. Ahogy egymásért tudtunk szurkolni, vagy küzdeni egy-egy pontért a válogatott viadalokon, az megsokszorozta a saját győzelmeink örömét is. Talán a sors kegyetlensége, hogy egy ilyen ragyogó csapat részeként a négyszer-százas női váltóban mindig balszerencsésen szerepeltünk. A helsinki olimpián túlváltás történt és a berni EB-n sem sikerült bizonyítanunk. Nagyon szerettem futni, szívesen és sokat edzettem. Kedves és szép emlékeim közé tartoznak a magyar bajnokságon elért sikereim, 100 és 200 méteren 4 alkalommal sikerült bajnokságot nyernem. Most családom mozgásszeretetét igyekszem minden formában támogatni. Nagyobbik lányom kosarazik, a kicsi most elsőéves a Testnevelési Főiskolán, ígéretes teniszező.