Képes Sport, 1980. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Rövidesen szerkesztőségünk hagyományos háziünnepségére kerül sor. 1955 neves sportolóinak adjuk majd át negyedszázados emlékként Ezüstjubileum plakettjeinket. Huszonöt éve, hogy világ-, Európa-bajnokságon vagy országos bajnokságon aranyérmet szereztek. Emlékezünk még szép sikereikre, s most Olvasóinknak is bemutatjuk őket - persze, csak a fiatalabb korosztálynak. Bogár Pál - A kosárlabdázással még a há­ború előtt Székesfehérvárott ismer­kedtem meg. Később, a felszabadu­lás után Sopronba kerültem, ott tanultam, és természetesen tovább kosaraztam a SMAFC színeiben. Akkor a soproni gárda az NB II- ben szerepelt. 1949-ben, nem kis meglepetésemre azt olvastam a Szabad Népben, hogy én is be­kerültem a válogatott keretbe. Egy másodosztályú csapatból . A MAFC és a Bp. Honvéd játékosai közé. Ők jelentették ebben az időben a kosárlabdát. Sokszor megkérdezik, miért volt jó az a válogatott? A helsinki olimpia előtt mi egy új rendszerben ké­szültünk fel. Emlékszem, hogy a tatai edzőtáborban volt, aki ször­­nyülködött, volt aki megdöbbent, volt aki mosolygott azon, hogy mennyit edzünk. Mi vállaltuk ezt a munkát, és becsülettel el is vé­geztük. Biztos vagyok abban, hogy az a későbbi nagy eredmény ekkor született meg. 1953-ban Moszkvá­ban ezüstérmet szereztünk és követ­kezett a csúcs 1955-ben, Budapes­ten, az aranyérem. És hogyan let­tem csapatkapitány olyan neves játékosok között, mint Czinkán, Greminger, Zsíros, Simon és még lehetne tovább sorolni a neveket? A két nagycsapat (MAFC, Bp. Honvéd) kosarasai között én sem­leges voltam, és úgy vélem, hogy hasznos segítőjévé váltam ed­zőnknek, Páder Jánosnak. Az egyetem elvégzése után visszajöt­tem Székesfehérvárra, és azóta a KPM Közúti Igazgatóságán dol­gozom, jelenleg főmérnöki be­osztásban. Gremingerné Tilkovszky Ibolya — középiskolai testnevelőtanár­nőmre, Iványosi Gézánéra még ma is hálásan gondolok, hogy at­­letizálni vitt. A BEAC-ban kezd­tem, majd rövidesen utána átke­rültem az Újpesti Dózsába, Pau­­lényi Jenő edzőmmel együtt. Gyorsan lettem ifjúsági váloga­tót és 1951-től már a felnőtt csa­patban is szerepeltem. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az atlétika kifejezetten egyéni sport­ág — mégis a válogatottban töl­tött évek alatt, a sikereken túl, hihetetlenül jó csapatszellemünk emléke él bennem felejthetetle­nül. Ahogy egymásért tudtunk szurkolni, vagy küzdeni egy-egy pontért a válogatott viadalokon, az megsokszorozta a saját győ­zelmeink örömét is. Talán a sors kegyetlensége, hogy egy ilyen ragyogó csapat részeként a négy­­szer-százas női váltóban mindig balszerencsésen szerepeltünk. A helsinki olimpián túlváltás történt és a berni EB-n sem sikerült bi­zonyítanunk. Nagyon szerettem futni, szívesen és sokat edzettem. Kedves és szép emlékeim közé tartoznak a magyar bajnokságon elért sikereim, 100 és 200 méteren 4 alkalommal sikerült bajnokságot nyernem. Most családom mozgásszeretetét igyekszem minden formában tá­mogatni. Nagyobbik lányom kosa­razik, a kicsi most elsőéves a Testnevelési Főiskolán, ígéretes teniszező.

Next