Képes Sport, 1981. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-19 / 20. szám
Látod, ez a felvétel egy edzésen készült, a melegítőmön a Gyöngyösi Bányász emblémája, 17 éves voltam ekkor, 180 centi magas, jó nyolcvan kiló, és meg sem fordult a fejemben, hogy életemben ezen a napon állok Utódjára a dobókörbe. Sőt, hogy tulajdonképpen ekkor állok utoljára a két lábamon, műszaki vagy egyéb segítség nélkül. Érthető, ha megjegyeztem ezt a dátumot. 1963. augusztus negyediike volt... Másnap, ötödikén történt a baj, a strandon. Hétfő délelőtt. Hárman-négyen voltunk kint összesen barátok, iskolatársak, tehát azt sem lehet mondani, hogy valami tumultusban következett be a baleset... Fogócskáztunk vízen, szárazon, én épp a víziben voltam, amikor rám ugrott vagy talán rám esett az egyik társam. Olyan szerencsétlenül, hogy a nyakamnál kettészakadt a gerincvelő, összecsúszott, összetöredezett a nyaki ötödik-hatodik-hetedik csigolya ... Persze mindezt később tudtam meg, akkor csak zsibbadást, akármilyen furcsán hangzik, kellemes simogatást éreztem, amint lassan húzódik föl a bokámig, a térdemig. És ahová fölhúzódott, azt a testrészemet már nem tudtam mozgatni. Egy pillanatra sem vesztettem el az eszméletemet, miközben kétségbeesetten csapkodtam a vizet, felrémlett bennem, hogy ez a kellemes simogatás valami helyrehozhatatlan tragédiát jelent. Ezek szörnyű percek vagy talán csak másodpercek voltak ... Aztán a bénulás a két karomra is kiterjedt, elmerültem, a társaim beugrottak értem, kivonszoltak a partra, mesterséges lélegeztetéssel próbálkoztak, nem sejtették, hogy nem egyszerűen vizet nyeltem, görcsöt kaptam, hogy nem azért nem mozdulok.. Aztán a mentők fölvittek Pestre, a Koltóiba, most Országos Traumatológiai Intézet a neve. Ott az első napon úgynevezett „húzással” próbálkoztak, rögzítették a fejem, a lábamra súlyt kötöttek, hátha helyreugranak a gerinccsigolyák, nem sikerült. Másnap a műtét. Platinaszállal fűzték öszsze a csigolyákat, állapotom az operáció után sem javult számottevően, nyaktól lefelé olyan voltam, mint egy darab fa. Tudod, a gerincvelősérülés nemcsak mozgás- és érzésbénulással jár, hanem például azzal is, hogy az ember, hogy finoman fejezzem ki magamat, a természetes szükségleteit sem képes kormányozni... Szóval 17 évesen olyan állapotba kerültem, mint egy csecsemő ... Lassacskán aztán bekövetkezett némi javulás, szabályosan tudtam lélegezni, meg tudtam fogni egy almát, meg is tudtam rágni, leírtam egy betűt, magamtól fel tudtam ülni az ágyon ... Vagy négyhónapi kórházi fekvés-kezelés után megszületett a döntés, hogy kiküldenek Ausztriába, egy rehabilitációs intézetbe, minthogy akkoriban ez a tudomány Magyarországon még gyermekcipőben járt... De térjünk kicsit még vissza ehhez a képhez. Mert ezzel kapcsolatban arról szeretnék beszélni, hogy mit jelentett nekem kiskoromban, meg később, kamaszkoromban a sport. Kezdem azzal, hogy itt születtem, Gyöngyösön, 1946-ban, apám orvos, vagy másfél évtizeden át ő volt a kórház igazgató főorvosa. Anyám a háztartást vezette. Apámnak is, anyámnak is kétkezi dolgozók voltak a szülei, talán innen van, hogy nálunk családi vonás a maximalizmus önmagunkkal szemben, hogy szeretjük nagy fába vágni a fejszénket, hogy vagy csinálunk valamit, de akkor úgy dolgozunk érte, mint az eszeveszettek, vagy nem csináljuk sehogy, neki se látunk. Nem ismerjük az arany középutat. Ha egyáltalán igaz, hogy az tényleg arany. Három évvel idősebb bátyámat és engem az apánk szeretettel, de keményen fogott. Egy kis náthával bennünket nem dugtak ágyba, egy szem kalmopirip, és futás a szabadba, hogy kiizzadjuk a betegséget. Nem tűrte a nyafogást sem apánk, ha — mondjuk — lehorzsolódott a térdünk, jódot rá, összeszorítani a fogakat, és kész. Ami a sportot illeti, ő maga egyetemi éveiben birkózott meg evezett, mindig is sokra tartotta a testedzést, bennünket hatéves korunktól már vitt föl a Mátrába kirándulni, télen sizni. Nekünk volt igazi kis sílécünk, de elárulom, irigyeltük a parádsasvári gyerekeket, akik hordódongákból csináltak maguknak pompás lesifoló alkalmatosságokat. Abban, hogy a sport az életem szerves részévé vált, roppant nagy szerepet játszott Kömley Károly tanár úr, aki az általánosban a testnevelést tanította. Szerelmese volt ő az atlétikának, de nem vak szerelmese. Kiválasztott 30—40 jómozgású gyereket, és mindent kipróbáltatott velük, az úszástól a kézilabdáig, és természetesen az atlétika legkülönfélébb ágait is. És csak ha meggyőződött arról, hogy néhányunknak nemcsak különösebben tetszik egy sport, de jók hozzá az adottságaink is, a tehetség valamilyen jelét adjuk, akkor lehetett csak szó „specializálódásról”. Így fordulhatott elő, hogy én például egyidőben voltam a Gyöngyösi Bányász igazolt atlétája, az iskolában pedig tagja a válogatott kézilabdacsapatnak, és benne voltam a suli sícsapatában is ... Atlétika. Végül is itt kötöttem ki, tizennégy éves koromban. A futás nem ment jól, a diszkoszvetéshez kifejezetten ügyetlennek mutatkoztam, viszont találtam a szertárban egy kalapácsot, megpróbálkoztam azzal is, összebarátkoztunk, kalapácsvető lettem. Egyévi gyakorlás után országos serdülő csúcsot állítottam fel 53,08 méterrel, persze ötkilós kalapáccsal. Ekkor, tizenöt éves koromban már 180 centi magas voltam és 70 kilót nyomtam a mérlegen. Megjegyzem, a többi sportot sem hanyagoltam el, iskolánk kézilabdacsapatában játszottam továbbra is, az országos középiskolás bajnokságon ezüstérmet nyertünk, ami pedig a sízést illeti, harmadik lettem lesiklásban ugyancsak a középiskolások országos versenyén. De igazából a kalapácsvetés lett a kedvencem. Tizenöt évesen, serdülőként — már rendes kalapáccsal — én tartottam a reGyöngyösön, a Bugát Pál nevét viselő kórház földszinti folyosóján tábla az egyik ajtón. DR. FEJES ANDRÁS, a pszichológiai tudományok kandidátusa, őt keresem, vele szeretnék beszélni életéről, munkájáról, különösen sportpályafutásáról. Arra is kértem, hozzon be néhány fényképet is, hadd válogassunk illusztrációt a cikkhez. E néhány amatőr felvételhez fűzött megjegyzéseit, visszaemlékezéseit adom közre az alábbiakban, monológgá egyszerűsítve — dúsítva a tervezett interjút.) KÜRTI ANDRÁS:Aki áttörte a „rokkant” kategóriát