Képes Sport, 1981. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-19 / 20. szám

L­átod, ez a felvétel egy edzésen készült, a melegítőmön a Gyön­gyösi Bányász emblémája, 17 éves voltam ekkor, 180 centi ma­gas, jó nyolcvan kiló, és meg sem fordult a fejemben, hogy életemben ezen a napon állok Utódjára a dobókörbe. Sőt, hogy tulajdon­képpen ekkor állok utol­jára a két lábamon, műszaki vagy egyéb segítség nélkül. Ért­hető, ha megjegyeztem ezt a dátumot. 1963. augusztus negyediike volt... Másnap, ötö­dikén történt a baj, a strandon. Hétfő dél­előtt. Hárman-négyen voltunk kint össze­sen barátok, iskolatársak, tehát azt sem lehet mondani, hogy valami tumultusban következett be a baleset... Fogócskáztunk vízen, szárazon, én épp a víziben voltam, amikor rám ugrott vagy talán rám esett az egyik társam. Olyan szerencsétlenül, hogy a nyakamnál kettészakadt a gerinc­velő, összecsúszott, összetöredezett a nyaki ötödik-hatodik-hetedik csigolya ... Persze mindezt később tudtam meg, akkor csak zsibbadást, akármilyen furcsán hangzik, kellemes simogatást éreztem, amint lassan húzódik föl a bokámig, a térdemig. És ahová fölhúzódott, azt a testrészemet már nem tudtam mozgatni. Egy pillanatra sem vesztettem el az eszméletemet, miközben kétségbeesetten csapkodtam a vizet, fel­­rémlett bennem, hogy ez a kellemes si­­mogatás valami helyrehozhatatlan tragé­diát jelent. Ezek szörnyű percek vagy ta­lán csak másodpercek voltak ... Aztán a bénulás a két karomra is kiterjedt, elme­rültem, a társaim beugrottak értem, ki­vonszoltak a partra, mesterséges lélegez­tetéssel próbálkoztak, nem sejtették, hogy nem egyszerűen vizet nyeltem, görcsöt kaptam, hogy nem azért nem mozdulok.. Aztán a mentők fölvittek Pestre, a Kol­­tóiba, most Országos Traumatológiai Inté­zet a neve. Ott az első napon úgynevezett „húzással” próbálkoztak, rögzítették a fe­jem, a lábamra súlyt kötöttek, hátha hely­­reugranak a gerinccsigolyák, nem sikerült. Másnap a műtét. Platinaszállal fűzték ösz­­sze a csigolyákat, állapotom az operáció után sem javult számottevően, nyaktól le­felé olyan voltam, mint egy darab fa. Tu­dod, a gerincvelősérülés nemcsak mozgás- és érzésbénulással jár, hanem például az­zal is, hogy az ember, hogy finoman fe­jezzem ki magamat, a természetes szük­ségleteit sem képes kormányozni... Szó­val 17 évesen olyan állapotba kerültem, mint egy csecsemő ... Lassacskán aztán bekövetkezett némi javulás, szabályosan tudtam lélegezni, meg tudtam fogni egy almát, meg is tudtam rágni, leírtam egy betűt, magamtól fel tudtam ülni az ágyon ... Vagy négyhónapi kórházi fek­vés-kezelés után megszületett a döntés, hogy kiküldenek Ausztriába, egy rehabili­tációs intézetbe, minthogy akkoriban ez a tudomány Magyarországon még gyermek­cipőben járt... De térjünk kicsit még vissza ehhez a kép­hez. Mert ezzel kapcsolatban arról szeret­nék beszélni, hogy mit jelentett nekem kis­koromban, meg később, kamaszkoromban a sport. Kezdem azzal, hogy itt születtem, Gyöngyösön, 1946-­ban, apám orvos, vagy másfél évtizeden át ő volt a kórház igaz­gató főorvosa. Anyám a háztartást vezette. Apámnak is, anyámnak is kétkezi dolgozók voltak a szülei, talán innen van, hogy ná­lunk családi vonás a maximalizmus önma­gunkkal szemben, hogy szeretjük nagy fá­ba vágni a fejszénket, hogy vagy csinálunk valamit, de akkor úgy dolgozunk érte, mint az eszeveszettek, vagy nem csinál­juk sehogy, neki se látunk. Nem ismerjük az arany középutat. Ha egyáltalán igaz, hogy az tényleg arany. Három évvel idő­sebb bátyámat és engem az apánk szere­tettel, de keményen fogott. Egy kis náthá­val bennünket nem dugtak ágyba, egy szem kalmopirip, és futás a szabadba, hogy kiizzadjuk a betegséget. Nem tűrte a nya­­fogást sem apánk, ha — mondjuk — le­­horzsolódott a térdünk, jódot rá, össze­szorítani a fogakat, és kész. Ami a sportot illeti, ő maga egyetemi éveiben birkózott meg evezett, mindig is sokra tartotta a testedzést, bennünket hatéves korunktól már vitt föl a Mátrába kirándulni, télen sizni. Nekünk volt igazi kis sílécünk, de el­árulom, irigyeltük a parádsasvári gyereke­ket, akik hordódongákból csináltak ma­guknak pompás lesifoló alkalmatosságokat. Abban, hogy a sport az életem szerves ré­szévé vált, roppant nagy szerepet játszott Kömley Károly tanár úr, aki az általános­ban a testnevelést tanította. Szerelmese volt ő az atlétikának, de nem vak szerel­mese. Kiválasztott 30—40 jómozgású gye­reket, és mindent kipróbáltatott velük, az úszástól a kézilabdáig, és természetesen az atlétika legkülönfélébb ágait is. És csak ha meggyőződött arról, hogy néhányunk­­nak nemcsak különösebben tetszik egy sport, de jók hozzá az adottságaink is, a tehetség valamilyen jelét adjuk, akkor le­hetett csak szó „specializálódásról”. Így fordulhatott elő, hogy én például egyidő­­ben voltam a Gyöngyösi Bányász igazolt atlétája, az iskolában pedig tagja a válo­gatott kézilabdacsapatnak, és benne voltam a suli sícsapatában is ... Atlétika. Végül is itt kötöttem ki, tizennégy éves koromban. A futás nem ment jól, a diszkoszvetéshez kifejezetten ügyetlennek mutatkoztam, vi­szont találtam a szertárban egy kalapácsot, megpróbálkoztam azzal is, összebarátkoz­tunk, kalapácsvető lettem. Egyévi gyakor­lás után országos serdülő­ csúcsot állítot­tam fel 53,08 méterrel, persze ötkilós ka­lapáccsal. Ekkor, tizenöt éves koromban már 180 centi magas voltam és 70 kilót nyomtam a mérlegen. Megjegyzem, a többi sportot sem hanyagoltam el, iskolánk ké­zilabdacsapatában játszottam továbbra is, az országos középiskolás bajnokságon ezüstérmet nyertünk, ami pedig a sízést illeti, harmadik lettem lesiklásban ugyan­csak a középiskolások országos versenyén. De igazából a kalapácsvetés lett a kedven­cem. Tizenöt évesen, serdülőként — már rendes kalapáccsal — én tartottam a re­­Gyöngyösön, a Bugát Pál nevét viselő kórház földszinti folyosóján tábla az egyik ajtón. DR. FEJES ANDRÁS, a pszichológiai tudományok kandidátusa, őt keresem, vele szeretnék beszélni életéről, munkájáról, különösen sportpályafutásáról. Arra is kértem, hozzon be néhány fény­képet is, hadd válogassunk illusztrációt a cikkhez. E néhány amatőr felvételhez fűzött megjegyzéseit, visszaemlékezéseit adom közre az alábbiakban, monológgá egyszerűsítve — dúsítva a tervezett interjút.) KÜRTI ANDRÁS:Aki áttörte a „rokkant” kategóriát

Next