Képes Sport, 1981. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-16 / 24. szám

a derűt is követheti ború. Ez a foci. Ami a VB-sel­ejtezőket, illeti, lehetséges, hogy lesz még ünnep a mi utcánkban is. De ezt az ünnepet nagyon-nagyon dolgos hét­köznapoknak kell megelőzniük. A becsúszó szerelésről ismétlem, Mészöly javára írom, hogy nem­ külső körülményekben kereste a ve­reség okát, hanem a két csapat játékában. Esetleg említést tehetett volna az angolok javára megadott 11-esről, amelyről maga Keegan mondta, hogy „szó, ami szó, ilyen esetben nem minden bíró mutat a büntető­pontra.” Angliában különösképpen nem mutat, hiszen ez a kockázatos szerelésfaj­ta a csúszós talajú szigetországban igen el­terjedt mozdulat. Caraba is világosan ma­gyarázta el a történteket: „Nem vizsgáz­tam játékvezetői paragrafusokból, de úgy tudom, hogy ha az ember becsúszó szere­léskor először a labdát éri el, nem pedig az ellenfél lábát, az a szabályos. Ez pe­dig így történt.” Tulajdonképpen nem tör­tént más, mint az, hogy Garaba becsúszó szereléssel szögletre mentett Keegan elől. A játékvezetőt az zavarhatta meg, hogy Keegan valóban elesett, méghozzá Ga­raba lábában, mivelhogy a magyar védő a labda elrúgása után nem nyelhette le a lábát, ottmaradt Keegan előtt. Ez is hoz­zátartozik a becsúszó szereléshez. Kétség­telenül kockázatos megoldás, afféle végső mentsvár, amikor a csatár már elhagyta a védőt, s a védő — némileg lemaradva — még megpróbálja a labdát csúszva el­érni. Azért kockázatos, mert ha nem éri el a labdát, akkor vitathatatlan a szabály­talanság , szabadrúgás jár érte (16-oson belül 11-es). Figyelmeztetésnek, sárga vagy piros lapnak nincs helye, hiszen nem rosszindulatú szabálytalanságról van szó, hanem egy sikertelen kísérletről. De ha a védő eléri, elrúgja a labdát, akkor sem­mi jelentősége sincs annak, ha a csatár a védő „otthagyott” lábán felbukik. A lé­nyeg az, hogy a mozdulat a labdára irá­nyult, és sikerült is azt elérni. Ha Garaba bal lábbal csúszott volna be, akkor való­színű lett volna a szabálytalanság, hiszen ilyenkor a védő lába a támadó testét éri előbb, mint a labdát. Mindez azonban csak mellékes szakkérdés, s egy esetleges játékvezetői tévedés hozzátartozik a lab­darúgáshoz. Oslóban két játékvezetői té­vedés is segített minket a győzelemhez, a Garaba esetében megítélt 11-es viszont csak a gólkülönbségre volt kihatással, a magyar csapat sajnos, már „padlón” volt. Az angolok gólkülönbsége 2-1-gyel is a legjobb lett volna a csoportban. Másként állt volna természetesen a helyzet, ha egyen­lő erők küzdelme során döntetlen állás­nál következett volna be a vitatható já­tékvezetői tévedés. Így mindössze egy elé­­gikus, bús megjegyzésnek van létjogosult­sága : ezúttal nemcsak a játék ment gyen­gén, de szerencsénk sem volt, de viharos biztatás? Hatvannyolcezer né­ző volt a lelátókon, de a­hány szurkoló. Pedig a hazai pálya akkor jelent nagy előnyt, ha a nézők nemcsak néznek, ha­nem szurkolnak, lelkesítenek, segítenek is. Ez a közönség végletesen viselkedett. Kez­detben úgy festett, hogy a nézősereg hangerő-csúcsot javít, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy nem engedte végig­játszani a Himnuszt sem. Ez helytelen volt. Nemzeti Himnuszunk alatt énekel­jünk, vagy legyünk csendben, de nem em­lékszem rá, hogy a csapatok valaha is a magyar Himnusz befejezése előtt szétfu­tottak volna, mivel a zenéből már egyet­len hangot sem lehetett hallani. Aztán — semmi. Néha felhangzott egy-egy erőtlen „hajrá magyarok”!, de általában alig volt biztatás. Egyszer sem hangzott fel a ked­ves „Ki a jobb? Magyarok!!” kiáltás, vagy a mérkőzés hajrájában a „mindent bele!”. Röviden: a közönség nem lelkesítette a csapatot, hiányzott a kapcsolat a csapat és a nézőtér között, nem volt hajrá-han­gulat, pedig ha valaha, akkor most szük­sége lett volna erre a csapatnak. Igaz, a csapat sem lelkesítette fel a közönséget, de ezt a kölcsönhatást mindig a közönség­nek kellene kezdeményeznie. A románok elleni mérkőzésen így volt. Most neme­sületi edzéseket „vállalja”, egy másik pe­dig csak napi egy edzésre „hajlandó”, mert az ő korában ennyi is elég. Végül is kiváló tudású versenyzőkről van szó, akik már abban a megtiszteltetésben részesül­tek, hogy magukra húzhatták a címeres mezt, hazánk színeit képviselhették nem­zetközi versenyeken, olimpiai játékokon. Ennél nagyobb dicsőség nem érhet sport­embert. De ha bárki ebben az országban úgy érzi, hogy a válogatottság nem más, mint szívesség Magyarországnak, a ma­gyar nemzetnek, a nemzeti színeknek, ak­kor valamiképpen meg kell értetni velük, hogy itt valami tévedés van. Le kell szö­gezni azt is, hogy hazánkban nem köte­lező sem a sportolás, sem a válogatottság. A haza minden áldozatot elfogad, de szí­vességet nem. Aki ezt nem fogja fel, az sportoljon a saját szórakozására, a saját egészsége érdekében és a saját költségére! Bízom abban, hogy mindenkor lesznek lelkes fiatalok, az utánpótlás felnövő tag­jai, akik a hazafias kötelességet nemes becsvággyal párosítva küzdenek azért, hogy válogatottak legyenek, s életük tel­jességének tekintik azt az élményt, hogy tiszteletükre felhúzzák a magyar lobogót és eljátsszák a magyar himnuszt. Az inga­dozók, az alkudozók figyelmébe ajánlom az alábbi sorokat: Nekem nincs semmim, semmim e hazában. De én egészen az övé vagyok. Olyan ember írta, aki mindent oda­adott a hazának: Petőfi Sándor. Hazai pálya... És a hazai pálya sem segítette a csapa­­tot a Románia elleni mérkőzés közönsége, a mindent elsöprő, sportszerű. Gyorsaság Biztos vagyok benne, hogy Mészölyék többször is lejátszatják még maguknak az angol—magyar mérkőzés filmjét. Tanul­ságos összecsapás volt. Igazán nem kot­nyeleskedésből, csak mindenáron való se­gítő­készségből hívnám fel a szakvezetők figyelmét egy körülményre, amelyet kü­lönben a Mészöly-nyilatkozat során a gól­­ismétlések alkalmával is meg lehetett fi­gyelni. Mindkét angol gól előtt egyből, ka­pásból futott a labda. Egyik gól előtt sem volt labdaátvétel, labdalevétel. Mindkét alkalommal egyből kapta a labdát Brooking, aki mindkét alka­lommal egyből, kapásból lőtt kapura. Ez fontos körülmény, mert bármilyen bra­vúrosan, bármilyen magasfokú techniká­val vesz át, szelídít meg valaki egy lab­dát — időveszteség! Kapu előtt minden labdaátvétel időt ad a védelemnek: he­lyezkedni, közbelépni tud, falat tud vonni a támadók elé. Megállított labdából ritkán lesz gól. Kockázatos megoldás az egyből való adogatás, de megéri a kockázatot. Az egyből történt átadásra a védő nem tud felkészülni, nincs ideje rá, s ugyanez áll a kapura való lövésre is. Ezt érdemes gya­korolni, sulykolni, beidegzeni, sokkal in­kább, mint a leglátványosabb cseleket. Apró (vagy talán nem is olyan apró) rész­let ez, de sok kis részletből tevődik ösz­­sze az egész, amit győzelemnek is nevez­hetünk. Újra a válogatottságról Az ember csak kapkodja a fejét: mi van itt? Valami járvány? Most Parti János dr, olimpiai bajnokunk, a kajak-kenu szövet­ségi kapitány panaszkodik, hogy sorra mondják le a válogatottságot a sportág legjobbjai, továbbá van, aki csak az egye­­ sevesek, válaszok (Nincs sok helyem, de néhány levélnek igyekszem nyilvánosságot adni.) Bártfai Márton (Bp., Egry J. u. 40.) — velem együtt — az angol—magyar mérkő­zés közönségét bírálja, az elmaradt buz­dításért. „68 000 nézőből jó ötvenezer csak szemlélője volt a mérkőzésnek.” Sajnos. Dr. Del Medico Imre nem barátja az ökölvívásnak: „Szerintem ez az egyetlen olyan sportág, amely céltudatos brutali­tásával ellenkezik a sport szellemével: a gyorsabban, magasabban, erősebben köve­telményével. Minden olyan sportág, amely­ben ember ember ellen küzd, vagyis a bir­kózás és a vívás különböző fajtái, mellőzi és tiltja a másik testi épségének megsérté­sét és részben szabályokkal, részben szabá­lyok és védőeszközök kombinációjával védi a versenyzők egészségét. A mégis bekövet­kező károsodás véletlenség vagy hanyagság következménye. A birkózó nem törheti el ellenfele végtagját, a vívó nem szúrhatja le, nem vághatja ellenfelét. A küzdelem tehát bizonyos fokig jelképes. Ezért sport. Az ökölvívásban azonban mi a fő cél? Az ellenfél harcképtelenné tétele. Hogyan? Mi a biztos győzelem legvitathatatlanabb módja? A kiütés, a k. o. De legalább a fejre mért ütések sorozatával elkábítani, elhódítani, harcképtelenné tenni az ellen­felet. Már­pedig a fejben van a legneme­sebb emberi szerv, az idegrendszer köz­pontja, az emberi tudat centruma: az agy. A fejre mért ütések mindegyike agyráz­kódással jár.” A levélíró orvosi szempont­ból is részletesen leírja, hogy milyen em­bertelen, veszélyes sport a bokszolás. Nem tudom, megnyugtatja-e őt, hogy az utóbbi években a magyar ökölvívók rendkívül humánus módon öklöznek.

Next