Képes Sport, 1981. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-16 / 24. szám
a derűt is követheti ború. Ez a foci. Ami a VB-selejtezőket, illeti, lehetséges, hogy lesz még ünnep a mi utcánkban is. De ezt az ünnepet nagyon-nagyon dolgos hétköznapoknak kell megelőzniük. A becsúszó szerelésről ismétlem, Mészöly javára írom, hogy nem külső körülményekben kereste a vereség okát, hanem a két csapat játékában. Esetleg említést tehetett volna az angolok javára megadott 11-esről, amelyről maga Keegan mondta, hogy „szó, ami szó, ilyen esetben nem minden bíró mutat a büntetőpontra.” Angliában különösképpen nem mutat, hiszen ez a kockázatos szerelésfajta a csúszós talajú szigetországban igen elterjedt mozdulat. Caraba is világosan magyarázta el a történteket: „Nem vizsgáztam játékvezetői paragrafusokból, de úgy tudom, hogy ha az ember becsúszó szereléskor először a labdát éri el, nem pedig az ellenfél lábát, az a szabályos. Ez pedig így történt.” Tulajdonképpen nem történt más, mint az, hogy Garaba becsúszó szereléssel szögletre mentett Keegan elől. A játékvezetőt az zavarhatta meg, hogy Keegan valóban elesett, méghozzá Garaba lábában, mivelhogy a magyar védő a labda elrúgása után nem nyelhette le a lábát, ottmaradt Keegan előtt. Ez is hozzátartozik a becsúszó szereléshez. Kétségtelenül kockázatos megoldás, afféle végső mentsvár, amikor a csatár már elhagyta a védőt, s a védő — némileg lemaradva — még megpróbálja a labdát csúszva elérni. Azért kockázatos, mert ha nem éri el a labdát, akkor vitathatatlan a szabálytalanság , szabadrúgás jár érte (16-oson belül 11-es). Figyelmeztetésnek, sárga vagy piros lapnak nincs helye, hiszen nem rosszindulatú szabálytalanságról van szó, hanem egy sikertelen kísérletről. De ha a védő eléri, elrúgja a labdát, akkor semmi jelentősége sincs annak, ha a csatár a védő „otthagyott” lábán felbukik. A lényeg az, hogy a mozdulat a labdára irányult, és sikerült is azt elérni. Ha Garaba bal lábbal csúszott volna be, akkor valószínű lett volna a szabálytalanság, hiszen ilyenkor a védő lába a támadó testét éri előbb, mint a labdát. Mindez azonban csak mellékes szakkérdés, s egy esetleges játékvezetői tévedés hozzátartozik a labdarúgáshoz. Oslóban két játékvezetői tévedés is segített minket a győzelemhez, a Garaba esetében megítélt 11-es viszont csak a gólkülönbségre volt kihatással, a magyar csapat sajnos, már „padlón” volt. Az angolok gólkülönbsége 2-1-gyel is a legjobb lett volna a csoportban. Másként állt volna természetesen a helyzet, ha egyenlő erők küzdelme során döntetlen állásnál következett volna be a vitatható játékvezetői tévedés. Így mindössze egy elégikus, bús megjegyzésnek van létjogosultsága : ezúttal nemcsak a játék ment gyengén, de szerencsénk sem volt, de viharos biztatás? Hatvannyolcezer néző volt a lelátókon, de ahány szurkoló. Pedig a hazai pálya akkor jelent nagy előnyt, ha a nézők nemcsak néznek, hanem szurkolnak, lelkesítenek, segítenek is. Ez a közönség végletesen viselkedett. Kezdetben úgy festett, hogy a nézősereg hangerő-csúcsot javít, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy nem engedte végigjátszani a Himnuszt sem. Ez helytelen volt. Nemzeti Himnuszunk alatt énekeljünk, vagy legyünk csendben, de nem emlékszem rá, hogy a csapatok valaha is a magyar Himnusz befejezése előtt szétfutottak volna, mivel a zenéből már egyetlen hangot sem lehetett hallani. Aztán — semmi. Néha felhangzott egy-egy erőtlen „hajrá magyarok”!, de általában alig volt biztatás. Egyszer sem hangzott fel a kedves „Ki a jobb? Magyarok!!” kiáltás, vagy a mérkőzés hajrájában a „mindent bele!”. Röviden: a közönség nem lelkesítette a csapatot, hiányzott a kapcsolat a csapat és a nézőtér között, nem volt hajrá-hangulat, pedig ha valaha, akkor most szüksége lett volna erre a csapatnak. Igaz, a csapat sem lelkesítette fel a közönséget, de ezt a kölcsönhatást mindig a közönségnek kellene kezdeményeznie. A románok elleni mérkőzésen így volt. Most nemesületi edzéseket „vállalja”, egy másik pedig csak napi egy edzésre „hajlandó”, mert az ő korában ennyi is elég. Végül is kiváló tudású versenyzőkről van szó, akik már abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy magukra húzhatták a címeres mezt, hazánk színeit képviselhették nemzetközi versenyeken, olimpiai játékokon. Ennél nagyobb dicsőség nem érhet sportembert. De ha bárki ebben az országban úgy érzi, hogy a válogatottság nem más, mint szívesség Magyarországnak, a magyar nemzetnek, a nemzeti színeknek, akkor valamiképpen meg kell értetni velük, hogy itt valami tévedés van. Le kell szögezni azt is, hogy hazánkban nem kötelező sem a sportolás, sem a válogatottság. A haza minden áldozatot elfogad, de szívességet nem. Aki ezt nem fogja fel, az sportoljon a saját szórakozására, a saját egészsége érdekében és a saját költségére! Bízom abban, hogy mindenkor lesznek lelkes fiatalok, az utánpótlás felnövő tagjai, akik a hazafias kötelességet nemes becsvággyal párosítva küzdenek azért, hogy válogatottak legyenek, s életük teljességének tekintik azt az élményt, hogy tiszteletükre felhúzzák a magyar lobogót és eljátsszák a magyar himnuszt. Az ingadozók, az alkudozók figyelmébe ajánlom az alábbi sorokat: Nekem nincs semmim, semmim e hazában. De én egészen az övé vagyok. Olyan ember írta, aki mindent odaadott a hazának: Petőfi Sándor. Hazai pálya... És a hazai pálya sem segítette a csapatot a Románia elleni mérkőzés közönsége, a mindent elsöprő, sportszerű. Gyorsaság Biztos vagyok benne, hogy Mészölyék többször is lejátszatják még maguknak az angol—magyar mérkőzés filmjét. Tanulságos összecsapás volt. Igazán nem kotnyeleskedésből, csak mindenáron való segítőkészségből hívnám fel a szakvezetők figyelmét egy körülményre, amelyet különben a Mészöly-nyilatkozat során a gólismétlések alkalmával is meg lehetett figyelni. Mindkét angol gól előtt egyből, kapásból futott a labda. Egyik gól előtt sem volt labdaátvétel, labdalevétel. Mindkét alkalommal egyből kapta a labdát Brooking, aki mindkét alkalommal egyből, kapásból lőtt kapura. Ez fontos körülmény, mert bármilyen bravúrosan, bármilyen magasfokú technikával vesz át, szelídít meg valaki egy labdát — időveszteség! Kapu előtt minden labdaátvétel időt ad a védelemnek: helyezkedni, közbelépni tud, falat tud vonni a támadók elé. Megállított labdából ritkán lesz gól. Kockázatos megoldás az egyből való adogatás, de megéri a kockázatot. Az egyből történt átadásra a védő nem tud felkészülni, nincs ideje rá, s ugyanez áll a kapura való lövésre is. Ezt érdemes gyakorolni, sulykolni, beidegzeni, sokkal inkább, mint a leglátványosabb cseleket. Apró (vagy talán nem is olyan apró) részlet ez, de sok kis részletből tevődik öszsze az egész, amit győzelemnek is nevezhetünk. Újra a válogatottságról Az ember csak kapkodja a fejét: mi van itt? Valami járvány? Most Parti János dr, olimpiai bajnokunk, a kajak-kenu szövetségi kapitány panaszkodik, hogy sorra mondják le a válogatottságot a sportág legjobbjai, továbbá van, aki csak az egye sevesek, válaszok (Nincs sok helyem, de néhány levélnek igyekszem nyilvánosságot adni.) Bártfai Márton (Bp., Egry J. u. 40.) — velem együtt — az angol—magyar mérkőzés közönségét bírálja, az elmaradt buzdításért. „68 000 nézőből jó ötvenezer csak szemlélője volt a mérkőzésnek.” Sajnos. Dr. Del Medico Imre nem barátja az ökölvívásnak: „Szerintem ez az egyetlen olyan sportág, amely céltudatos brutalitásával ellenkezik a sport szellemével: a gyorsabban, magasabban, erősebben követelményével. Minden olyan sportág, amelyben ember ember ellen küzd, vagyis a birkózás és a vívás különböző fajtái, mellőzi és tiltja a másik testi épségének megsértését és részben szabályokkal, részben szabályok és védőeszközök kombinációjával védi a versenyzők egészségét. A mégis bekövetkező károsodás véletlenség vagy hanyagság következménye. A birkózó nem törheti el ellenfele végtagját, a vívó nem szúrhatja le, nem vághatja ellenfelét. A küzdelem tehát bizonyos fokig jelképes. Ezért sport. Az ökölvívásban azonban mi a fő cél? Az ellenfél harcképtelenné tétele. Hogyan? Mi a biztos győzelem legvitathatatlanabb módja? A kiütés, a k. o. De legalább a fejre mért ütések sorozatával elkábítani, elhódítani, harcképtelenné tenni az ellenfelet. Márpedig a fejben van a legnemesebb emberi szerv, az idegrendszer központja, az emberi tudat centruma: az agy. A fejre mért ütések mindegyike agyrázkódással jár.” A levélíró orvosi szempontból is részletesen leírja, hogy milyen embertelen, veszélyes sport a bokszolás. Nem tudom, megnyugtatja-e őt, hogy az utóbbi években a magyar ökölvívók rendkívül humánus módon öklöznek.