Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-22 / 38. szám
! ! Portisch Lajos révén jött létre a beszélgetés Jefim Gellerrel. A sakkvilágegyik legendás egyénisége nemzetközi nagymesterünk meghívására érkezett Budapestre, és az érkezést követő napon találkoztam vele a rózsadombi SZOT Szálló halljában. Nagy érdeklődéssel vártam a talákozót a sportág egyik legszínesebb alakjával, aki egyrészről negyedszázadon keresztül tartozott a világ legelső vonalához, ért el ragyogóbbnál ragyogóbb sikereket, a világbajnoki cím elsőszámú várományosai között emlegették, ám a beteljesülésig soha nem jutott el. S aki ugyanakkor 25 évvel a fénykorában elért első szovjet bajnoki győzelme után, két esztendeje, amikor aár leírták, váratlanul, poraiból feltámadva újabb aranyat nyert. Egy viharos, drámai életút, pályafutás kibontakozását vártam a beszélgetéstől, ám az már-már kínos döcögéssel indult. Geller udvarias egykedvűséggel hallgatta kérdéseimet, és csak a legszükségesebb tömörséggel válaszolt. Olyan közömbösséget mutatott, mintha nem is a pályafutása sikereiről, elbukásairól lett volna szó, hanem egy népszámláló-biztos kérdezné a születési adatairól. Ismétlem, valóban kezdett kínossá válni a dolog, amikor a beszélgetés a jövőre terelődött. S Geller ebben a pillanatban megváltozott, vastag szemöldöke alatt a szeme csillogni kezdett, ő maga „megnyílt”, mesélni, adomázni kezdett. Ekkor értettem csak meg, hogy egész élete, egyénisége beleolvadt a sakkba, egyéni sikerei, kudarcai úgyszólván érdektelenek lettek számára egy meghatározó nagy szenvedély bűvöletében. Számomra alighanem ő marad a Nagy Játékos megtestesülése. — Úgy tudom, nemzetközi karrierje éppen Budapestről indult... — Igen, 1952-ben a Maróczy emlékversenyen második lettem Kérész mögött, ezzel nyertem el a nemzetközi nagymesteri címet. — Ekkor győzte le a világbajnoki címet védő Botvinnikot is? — Igen. — Egy ilyen győzelem nem jelent mérföldkövet egy pályafutásban? Hiszen ráadásul Botvinnikot tekintette példaképének. — Botvinnik egész nemzedékünkre nagy hatással volt. Ő helyezte igazán tudományos alapra a sakkot, mind a felkészülést, mind a játékot. — Korábban inkább az ösztönös jelleg uralkodott? — Inkább úgy mondanám, hogy a sportág korábbi nagyjai egy kicsit lezserebbül foglalkoztak a sakkal. Botvinnik után viszont már csak teljes odaadással, tudományos felkészültséggel ülhetett az asztalhoz az, aki sikerre vágyott. — Budapesti győzelmével Ön üstökösként tört a sportág első vonalába. Tehetsége révén sokan Önt tekintették a jövő világbajnokának. Többször el is jutott a cím közelébe, ám sohasem sikerült elnyernie. Mi lehetett ennek az oka? — Nem tudom. Valószínűleg hiányzott valami belőlem. — Mi? — Nem tudom. Ha rájöttem volna, akkor biztosan változtatok .. . Talán nem voltam olyan kemény, akaratos típus . .. — Az 1962-es sakkvilágbajnok-jelöltek versenyét még mindig a sakkozás egyik igazságtalanságaként emlegetik, hiszen fatális balszerencsesorozat végén csak fél ponttal maradt el a győztes Petroszjan mögött. Pedig akkor nagyon jó esélye lehetett . Nagy Játékos volna a már megöregedett Botvinnikkal szemben ... — Igen, fél ponttal maradtam el Petroszjan mögött. . . Alakulhatott volna kedvezőbben is .. . — Nem okoz ez és több más elmulasztott lehetőség utólag kielégületlenséget? — Nem. Nem rágom magam ilyesmiken. Pedig tisztában voltam azzal, hogy az 1962-es verseny volt az utolsó igazi lehetőségem. — A párosmérkőzések bevezetése miatt? — Igen. Azokat nem szerettem. — Volt ennek valami külön oka? — Ez a versenyforma nekem soha nem feküdt. Ez azoknak kedvező, akik sokkal fanatikusabban harcolnak a győzelemért. — Fel is adta ezzel a reményt? — Nem adtam fel. Játszottam tovább. Csak ez a rendszer már nem kedvezett nekem. Nem voltam elég kemény hozzá . .. — Nem mond ennek ellent, hogy 1979- ben, negyedszázaddal első győzelme után a világklasszisoktól hemzsegő mezőnyben ismét szovjet bajnok lett? — Egyre többen kezdték hangoztatni, hogy öreg vagyok, hogy konzervatív a felfogásom. Meg akartam mutatni, hogy korai volt még eltemetni. — Véleménye szerint az életkor nem szab határt a sakkban? — Dehogy szab. Najdorf túl a hatvanon is kitűnően játszik, vagy éppen Portisch Lajostól értesültem, hogy a nagyszerű Resewsky 70 éves fejjel is harmadik lett az amerikai bajnokságon, és indulni akar még a világbajnokságért. Ugyanakkor Hübner harmincvalahány éves fejjel abbahagyta. — Meddig űzhető magas szinten a sakk? — Amíg az ember szenvedéllyel tudja csinálni, amíg betölti életét, amíg örömöt talál benne. Ha csak egy kicsit is lanyhul ez az érdeklődés, akkor már rögtön baj van. Fischer és Spasszkij esete is éppen ezt bizonyítja. Hiába zseni mind a kettő, egyikük abbahagyta, a másik pedig messze tudása alatt szerepel. — Sokan vitatják, hogy mi is a sakk tulajdonképpen: sport, tudomány vagy művészet? Mi erről a véleménye? — Hogy elsősorban játék. Ebben benne van mind a három, és még mindezen túl valami más is a maga végtelen lehetőségeivel, csodálatos kombinációival. — Ila ennyire elkötelezettje a játékjellegnek, ez azt jelenti: tagadja, hogy létezne fejlődés a sakkban? — Szó sincs róla. Erős a fejlődés, vonatkozik ez elsősorban az információs forradalomra. Ha ma hoz valami újat Karpov vagy Tál, azt holnap már bármelyik másodosztályú játékos is tudja. Sőt, tartok tőle, hogy lassan átesünk a ló túlsó oldalára. Olykor leülök valakivel a táblához és az ötödik lépés után észreveszem, hogy nem is X-szel vagy Y-nal, hanem ennek meg annak a nagymesternek az utánzatával játszom. S az illető nem azon töri a fejét, hogy mit lépjen ő, hanem, hogy mit lépne erre a bálványa. — Úgy gondolja, hogy kevesebb az egyéniség? — Igen. Akik viszont a sablonokból és az információáradatban megtalálják a maguk énjét, azok sokkal eredetibbek, kiforrottabbak. — Több helyen is olvastam Önről azt a megállapítást, hogy „őstehetség”. Mit jelent ez? — Azokat kérdezze, akik ezt írták ... Nem tudom . . . Korábban valóban sokat rögtönöztem, több volt az ösztönös elem a játékomban, azóta azonban alapvetően megváltozott viszonyom a játékhoz. Ma már kész stratégiával kezdem játszmáimat. Én is idősebb lettem, meg a mai sakk is ezt követeli. De mindezen felül a sakk számomra változatlanul játék marad. — Ez egy kicsit romantikus felfogás, nem? — Valószínűleg. Egyre inkább a versenyjelleg domborodik ki, ez is a legeredményesebb. Ezt az irányzatot fejlesztette a legmagasabb szintre Karpov. — Sok olyan barátságról tud a sportágban, amilyen Önt fűzi Portisch Lajoshoz? — Hát. .. Olyan nagyon sok nincs. Portisch egyébként az egyik legkiválóbb sakkozó és ember, akit ismertem. Abszolút sportszerű, és korrekt a legnehezebb helyzetekben is. — Magánemberként is beszélgetnek a sakkról? — Két sakkozó között ez a legtermészetesebb. Mind a kettőnknek ez tölti be életét, álmunkban is erre gondolunk, persze, ha találkozunk, akkor is, természetesen elméletben, sakkozunk. — Mondja, mi lehet az, ami még fél évszázad után is érdekli és izgatja a sakkban? — Mi? Nehéz ezt megfogalmazni . . . Aki nem sakkozik, akárhány éves is, akármennyit átélt is, azt is izgatja a holnap, az is vár még valamit az élettől. Számomra az életet a sakk jelenti, így várok még sok szépséget, sok újat, sok gyönyörű játékot ... Szegő András