Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-22 / 38. szám

Videoton. A 90. percben is az ellenfelet kell nézni, és nem a nagyórát. FTC: „Háromgólos előnyt kellene sze­reznünk” — mondotta Novak edző a mérkőzés előtt. Szereztek. Az áldozat fogalma Wladár Sándortól, ifjú hátúszó királyunk­tól újra megkérdezték,­­hogy érdemes-e sportpályafutása érdekében rengeteget dolgozni, szenvedni, vagyis áldozatot hozni, hiszen közben alig van magánélete, rit­kán jut el egy moziba, diszkóba, társa­ságba stb. Wladár Sándornak már nincsenek két­ségei: érdemes! Nincs oka irigyelni azokat a fiatalokat, akik a tizen- és huszonéve­sek megszokott, kaptafaszerű életét élik buliról bulira, s már belekóstoltak az ital­ba, dohányzásba, esetleg végigtáncolják az éjszakát, egyszóval „kitombolják magu­kat”, ahogyan már régen megfogalmazták a „fiatalság-bolondság” életmód szabályos megnyilvánulásait. De aki már ott állt az olimpiai dobogó legmagasabb fokán, s két­szer Európa-bajnoki győzelmének tisztele­tére húzták fel a magyar lobogót és ját­szották el a Himnuszt, az egy kicsit saj­nálhatja is azokat, akiknek ez az élmény nem juthatott ki. Vajon lemondásból, áldozatokból állt Michelangelo, Jókai, Liszt, Thomas Mann, Yehudi Menuhin, Nurmi élete? (Néhány ötletszerű példa csak, kérem, senki se sértődjék meg!) Korántsem! Áldozat az lett volna, ha lemondtak volna mindar­ról, ami őket a csúcsra vezette. Gratulálok? Steve! Szóval Steve Ovett, az angol olimpiai bajnok feleségül vette szerelmesét, aki­nek minden nagyobb világversenyről, így a moszkvai olimpiáról is szerelmi vallo­mást rajzolt ujjával a levegőbe. Rachel Waller Sebastian Coe-nak is tetszett. A versengésben Ovett győzött. Én azt kívá­nom neki, hogy az 1984-es olimpiáról is küldjön Rachelnek szerelmi üzenetet. Levelek, válaszok S. L. (Szeged, teljes cím) arra kér, hogy ne írjam ki teljes nevét és címét, mert­­ „nem szeretném, ha ismerőseim kirö­högnének”. Szívesen eleget teszek kérésé­nek, ha rangrejtve (inkognitóban) óhajt maradni, bár véleményem szerint isme­rőseinek nem lenne oka röhögésre. Mint szegedi lakos, annak idején helyeselte a létszámemelést a SZEOL kedvéért, de most úgy véli, hogy „a legrosszabbkor” került vissza kedvenc csapata az NB I-be. (Kedves S. L., messze van még az idény vége, a SZEOL-nak még van ideje meg­táltosodni az új edzővel...) Sajnos, egyik javaslatával átesik a létszámkérdés in­nenső oldalára. Azt javasolja ugyanis, hogy az első osztály 10 (tíz) csapatból álljon, mindjárt izgalmasabbak lennének a mérkőzések, öt csapat a bajnokságért, öt a kiesés ellen harcolna. „Hogy így kevesebb a bajnoki mérkőzés? Ha a csa­patok nem két alkalommal (oda-vissza) játszanának, hanem 4-szer találkoznának, mindjárt kijönne a teljes bajnoki műsor.” Sajnos, ilyen rendszerben hamarosan el­jutnánk a hazai jégkorong-bajnokság szín­vonalához, s az mégsem az igazi. Attól félek, hogy egy másik javaslatának sem lenne átütő sikere, sem Pesten, sem vi­déken. Azt ajánlja ugyanis, hogy a je­lenlegi rendszer helyett, az NB 1 két 8-as csoportból álljon — az egyikben nyolc pesti, a másikban nyolc vidéki csapat szerepelne. A bajnoki címért és a helye­zésekért „oda-vissza” mérkőznének a két csoport azonos helyén végzett csapatok. Így kialakulna a teljes bajnoki táblázat az 1-től 16. helyig. Azt hiszem, a Nemzeti Bajnokság, amelyben az egész ország csa­patai küzdhetnek, jobb megoldás. Manap­ság a „vidéki” szónak nincs mellékíze, egyre jelentősebb sportközpontok emel­kednek ki országszerte a magyar humu­szon. Ettől eltekintve érdeklődéssel vá­rom máskor is javaslatait, hátha felvillan egyszer az isteni szikra. Rómát sem egy nap alatt építették fel. Szépirodalmi tárgyú kérdésére megpróbálok levélben válaszol­ni. A dózsás szurkoló kislány pontos cí­mét én sem tudom, az illető nem írta meg, mivel édesapja nem szereti, ha leánya levelet kap. Meg kell értenie egy lányos atya aggodalmait a mai világban. Kothencz Imre (Kisszállás, IVK. 111. sz.) szerint nálunk a sportban a labdarúgás a fő téma. „A szurkolót élete végéig elkísé­ri a foci.” Még akkor is, ha kedvenc csa­pata nem sok örömet szerez neki. Levél­írónk is a Szegednek szurkol, de „tarta­lékának ott a Vasas, ám annak az ered­ményeivel sem elégedett. (Mit szóljak én, régi Törekvés-szurkoló?) Nem érti, hogy nálunk a sok kiváló tehetségű játékosból miért nem állnak össze világszínvonalú csapatok. Pedig „megkockáztatom, hogy Magyarországon már a csecsemő lábában benne van egy becsúszó szerelés.” (Nem inkább rúgdalózás?) Dicséri a fogathajtó­kat, lám mégiscsak lovas nemzet va­gyunk. Azt kérdezi, hogy lehet-e a teniszt 22 éves korban elkezdeni. „Még ütő sem volt a kezemben.” Ön nagyon fiatal még, a 22 év az élet tavaszát jelenti (múlt szá­zadbeli költői kép . ..), de a versenyszerű sportolásra korábban kell felkészülni. Sa­ját szórakozására viszont akár 70 éves ko­rában is elkezdhet­­bármilyen sportot űzni, ha orvosa is javasolja. Nem ad nekem igazat McEnroe-ügyben. Már kezdtem el­felejteni a fenegyerek wimbledoni alakítá­sait, amelyek, úgy látszik, felejthetetlenek voltak. Ezt írja: „Nem osztom a vélemé­nyét McEnroe-val kapcsolatban. A sport­szerűtlenséget én is elítélem, de ő mást is csinál. A közönséget szórakoztatja egy­két humoros megmozdulásával... McEnroe-val az a helyzet, hogy ő hama­rabb tanult meg jól teniszezni, mint sport­szerűen viselkedni." Teljes az egyetértés köztünk. Talán csak abban mondanék el­lent, hogy a közönség szórakoztatásának nem leghumorosabb módja, amikor a játé­kos a mérkőzésvezetőt az emberiség szé­gyenének nevezi. Ennél jobb viccet is hal­lottam már. Névtelen leveleket általában el szoktam dobni, s ezúttal csak azért teszek kivételt, mert Anonymus sporttárs érdekes kérdést tesz fel egy kis kartonon: „Vajon megír­ná-e, hogy Sárosi Gyuri milyen center volt? Maga szerint nem tartozott a jók kö­zé?!" A burkolt szemrehányást nem egé­szen értem, hiszen éppen a közelmúltban emlékeztem vissza Sárosi dr. felejthetetlen bravúrjára: hét gólt lőtt egy válogatott mérkőzésen a cseh csodakapusnak, Pla­­nicskának. „Kitömte”, ahogy annak idején mondták, két nagyszerű segítőtársa, Cseh II és Zsengellér segítségével. De szívesen írok többet is a magyar labdarúgás egyik kimagasló tehetségéről. Hogy milyen „cen­ter” volt? Érdekes, hogy elsősorban nem középcsatár volt, hanem középfedezet. Méghozzá támadó középfedezet, amikor nálunk még, az új lesszabály bevezetése után is, hátvédpárral és háromtagú fede­zetsorral játszottak. Mivel Sárosi György rendkívül sokoldalú játékos volt, a csa­társorban is kiválót tudott nyújtani. Ját­szott középcsatárt is, de legtöbbször bal­­összekötőt. Erre akkor került sor, amikor a Ferencváros is áttért a korszerű három hátvédes rendszerre. Pataki-rendszernek nevezték akkoriban, mert Pataki Mihály szakvezető korszerűsítette a csapatot. Sá­rosi dr. nem ment hátra középhátvédnek, ez nem neki való lett volna, annál inkább Polgárnak, aki a világ egyik legjobb kö­zéphátvédjévé emelkedett. Ettől kezdve Sárosi balösszekötőt játszott, Finta Karcsi volt a középcsatár. Sárosi sokoldalú nagy játékos volt, talán Kalmár Jenőhöz hason­líthatnám, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbi hátvédként kezdte pályafutását az FTC-ifiben, majd Pesterzsébeten. (Köszö­nöm, hogy a borítékra négy szép sportbé­lyeget ragasztott, bélyeggyűjtő sógorom örömére.) Horváth Péter (Martfű, Damjanich u. 1.) arra hívja fel a válogatott sportesemények közönségét, hogy szebben, jobban, mél­tóságteljesen, azonos ütemben énekeljék gyönyörű Himnuszunkat. „Nem az a baj, hogy éneklik, hanem ahogy éneklik.” Az­tán: „Bízom benne, hogy a szurkolók is megértik: a Himnuszt csak tisztességesen lehet énekelni, vagy sehogy. A Himnusz fegyelmezett éneklése a pályára lépő ver­senyzőknek, játékosoknak is erőt, önbizal­mat ad.” Ez így igaz, de a magam részé­ről nem ítélném meg a dolgot ilyen zenei szigorúsággal. Gondoljunk arra, hogy sok szurkolónak nagyobb az igyekezete, lelke­sedése, mint zenei műveltsége, ritmusér­zéke és hallása. Még ma is a fülemben cseng, ahogyan a helsinki olimpián arany­érmet nyert vízilabda-válogatottunk (élén az öreg Szívóssal) lelkesen énekelte a Himnuszt. Könnyezve és hamisan. És ez úgy volt megható és megindító. Szerin­tem az „énekkari lemez” sokat segít. Saj­nos, még így is előfordul, hogy a levezető dallamba beletapsolnak, és megkezdődik a biztatás. De nem hiszem, hogy ez a ha­­zafiatlanság tünete. Való igaz, hogy írá­saim nem mindenkinek tetszenek és (sze­rencsére) bírálatot is kapok. Idézzem Mi­­rabeau-t? Saját lelkiismeretem a bírám. Pozsonyi László (Bp., Székelykapu u. 73.) nem nélkülözi — szerencsére — a humorérzéket. Persze, hogy bolondoztam egy kicsit a bűvös kockával. Nincs öt kockám, mindössze egyetlen kölcsönkoc­­kám, de az igaz, hogy még mindig csak egy oldalt tudok kiforgatni. Igyekszem megkomolyodni (ideje volna már), ha ol­vasóim is úgy akarják. Eperjesi Miklós (Bp., Királyhágó u. 123.) azt kérdezi, hogy helyeslem-e az angol újítást, amely szerint 3 pontot kap a győz­tes csapat. A legnagyobb mértékben he­lyeslem. A támadó játék fellendülését, a döntetlenek eltűnését várom tőle. Nem is­merek a világtörténelemben olyan had­vezért, aki döntetlent szeretett volna el­érni a harcmezőn.

Next