Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-22 / 38. szám
Videoton. A 90. percben is az ellenfelet kell nézni, és nem a nagyórát. FTC: „Háromgólos előnyt kellene szereznünk” — mondotta Novak edző a mérkőzés előtt. Szereztek. Az áldozat fogalma Wladár Sándortól, ifjú hátúszó királyunktól újra megkérdezték,hogy érdemes-e sportpályafutása érdekében rengeteget dolgozni, szenvedni, vagyis áldozatot hozni, hiszen közben alig van magánélete, ritkán jut el egy moziba, diszkóba, társaságba stb. Wladár Sándornak már nincsenek kétségei: érdemes! Nincs oka irigyelni azokat a fiatalokat, akik a tizen- és huszonévesek megszokott, kaptafaszerű életét élik buliról bulira, s már belekóstoltak az italba, dohányzásba, esetleg végigtáncolják az éjszakát, egyszóval „kitombolják magukat”, ahogyan már régen megfogalmazták a „fiatalság-bolondság” életmód szabályos megnyilvánulásait. De aki már ott állt az olimpiai dobogó legmagasabb fokán, s kétszer Európa-bajnoki győzelmének tiszteletére húzták fel a magyar lobogót és játszották el a Himnuszt, az egy kicsit sajnálhatja is azokat, akiknek ez az élmény nem juthatott ki. Vajon lemondásból, áldozatokból állt Michelangelo, Jókai, Liszt, Thomas Mann, Yehudi Menuhin, Nurmi élete? (Néhány ötletszerű példa csak, kérem, senki se sértődjék meg!) Korántsem! Áldozat az lett volna, ha lemondtak volna mindarról, ami őket a csúcsra vezette. Gratulálok? Steve! Szóval Steve Ovett, az angol olimpiai bajnok feleségül vette szerelmesét, akinek minden nagyobb világversenyről, így a moszkvai olimpiáról is szerelmi vallomást rajzolt ujjával a levegőbe. Rachel Waller Sebastian Coe-nak is tetszett. A versengésben Ovett győzött. Én azt kívánom neki, hogy az 1984-es olimpiáról is küldjön Rachelnek szerelmi üzenetet. Levelek, válaszok S. L. (Szeged, teljes cím) arra kér, hogy ne írjam ki teljes nevét és címét, mert „nem szeretném, ha ismerőseim kiröhögnének”. Szívesen eleget teszek kérésének, ha rangrejtve (inkognitóban) óhajt maradni, bár véleményem szerint ismerőseinek nem lenne oka röhögésre. Mint szegedi lakos, annak idején helyeselte a létszámemelést a SZEOL kedvéért, de most úgy véli, hogy „a legrosszabbkor” került vissza kedvenc csapata az NB I-be. (Kedves S. L., messze van még az idény vége, a SZEOL-nak még van ideje megtáltosodni az új edzővel...) Sajnos, egyik javaslatával átesik a létszámkérdés innenső oldalára. Azt javasolja ugyanis, hogy az első osztály 10 (tíz) csapatból álljon, mindjárt izgalmasabbak lennének a mérkőzések, öt csapat a bajnokságért, öt a kiesés ellen harcolna. „Hogy így kevesebb a bajnoki mérkőzés? Ha a csapatok nem két alkalommal (oda-vissza) játszanának, hanem 4-szer találkoznának, mindjárt kijönne a teljes bajnoki műsor.” Sajnos, ilyen rendszerben hamarosan eljutnánk a hazai jégkorong-bajnokság színvonalához, s az mégsem az igazi. Attól félek, hogy egy másik javaslatának sem lenne átütő sikere, sem Pesten, sem vidéken. Azt ajánlja ugyanis, hogy a jelenlegi rendszer helyett, az NB 1 két 8-as csoportból álljon — az egyikben nyolc pesti, a másikban nyolc vidéki csapat szerepelne. A bajnoki címért és a helyezésekért „oda-vissza” mérkőznének a két csoport azonos helyén végzett csapatok. Így kialakulna a teljes bajnoki táblázat az 1-től 16. helyig. Azt hiszem, a Nemzeti Bajnokság, amelyben az egész ország csapatai küzdhetnek, jobb megoldás. Manapság a „vidéki” szónak nincs mellékíze, egyre jelentősebb sportközpontok emelkednek ki országszerte a magyar humuszon. Ettől eltekintve érdeklődéssel várom máskor is javaslatait, hátha felvillan egyszer az isteni szikra. Rómát sem egy nap alatt építették fel. Szépirodalmi tárgyú kérdésére megpróbálok levélben válaszolni. A dózsás szurkoló kislány pontos címét én sem tudom, az illető nem írta meg, mivel édesapja nem szereti, ha leánya levelet kap. Meg kell értenie egy lányos atya aggodalmait a mai világban. Kothencz Imre (Kisszállás, IVK. 111. sz.) szerint nálunk a sportban a labdarúgás a fő téma. „A szurkolót élete végéig elkíséri a foci.” Még akkor is, ha kedvenc csapata nem sok örömet szerez neki. Levélírónk is a Szegednek szurkol, de „tartalékának ott a Vasas, ám annak az eredményeivel sem elégedett. (Mit szóljak én, régi Törekvés-szurkoló?) Nem érti, hogy nálunk a sok kiváló tehetségű játékosból miért nem állnak össze világszínvonalú csapatok. Pedig „megkockáztatom, hogy Magyarországon már a csecsemő lábában benne van egy becsúszó szerelés.” (Nem inkább rúgdalózás?) Dicséri a fogathajtókat, lám mégiscsak lovas nemzet vagyunk. Azt kérdezi, hogy lehet-e a teniszt 22 éves korban elkezdeni. „Még ütő sem volt a kezemben.” Ön nagyon fiatal még, a 22 év az élet tavaszát jelenti (múlt századbeli költői kép . ..), de a versenyszerű sportolásra korábban kell felkészülni. Saját szórakozására viszont akár 70 éves korában is elkezdhetbármilyen sportot űzni, ha orvosa is javasolja. Nem ad nekem igazat McEnroe-ügyben. Már kezdtem elfelejteni a fenegyerek wimbledoni alakításait, amelyek, úgy látszik, felejthetetlenek voltak. Ezt írja: „Nem osztom a véleményét McEnroe-val kapcsolatban. A sportszerűtlenséget én is elítélem, de ő mást is csinál. A közönséget szórakoztatja egykét humoros megmozdulásával... McEnroe-val az a helyzet, hogy ő hamarabb tanult meg jól teniszezni, mint sportszerűen viselkedni." Teljes az egyetértés köztünk. Talán csak abban mondanék ellent, hogy a közönség szórakoztatásának nem leghumorosabb módja, amikor a játékos a mérkőzésvezetőt az emberiség szégyenének nevezi. Ennél jobb viccet is hallottam már. Névtelen leveleket általában el szoktam dobni, s ezúttal csak azért teszek kivételt, mert Anonymus sporttárs érdekes kérdést tesz fel egy kis kartonon: „Vajon megírná-e, hogy Sárosi Gyuri milyen center volt? Maga szerint nem tartozott a jók közé?!" A burkolt szemrehányást nem egészen értem, hiszen éppen a közelmúltban emlékeztem vissza Sárosi dr. felejthetetlen bravúrjára: hét gólt lőtt egy válogatott mérkőzésen a cseh csodakapusnak, Planicskának. „Kitömte”, ahogy annak idején mondták, két nagyszerű segítőtársa, Cseh II és Zsengellér segítségével. De szívesen írok többet is a magyar labdarúgás egyik kimagasló tehetségéről. Hogy milyen „center” volt? Érdekes, hogy elsősorban nem középcsatár volt, hanem középfedezet. Méghozzá támadó középfedezet, amikor nálunk még, az új lesszabály bevezetése után is, hátvédpárral és háromtagú fedezetsorral játszottak. Mivel Sárosi György rendkívül sokoldalú játékos volt, a csatársorban is kiválót tudott nyújtani. Játszott középcsatárt is, de legtöbbször balösszekötőt. Erre akkor került sor, amikor a Ferencváros is áttért a korszerű három hátvédes rendszerre. Pataki-rendszernek nevezték akkoriban, mert Pataki Mihály szakvezető korszerűsítette a csapatot. Sárosi dr. nem ment hátra középhátvédnek, ez nem neki való lett volna, annál inkább Polgárnak, aki a világ egyik legjobb középhátvédjévé emelkedett. Ettől kezdve Sárosi balösszekötőt játszott, Finta Karcsi volt a középcsatár. Sárosi sokoldalú nagy játékos volt, talán Kalmár Jenőhöz hasonlíthatnám, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbi hátvédként kezdte pályafutását az FTC-ifiben, majd Pesterzsébeten. (Köszönöm, hogy a borítékra négy szép sportbélyeget ragasztott, bélyeggyűjtő sógorom örömére.) Horváth Péter (Martfű, Damjanich u. 1.) arra hívja fel a válogatott sportesemények közönségét, hogy szebben, jobban, méltóságteljesen, azonos ütemben énekeljék gyönyörű Himnuszunkat. „Nem az a baj, hogy éneklik, hanem ahogy éneklik.” Aztán: „Bízom benne, hogy a szurkolók is megértik: a Himnuszt csak tisztességesen lehet énekelni, vagy sehogy. A Himnusz fegyelmezett éneklése a pályára lépő versenyzőknek, játékosoknak is erőt, önbizalmat ad.” Ez így igaz, de a magam részéről nem ítélném meg a dolgot ilyen zenei szigorúsággal. Gondoljunk arra, hogy sok szurkolónak nagyobb az igyekezete, lelkesedése, mint zenei műveltsége, ritmusérzéke és hallása. Még ma is a fülemben cseng, ahogyan a helsinki olimpián aranyérmet nyert vízilabda-válogatottunk (élén az öreg Szívóssal) lelkesen énekelte a Himnuszt. Könnyezve és hamisan. És ez úgy volt megható és megindító. Szerintem az „énekkari lemez” sokat segít. Sajnos, még így is előfordul, hogy a levezető dallamba beletapsolnak, és megkezdődik a biztatás. De nem hiszem, hogy ez a hazafiatlanság tünete. Való igaz, hogy írásaim nem mindenkinek tetszenek és (szerencsére) bírálatot is kapok. Idézzem Mirabeau-t? Saját lelkiismeretem a bírám. Pozsonyi László (Bp., Székelykapu u. 73.) nem nélkülözi — szerencsére — a humorérzéket. Persze, hogy bolondoztam egy kicsit a bűvös kockával. Nincs öt kockám, mindössze egyetlen kölcsönkockám, de az igaz, hogy még mindig csak egy oldalt tudok kiforgatni. Igyekszem megkomolyodni (ideje volna már), ha olvasóim is úgy akarják. Eperjesi Miklós (Bp., Királyhágó u. 123.) azt kérdezi, hogy helyeslem-e az angol újítást, amely szerint 3 pontot kap a győztes csapat. A legnagyobb mértékben helyeslem. A támadó játék fellendülését, a döntetlenek eltűnését várom tőle. Nem ismerek a világtörténelemben olyan hadvezért, aki döntetlent szeretett volna elérni a harcmezőn.