Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-01 / 35. szám
a halál kapujában L. Kelemen Gábor füzete a fenti címmel jelent meg (Sportpropaganda-kiadás), s az auschwitzi haláltábor labdarúgósportjáról szól. Csak a fiatalok kedvéért jegyzem meg, hogy a németes hangzású helységnév ne tévessze meg őket. Auschwitz valódi neve Oswieczim és Lengyelországban fekszik, történelmi pontossággal: az egykori Lengyel Főkormányzóságban. Ezt a nevet adták a német nácik átmenetileg annak a lengyel területnek, amelyen módszeresen megszervezték 1939-től 1945-ig a világtörténelemben páratlan emberirtást. Ez volt az az időszak, amikor Gdynia a Gotenhafen nevet viselte, Gdansk Danzig volt, s mindkét várost — sok más lengyel várossal együtt — a Harmadik Birodalomhoz csatolták. Mindez rossz emlék, amelyet sokan szeretnének elfelejteni és elfeledtetni, de ez lehetetlenség, mivel Auschwitz szörnyű jelkép marad a világtörténelem legsötétebb lapján. Az emberi mészárszéknek hivatalos német neve is volt: Vernichtungslager — megsemmisítő tábor. Goethe nyelvén mindent ki lehet fejezni. A haláltábornak bizonyos kulturális élete is volt. Történelmi nevezetességre tett szert például a halálraítélteket fogadó zenekar. A sportéletet a labdarúgás szolgáltatta. Maga a téma nem új, többen feldolgozták már, novella, film is született az elképesztően borzalmas alaphelyzetből. A különféle művészi feldolgozások forrása nyilván az a néhány sor, amely a század egyik legmegrázóbb könyvében, Nyiszli Miklós dr. erdélyi orvos „Mengele boncoló orvosa voltam” című krónikájában jelent meg: „Még korai az idő a vacsorához. A Sonderesek szabályos football-labdát hoznak, elő. Feláll a mezőny. SS kontra Sonderkommando. A krematóriumi SS-őrség áll az egyik, a Sonderkommando a másik oldalon. Hangos nevetés tölti meg az udvart. Az SS-ből és a Sonderesekből álló nézőközönség szurkol, biztatja a játékosokat, mintha egy békés kisváros sportpályáján lennének ...” Pokoli színjáték. Az SS-ek a halálgyár beosztott gyilkosai. A Sonderkommando deportáltakból áll, akik a gázkamrából kivonszolt, hajzatuktól, aranyfogaiktól megfosztott holttesteket hamvasztják el a krematóriumban. A világ sohasem felejtheti el ezeket a borzalmakat, hiszen megérteni sem képes. „A nácizmus megoldatlan kérdései még mindig velünk vannak.” Így kezdi előszavát az amerikai kiadó, aki megjelentette az egyik német háborús főbűnös, Albert Speer visszaemlékezéseit. Az emberi elme előbb fejti meg a világűr titkait, mint a náci alvilág indítékait. Mi újat lehet még mondani a huszadik század roppant tragédiájáról? Mi különbözteti meg Kelemen Gábor művét a többitől? Az, hogy magyar vonatkozása is van. A haláltábor egyik labdarúgó csapatának magyar játékosa, a debreceni Schwarcz Sándor élve maradt, hazatért, s alkalma volt beszámolni olyan „sporteseményekről”, amelyek Dante tollára méltók. A debreceni Textilgyár egykori csatára (aki mellékesen csak magyarul beszélt, németül sem tudott) a gázkamrák és krematóriumok szomszédságában edzett, játszott az életéért. Micsoda élet volt ez! A túlélés jelentette számára a győzelmet, mert például gólt rúgni az SS-válogatottnak nem mert. Mialatt a berlini „vezérbunker”-ben a főbűnösök már önmagukat (és családjukat) irtották ki, ez a derék magyar ember hazatalált. A debreceni Centrum Áruház vezérigazgatójaként dolgozott, majd nyugdíjba vonulásakor megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Mint nyugdíjas sokat olvas, emlékezik és emlékeztet. Olyan ember teszi ezt, aki megjárta Dante poklát, visszatért, mert nem hagyott fel minden reménnyel. Büszke lehet rá a sportvilág. (E nehéz téma után térjünk rá heti postámra.) Levelek, válaszok Kezdem a magyar sajtó legszorgalmasabb és legsokoldalúbb levelezőjével, Del Medico Imrével. Lehet, hogy van, aki már „unja” a mindenbe beleszóló egyetemes tudású doktort, de az kétségtelen, hogy mindig igaza van. Őt még nem kapták rajta tévedésen. Legutóbb az Új Tükörben egy magyarellenes németünket leckéztette meg az „össznémetség” fogalmával kapcsolatban, s kétségtelenül az ő hozzászólása volt a legszínvonalasabb az éles vitában. Most engem oktat ki. Abban igazat ad, hogy Eisenstadt magyarul Kismarton. „Mert a csapatot valóban FC vagy SK vagy mit tudom én, micsoda Eisenstadtnak kell nevezni, hiszen ezen a néven van bejegyezve az egyesület, de Kismarton nekünk magyaroknak magunk között Kismarton.” Ám levele így folytatódik: „Nem tudok azonban egyetérteni a Kismartont illető megjegyzést követő mondattal, illetve annak a következő részével: „ .. . a csapatban nemcsak Pusztai játszik, hanem egy Fűzi nevű »osztrák« is ..Miért ne lehetne a magyar nevet viselő Fűzi osztrák? Hiszen a több száz éven át fennállott Habsburg-birodalom alattvalói összevissza költöztek az örökös tartományok és Magyarország területén és általában bele is olvadtak annak a területnek a lakosságába, ahova letelepedtek.” Doktorunk felsorol egy sereg német nevű nagy magyart, majd így folytatja: „Lehet, hogy Füzi burgenlandi kisebbségi magyar, de az is lehet, hogy több generációs osztrák. Hogy mindkettőnk kedvelt történelmi jelentőségű alakjánál, Napóleone Buonaparte-nál maradjunk, aki ugyan Korzikán született és anyja is olasz nevű volt, mégis franciának tartotta magát. Nem is szólva csekélységemről, akinek két olasz születésű dédőséből az egyik Bécsbe, a másik Budára települt 1840 körül, és ha a név őrzi is az eredetet, nem vitás, hogy aligha vagyok olasznak nevezhető. Remélem, nem haragszik ezért az elmefuttatásért.” Mármint hogy én? Uramisten! Az ilyen bírálatért csak köszönet jár. Különösen ha arra gondolok, hogy a negyvenes években a WM-rendszer bevezetése körüli vitákban a szidalmaknak olyan özöne zúdult rám, ami inkább pergőtűznek, mint bírálatnak volt nevezhető. A butaságnak és a jellemtelenségnek időnként ritka ötvözetével volt alkalmam találkozni, s lám, még mindig itt vagyok. Képletesen szólva, késeket döftek belém, de — az egykori vicc csattanóját idézve — én is elmondhattam: csak akkor fájt, ha nevettem ... Kránitz Zsolt (Bp., Pannónia u. 71.) különféle szabálymódosító javaslatokat tesz levelében, többek között a lesszabály teljes eltörlését ajánlja, a sorfal eltörlését (Lex Gyarmati), és ehhez hasonlókat. Szerény véleményem szerint a jelenlegi lesszabály szerint is kiváló mérkőzéseket lehet játszani, az elmúlt VB is azt bizonyította, hogy a jelen labdarúgása is lehet szép, izgalmas, szórakoztató, legalább annyira, mint az egykori, keringő iramú művészi foci. Jó néhány egykori művész vajon mit tudna csinálni a labdával a jelenlegi iramban és a szoros emberfogás korában. „Sportosabb” a mai labdarúgás, s ehhez a gondolathoz kapcsolódva: inkább a játék sportszerűségét kell megóvni minden eszközzel. Olyan szabálymódosításokra van szükség, amelyek az elharapódzó durvaságokat száműzik a labdarúgásból. A „taktikai fault”, a céldancs csíráját is el kellene tüntetni ebből a szép játékból. Ehhez különben a jelenlegi szabályok keretén belül is bőven van fegyvere a játékvezetőnek, de nem mindig használja. „Ismert” nevű levélíró Törőcsik Tímea (Bp., Pasaréti út, házszám hiányzik). A házszámot csak azért hiányolom, mert Tímea kislány egy irodalmi jellegű kérdéssel is fordul hozzám, erre levélben válaszolnék, nem akarom a Képes Sport hasábjait megterhelni vele. T. T. Dózsaszurkoló, s az ember azt hinné, hogy rokona a Kicsinek, de néhány bíráló megjegyzése ennek ellentmond. „Törőcsik a Dózsában egyedül maradt, a válogatottban Fazekas nélkül lépni sem tud, idegileg „fárasztja” a futás, pótcselekvésként osztályon felüli csehókban lazít. Igaz, a VB-szereplés érdekében leszokott egyik korábbi káros szenvedélyéről , az evésről ... Elpazarolta istenadta őstehetségét, de azért legyünk optimisták, hátha megrázza magát. Fenntartás nélkül egyedül Nyilasira lehet számítani, de ő egy szem fecskeként nem fog nyarat csinálni, ráadásul most jönnek a gyomorbántalmai...” Tímea elégedetlen az átigazolásokkal. „Pölöskei fehér holló.” És kifogásolja, hogy az újpestiek nem tudtak megkapni olyan játékosokat, akik a Honvédban főleg a cserepadon pihenik ki az edzések fáradalmait. Kutiról és Paróczairól van szó. Hogy mit szólok ehhez? Amikor egy játékos egyesületet változtat, ez egy kicsit mindig ugrás a sötétbe — az egyiknek sikerül, a másiknak nem, ahogy a régi dal figyelmeztet. Vagy Csokonai Vitéz Mihályra emlékezve, a „csalfa vak remény”, ez a „földiekkel játszó égi tünemény” sok súlyos csalódást okozott már az életben. Ezt a folyamatot idényről idényre megfigyelhetjük a bajnokságban is. Ezért sok a váratlan eredmény, a meglepetés. Még nem alakultak ki a formák, pedig az első mérkőzéseken megszerzett pontok ugyanannyit érnek, mint azok, amelyeket csúcsidőben, vagy a hajrában harcolnak ki a csapatok. Az sem mindegy, hogy a nyáron hogyan „pihentek” a játékosok, a balatoni napozás, sörözés stb. utóhatása különbözőképpen hat ki a teljesítményekre. És ami az új szerzeményeket illeti, tulajdonképpen felforgatott csapatok szerepelnek az első fordulókban. Az erősítések új szerkezetű csapatokat kívánnak meg, a csapatjáték kialakításához idő kell. Az olajozott csapatmunka néha többet ér az össze nem szokott csillagok gyülekezeténél. Az sem mindig emeli fel a csapat lelkületét, hogy jön az áldozatosan megszerzett új nagyság, s a kötelességtudó régi harcosnak útilaput kötnek a talpa alá. Ami a vendégmunkás-idegenlégióskérdést illeti, Törőcsik Tímea nem érti: „Miért nem első ilyenkor a VB, a nemzeti dicsőség?” Én sem értem. Tímea a szakosztályvezetők, elnökök felelősségét is felveti, de mindig csak az edzőt menesztik. Emlékeztetem arra, hogy ilyesmit egyszer már írtam, keserű humorral tettem említést egy képtelen helyzetről: X egyesület csapata olyan rosszul szerepel, hogy már a harmadik elnököt váltják le... És még egy kérés: „Szeretnék olvasni a Törekvésről. Miért nem ír kedvenc csapatáról? Én az Újpestről órákig tudnék áradozni.” Én is a Töriről, de attól félek, hogy hamar elfogyna a hallgatóságom. Azért egyszer megkísérlem.