Képes Sport, 1981. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-01 / 35. szám

a halál kapujában L. Kelemen Gábor füzete a fenti címmel jelent meg (Sportpropaganda-kiadás), s az auschwitzi haláltábor labdarúgósportjáról szól. Csak a fiatalok kedvéért jegyzem meg, hogy a németes hangzású helységnév ne tévessze meg őket. Auschwitz valódi ne­ve Oswieczim és Lengyelországban fek­szik, történelmi pontossággal: az egykori Lengyel Főkormányzóságban. Ezt a nevet adták a német nácik átmenetileg annak a lengyel területnek, amelyen módszeresen megszervezték 1939-től 1945-ig a világtör­ténelemben páratlan emberirtást. Ez volt az az időszak, amikor Gdynia a Gotenhafen nevet viselte, Gdansk Danzig volt, s mind­két várost — sok más lengyel várossal együtt — a Harmadik Birodalomhoz csa­tolták. Mindez rossz emlék, amelyet sokan szeretnének elfelejteni és elfeledtetni, de ez lehetetlenség, mivel Auschwitz szörnyű jelkép marad a világtörténelem legsöté­tebb lapján. Az emberi mészárszéknek hi­vatalos német neve is volt: Vernichtungs­lager — megsemmisítő tábor. Goethe nyel­vén mindent ki lehet fejezni. A haláltábor­nak bizonyos kulturális élete is volt. Tör­ténelmi nevezetességre tett szert például a halálraítélteket fogadó zenekar. A sport­életet a labdarúgás szolgáltatta. Maga a téma nem új, többen feldolgozták már, no­vella, film is született az elképesztően bor­zalmas alaphelyzetből. A különféle művé­szi feldolgozások forrása nyilván az a né­hány sor, amely a század egyik legmegrá­zóbb könyvében, Nyiszli Miklós dr. erdélyi orvos „Mengele boncoló orvosa voltam” cí­mű krónikájában jelent meg: „Még korai az idő a vacsorához. A Sonderesek szabá­lyos football-labdát hoznak, elő. Feláll a mezőny. SS kontra Sonderkommando. A krematóriumi SS-őrség áll az egyik, a Son­­derkommando a másik oldalon. Hangos nevetés tölti meg az udvart. Az SS-ből és a Sonderesekből álló nézőközönség szurkol, biztatja a játékosokat, mintha egy békés kisváros sportpályáján lennének ...” Pokoli színjáték. Az SS-ek a halálgyár beosztott gyilkosai. A Sonderkommando deportáltakból áll, akik a gázkamrából ki­vonszolt, hajzatuktól, aranyfogaiktól meg­fosztott holttesteket hamvasztják el a kre­matóriumban. A világ sohasem felejtheti el ezeket a borzalmakat, hiszen megérteni sem képes. „A nácizmus megoldatlan kér­dései még mindig velünk vannak.” Így kez­di előszavát az amerikai kiadó, aki megje­lentette az egyik német háborús főbűnös, Albert Speer visszaemlékezéseit. Az em­beri elme előbb fejti meg a világűr titkait, mint a náci alvilág indítékait. Mi újat le­het még mondani a huszadik század rop­pant tragédiájáról? Mi különbözteti meg­­ Kelemen Gábor művét a többitől? Az, hogy magyar vonatkozása is van. A halál­tábor egyik labdarúgó csapatának magyar játékosa, a debreceni Schwarcz Sándor él­ve maradt, hazatért, s alkalma volt be­számolni olyan „sporteseményekről”, ame­lyek Dante tollára méltók. A debreceni Textilgyár egykori csatára (aki melléke­sen csak magyarul beszélt, németül sem tudott) a gázkamrák és krematóriumok szomszédságában edzett, játszott­­ az éle­téért. Micsoda élet volt ez! A túlélés je­lentette számára a győzelmet, mert például gólt rúgni az SS-válogatottnak nem mert. Mialatt a berlini „vezérbunker”-ben a fő­bűnösök már önmagukat (és családjukat) irtották ki, ez a derék magyar ember ha­zatalált. A debreceni Centrum Áruház ve­zérigazgatójaként dolgozott, majd nyug­díjba vonulásakor megkapta a Munka Ér­demrend arany fokozatát. Mint nyugdíjas sokat olvas, emlékezik és emlékeztet. Olyan ember teszi ezt, aki megjárta Dante poklát, visszatért, mert nem hagyott fel minden reménnyel. Büszke lehet rá a sportvilág. (E nehéz téma után térjünk rá heti pos­támra.) Levelek, válaszok Kezdem a magyar sajtó legszorgalmasabb és legsokoldalúbb levelezőjével, Del Medico Imréve­l. Lehet, hogy van, aki már „unja” a mindenbe beleszóló egyetemes tudású doktort, de az kétségtelen, hogy mindig igaza van. Őt még nem kapták rajta téve­désen. Legutóbb az Új Tükörben egy ma­gyarellenes németünket leckéztette meg az „össznémetség” fogalmával kapcsolatban, s kétségtelenül az ő hozzászólása volt a legszínvonalasabb az éles vitában. Most engem oktat ki. Abban igazat ad, hogy Eisenstadt magyarul Kismarton. „Mert a csapatot valóban FC vagy SK vagy mit tudom én, micsoda Eisenstadtnak kell ne­vezni, hiszen ezen a néven van bejegyezve az egyesület, de Kismarton nekünk magya­roknak magunk között Kismarton.” Ám levele így folytatódik: „Nem tudok azon­ban egyetérteni a Kismartont illető meg­jegyzést követő mondattal, illetve annak a következő részével: „ .. . a csapatban nem­csak Pusztai játszik, hanem egy Fűzi nevű »osztrák« is ..Miért ne lehetne a ma­gyar nevet viselő Fűzi osztrák? Hiszen a több száz éven át fennállott Habsburg-bi­­rodalom alattvalói összevissza költöztek az örökös tartományok és Magyarország te­rületén és általában bele is olvadtak an­nak a területnek a lakosságába, ahova le­telepedtek.” Doktorunk felsorol egy sereg német nevű nagy magyart, majd így foly­tatja: „Lehet, hogy Füzi burgenlandi ki­sebbségi magyar, de az is lehet, hogy több generációs osztrák. Hogy mindkettőnk kedvelt történelmi jelentőségű alakjánál, Napóleone Buonaparte-nál maradjunk, aki ugyan Korzikán született és anyja is olasz nevű volt, mégis franciának tartotta ma­gát. Nem is szólva csekélységemről, akinek két olasz születésű déd­őséből az egyik Bécsbe, a másik Budára települt 1840 kö­rül, és ha a név őrzi is az eredetet, nem vitás, hogy aligha vagyok olasznak nevez­hető. Remélem, nem haragszik ezért az el­mefuttatásért.” Mármint hogy én? Uram­isten! Az ilyen bírálatért csak köszönet jár. Különösen ha arra gondolok, hogy a negy­venes években a WM-rendszer bevezetése körüli vitákban a szidalmaknak olyan özö­ne zúdult rám, ami inkább pergőtűznek, mint bírálatnak volt nevezhető. A buta­ságnak és a jellemtelenségnek időnként ritka ötvözetével volt alkalmam találkozni, s lám, még mindig itt vagyok. Képletesen szólva, késeket döftek belém, de — az egy­kori vicc csattanóját idézve — én is el­mondhattam: csak akkor fájt, ha nevet­tem ... Kránitz Zsolt (Bp., Pannónia u. 71.) külön­féle szabálymódosító javaslatokat tesz le­velében, többek között a lesszabály teljes eltörlését ajánlja, a sorfal eltörlését (Lex Gyarmati), és ehhez hasonlókat. Szerény véleményem szerint a jelenlegi lesszabály szerint is kiváló mérkőzéseket lehet ját­szani, az elmúlt VB is azt bizonyította, hogy a jelen labdarúgása is lehet szép, iz­galmas, szórakoztató, legalább annyira, mint az egykori, keringő­ iramú művészi foci. Jó néhány egykori művész vajon mit tudna csinálni a labdával a jelenlegi iram­ban és a szoros emberfogás korában. „Sportosabb” a mai labdarúgás, s ehhez a gondolathoz kapcsolódva: inkább a játék sportszerűségét kell megóvni minden esz­közzel. Olyan szabálymódosításokra van szükség, amelyek az elharapódzó durvasá­gokat száműzik a labdarúgásból. A „takti­kai fault”, a céldancs csíráját is el kellene tüntetni ebből a szép játékból. Ehhez kü­lönben a jelenlegi szabályok keretén belül is bőven van fegyvere a játékvezetőnek, de nem mindig használja. „Ismert” nevű levélíró Törőcsik Tímea (Bp., Pasaréti út, házszám hiányzik). A házszámot csak azért hiányolom, mert Tí­mea kislány egy irodalmi jellegű kérdés­sel is fordul hozzám, erre levélben vála­szolnék, nem akarom a Képes Sport ha­sábjait megterhelni vele. T. T. Dózsa­­szurkoló, s az ember azt hinné, hogy ro­kona a Kicsinek, de néhány bíráló meg­jegyzése ennek ellentmond. „Törőcsik a Dózsában egyedül maradt, a válogatott­ban Fazekas nélkül lépni sem tud, idegi­leg „fárasztja” a futás, pótcselekvésként osztályon felüli csehókban lazít. Igaz, a VB-szereplés érdekében leszokott egyik korábbi káros szenvedélyéről , az evés­ről ... Elpazarolta istenadta őstehetségét, de azért legyünk optimisták, hátha meg­rázza magát. Fenntartás nélkül egyedül Nyilasira lehet számítani, de ő egy szem fecskeként nem fog nyarat csinálni, ráadá­sul most jönnek a gyomorbántalmai...” Tímea elégedetlen az átigazolásokkal. „Pö­­löskei fehér holló.” És kifogásolja, hogy az újpestiek nem tudtak megkapni olyan játékosokat, akik a Honvédban főleg a cserepadon pihenik ki az edzések fára­dalmait. Kutiról és Paróczairól van szó. Hogy mit szólok ehhez? Amikor egy já­tékos egyesületet változtat, ez egy kicsit mindig ugrás a sötétbe — az egyiknek si­kerül, a másiknak nem, ahogy a régi dal figyelmeztet. Vagy Csokonai Vitéz Mi­hályra emlékezve, a „csalfa vak remény”, ez a „földiekkel játszó égi tünemény” sok súlyos csalódást okozott már az életben. Ezt a folyamatot idényről idényre megfi­gyelhetjük a bajnokságban is. Ezért sok a váratlan eredmény, a meglepetés. Még nem alakultak ki a formák, pedig az el­ső mérkőzéseken megszerzett pontok ugyanannyit érnek, mint azok, amelyeket csúcsidőben, vagy a hajrában harcolnak ki a csapatok. Az sem mindegy, hogy a nyáron hogyan „pihentek” a játékosok, a balatoni napozás, sörözés stb. utóhatása különbözőképpen hat ki a teljesítmények­re. És ami az új szerzeményeket illeti, tulajdonképpen felforgatott csapatok sze­repelnek az első fordulókban. Az erősíté­sek új szerkezetű csapatokat kívánnak meg, a csapatjáték kialakításához idő kell. Az olajozott csapatmunka néha többet ér az össze nem szokott csillagok gyülekeze­ténél. Az sem mindig emeli fel a csapat lelkületét, hogy jön az áldozatosan meg­szerzett új nagyság, s a kötelességtudó ré­gi harcosnak útilaput kötnek a talpa alá. Ami a vendégmunkás-­­idegenlégióskér­dést illeti, Törőcsik Tímea nem érti: „Miért nem első ilyenkor a VB, a nem­zeti dicsőség?” Én sem értem. Tímea a szakosztályvezetők, elnökök felelősségét is felveti, de­­ mindig csak az edzőt me­nesztik. Emlékeztetem arra, hogy ilyesmit egyszer már írtam, keserű humorral tet­tem említést egy képtelen helyzetről: X egyesület csapata olyan rosszul szerepel, hogy már a harmadik elnököt váltják le... És még egy kérés: „Szeretnék ol­vasni a Törekvésről. Miért nem ír ked­venc csapatáról? Én az Újpestről órákig tudnék áradozni.” Én is a Töriről, de at­tól félek, hogy hamar elfogyna a hallga­tóságom. Azért egyszer megkísérlem.

Next