Képes Sport, 1982. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-08 / 23. szám

FELEKI LÁSZLÓ A bronz is szépen csillog ? Hát ízlés dolga! Engem például nem tett különösebben boldoggá a bűvöskocka-világbajnokságon elért harmadik helyünk. Lábas Zoltán több, mint egy tizedmásodperccel lema­radt a második helyezett, egy holland diák (Guus) mögött, nem is beszélve ar­ról, hogy az amerikai Minh Thai majd­nem két másodpercet vert rá. Nem ez az első eset, hogy alulmaradunk egy olyan sportágban, amelyet mi találtunk ki. Történelmi tény, hogy a futballt is mi találtuk ki, sumér tudósok tervei alapján. A „futball” régi magyar szó, ezt a sumér— magyar összehasonlító szótár is fényesen bizonyítja. A „fut” szó magyarsága két­ségtelen, a „ball” pedig a „bál” szónak régies formája. A kalandozások korában a bálákat sietve kellett megrendezni, szin­te futtában, ezek voltak a futó-bálák, ké­sőbbi formájukban ,(fut-ball”-ok. A „foci” szó őse a kényszerítő átadások folyamatát fejezte ki: „hoci-nesze”, később csak az első szó maradt meg, a „hoei”-ból „foci” lett. Mindez ma­­már sziklaszilárd ténye nyelvtudományunknak, s kétségtelenné teszi, hogy a futball (labdarúgás és labda­fejelés) magyar eredetű játék. És ennek ellenére még egyszer sem sikerült ebben a tősgyökeres magyar sportágban világ­bajnokságot nyernünk. Talán most .. Ugyanez a helyzet a kockateke­rsben. Tekerjük-forgatjuk a kockát, és a kocka- Mundialon éppen hogy csak a dobogóra tudunk kerülni. Ne elégedjünk meg felü­letes magyarázkodással, mentegetőzések­kel, hanem vizsgáljuk meg mélyebben a balsiker okait. Feltétlenül választ kell kapnunk a következő kérdésekre: 1. A világbajnokságra készülő kocka­forgató válogatott keretet helyesen állítot­ták-e össze? (Egyes pletykák szerint a legjobbakat nem is nevezték.) 2. A kockaforgató edzőtáborban meg­felelő volt-e a fegyelem? (Állítólag né­hány kockaforgatónk a döntő előtt kirú­gott a hámból.) 3. Harcoltak-e a szakvezetők az elbiza­kodottság ellen? (Kiszivárogtak olyan hí­rek, hogy a vezetőség is előre ivott a medve bőrére és már megkezdték a vér­mezei diadalünnepségek előkészületeit.) 4. Megfelelő-­e a kockaforgatásban az utánpótlás nevelése? (Sajnos, az óvodák­ban kockaforgatás helyett léha matema­tikai gyakorlatokkal teszik komolytalan­ná a jövő kockaforgatóit.) 5. Megfelelő volt-e a közvélemény elő­készítése? (Tudomásom szerint eddig még egyetlen főszerkesztőt sem váltottak le.) Mindent összevéve: a világbajnokság végeredménye komoly figyelmeztetés a kockavezetők számára Nem adok neki száz évet, és a kockatekerést felveszik az olimpiai játékok műsorára. És akkor mi lesz? Idejében szóltam! Egészpályás 11-es Mivel kedves olvasóim levelei fényesen bizonyítják, hogy hazai szurkolóink nem nélkülözik a szakértelmet és a humor­érzéket, „megkockáztattam” a fenti, nem egészen komoly értékelést a bűvöskocka­­világbajnokságról. Hogy tévedés ne essék, igenis nagyon büszke vagyok Rubik Ernőre, a kocka feltalálójára, és Lábas Zoltánra, a kockaforgató VB harmadik helyezettjére. Gondolom, olvasóim nem veszik komolyan azt sem, amit a labda­rúgás eredetéről, a „futball” ősi magyar­ságáról írtam ... Nyár van, kell egy kis humor. Ám fordítsuk komolyra a szót! A Népsport vasárnapi számának utol­só oldalán olvasom, hogy a labdarúgás igazi feltalálói, az angolok újabb sza­bálymódosító javaslatokkal álltak elő. A liga (nagyhatalom!) tanácsadó bizottsága, miután kiharcolta, hogy a győztes ne 2, hanem 3 pontot kapjon, újabb forrada­lomra készül. Ez a bizottság nem akár­milyen összetételű. Olyan nagyságok sze­repelnek benne, mint Bobby Charlton, Jimmy Hill és „a Manchester United hajdani legendás menedzsere, Sir Matt Busby”. A javaslatok közül egyet föltét­lenül kiemelek. „Szándékos, súlyos sza­bálytalanságért — BÁRHOL TÖRTÉN­JEN IS AZ A JÁTÉKTÉREN — 11-est lehet ítélni.” Vagyis a durvaságnak nem föltétlenül kell a 16-oson belül történnie! Ha valaki szándékosan megrúgja játé­kostársát, akár a középkörön belül, az ítélet: 11-es! Más néven: büntető! Teljes szívvel egyetértek a javaslattal. Az elharapódzó durvaságok eg­­a csodafegyver. Ha ezt a szabálymódosí­tást elfogadják, a durvaság nem fizeti ki magát. Nem lesz érdemes sportszerűt­­lenül játszani. Eltűnik az a „taktikai utasítás”, hogy az ellenfél csatára érve nem érheti el a 16-os vonalat. A 16-os elveszíti eddigi jelentőségét. Nem lesz többé „taktikai fault” (céldancs), mert céltalanná, károssá válik. Kalaplevéve, meghajolva üdvözlöm a javaslatot. Mindössze ... ... mindössze az jut eszembe, hogy ezt a javaslatot egy évtizeddel korábban mintha egy magyar sportújságíró is megtette volna. Javaslatával sok bel- és külföldi újság is foglalkozott, játékosok nyilatkoztak, s a FIFA (Nemzetközi Lab­darúgó Szövetség) akkori elnöke, Sir Stanley Rous is hozzászólt a vitához. Sir Stanley aggályoskodott, túlságosan nagy ugrásnak tartotta. Aztán félig-meddig fe­ledésbe ment a dolog, a magyar sport­újságíró is csak időnként, egy-egy súlyo­sabb lábtöréssel kapcsolatban tért visz­­sza javaslatára. A nevére, sajnos, nem emlékszem, csak annyit tudok róla, hogy Törekvés-szurkoló és lelkes bonapartista. Közelebbi barátai szerint az illető a háttérben megbújva nagyon örülne an­nak, ha egykori javaslatát most angol kezdeményezésre elfogadnák, s a súlyos sérülések száma érezhetően csökkenne a labdarúgásban, mélyesen láthattam ezt a csodálatos tel­jesítményt!” A világcsúcs már túl van a 70 méte­ren, s talán nincs messze az idő, amikor a hazai csúcs is 20 méterrel szárnyal­ja túl a grúz szépség, Nina álomhatárát. Lehetetlenség említés nélkül hagyni egy másik mellbevágó teljesítményt, Szergej Litvinov új kalapácsvető világ­csúcsát, amely 2 centiméter híján 84 méter! Többször leírtam már egy régi párbeszédet, de — a Ludas Matyi nép­szerű rovatcímét kölcsönvéve — „hátha valaki nem ismeri”. A csecsemőknek minden vicc és minden világcsúcs új. Amikor 1952-ben a helsinki olimpián Csermák József túldobta a 60 méteres akkori álomhatárt, s egy csapásra a Játé­kok egyik világszenzációja lett, Sír Jó­zsef dr. (aki akkor még szintén nem érte el a 70 éves álomhatárt. ..), így jó­solt: — Meglátod, hogy ha egyszer majd jön valaki, aki erősebb fizikumú lesz, mint Jóska, s ugyanolyan jó techniká­val dob, a világcsúcs akár hatvannégy­­hatvanöt is lehet. Valami ilyesfélét mondtam erre: — A jövő század regénye! Azóta a 70 méteres kalapácsvetők szá­ma hazánkban is 10-re emelkedett, Tán­­czi 74,60-ra javította a magyar csúcsot, de Tamás 73,86-ra is elég volt ahhoz, hogy olimpiai bajnokunkat, Zsitvótzkyt a harmadik helyre szorítsa az örökrang­listán. A világ sportjában nem is az a legfon­tosabb, hogy mennyivel javulnak a vi­­lágcsúcsok, hanem az, hogy milyen gyor­san. Lehetséges ugyanis, hogy mire a mi kalapácsvetőink elérik a 80 métert, az olimpiai helyezéshez legalább 90 kell. Ilyen az élet. És a sportélet. Hol a határ? Csak dörzsöli az ember a szemét, amikor olyasmit olvas, hogy egy magyar atléta­nő, Herczeg Ágnes, 65,22 méterre javí­totta a hazai diszkoszvető csúcsot. Emlé­kezzünk arra, amikor a sudár termetű Nina Dumbadze először dobta túl az 50 méteres álomhatárt, s egy ismert nem­zetközi sportvezető így sóhajtott fel. ..Ilyen élmény csak egyszer van az em­ber életében. Boldog vagyok, hogy sze­ ! A film előnye Aki a tévében végignézte a Pannónia Kupa súlyemelő versenyeit, megállapít­hatta, hogy a súlyemelés ritka izgalmas, változatos sportág. Egymás után jönn­ek a hihetetlenül erős daliák, szakítanak, löknek, szomorúan legyintenek, vagy ak­korákat ugranak örömükben, mint egy góllövő. Sajnos, a súlyemelés a valóságban nem olyan izgalmas, mint a vásznon, vagy a képernyőn. Sok az üres idő, s ez termé­szetes is. A súlyemelés nem asztalitenisz vagy sakk, ott alaposan ki kell használ­ni az előkészületekhez szükséges időt. Aki nem hiszi, ugyan próbáljon meg mellre venni egy szerény kis súlyt. Bizonnyára nem lenne ideje azon töprengeni, hogy a tér geometriáját változtatja-e meg a tömeg, vagy egyszerűen a gravitációs erő működik. Talán néhány keresetlen szó­val fejezné ki ellenérzéseit az élet nehéz­ségeivel szemben, s­ohá is magára vonná az erkölcsi világ önkéntes csőszeinek ha­ragját. Többé-kevésbé ez a helyzet az atléti­kával is. Egy 1500 méteres síkfutás per­sze más, s például egy Ovette Coe össze­csapást lélegzetvisszafojtva nézünk végig. De még emlékszem a berlini olimpia rúd­ugró számára amely késő éjszaka feje­ződött be, mert akkor még a kísérletek száma nem volt döntő jelentőségű. Ez is a film, a tévé óriási előnye. „Unalmas” sportágakból folyamatos izgal­makat tud kisajtolni. (Az igazi szurkoló persze inkább a helyszínen „unatkozik”, mintsem a tévé előtt izgulna.)

Next