Képes Sport, 1982. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-06 / 27. szám

■ . 77 MUNDIAL'82 fizikai képességekkel rendelkezik, nyugodt, hallatlanul biztos irányítója a védelemnek, és ha kell, bravúrokra is képes. A védelem oszlopa a 28 esztendős kapitány, Zmuda. Mind a levegőben, mind a földön egyaránt kiemelkedő teljesítményre képes. Emellett nagyszerűen irányítja a társait, lelkesedé­se és akaratereje pedig magával ragadó. Boniek személyében a világbajnokság egyik csillaga erősíti a lengyel együttest. Szólni kell a „veterán” Lato játékáról. Ez a 32 esztendős „vendégmunkás” mindent bizonyít, amit egy klasszis labdarúgónak bizonyítania csak lehet. Fáradhatatlan — ezzel igazolja, hogy a sportszerűen élő labdarúgó — kortalan. Átadásaitól pedig a társak döntő fontosságú gólokat érnek el. Játékában teljesen újszerű, hogy a közép­pályán segíti társait, majd onnan félelme­tes gyorsasággal robban ki a széleken, és kerül az ellenfél védői mögé. Talán ő az egyetlen bizonyítója annak, hogy egy „vendégmunkás” labdarúgónak hogyan kell hazai társait lelkesíteni, és őket a játék esetleg otthon kevésbé ismert mozzanatai­ra a világbajnokság mérkőzésein megta­nítani. A lengyel együttes eddig nagy­szerű csapatszelleméről, küzdőkészségéről és játékáról tett tanúságot. Erényük a csapat egysége! A SZOVJET EGYÜTTES csupán első mérkőzésén, annak is csak az első fél­idejében, a brazilok ellen mutatta meg igazi tudását. A belgákkal szemben, a középdöntőben szemmel láthatóan egyet­len alkalomra várva játszottak. Olyanok voltak, mint az az ökölvívó, aki egyetlen ütéssel akarja a győzelmét kiharcolni. Majdnem ráfizettek erre a játékfelfogás­ra. De még az sem biztos, hogy a belgák felett aratott sovány, egygólos győzelmük elég lesz a továbbjutáshoz. Lassan, ne­hézkesen mozogtak, és csapatjátékuk messze elmaradt a megszokottól. Blohin pedig egyre inkább az európai Maradona benyomását kelti. Sokat színészkedik, vi­tatkozik a játékvezetővel és társaival, nagy energiát pazarol el erre a tevékeny­ségére. Időnkénti felvillanásai a kivételes képességű labdarúgót idézik , de fel­villanásaival nem sok segítségére van tár­sainak, sőt inkább terheket ró rájuk. A szovjet csapat a világbajnokság egyik leg­jobb kapuvédőjével, Daszajevvel rendel­kezik. Ezt teszi hátsó sorukat szilárddá és megbízhatóvá. A középpályán pedig Gavrilov és Besszonov személyében két nagyszerű felkészültségű és nagy munka­bírású labdarúgó lép pályára minden mérkőzésen. Sengelija mintha egy kissé magára hagyatottan kényszerülne küzde­ni, és ez nem mindig hoz sikert számá­ra. Mindent egybevetve a szovjet csa­pat még tartozik azzal a teljesítmény­nyel, amit elvárnak tőlük, és ami az esé­lyek latolgatásakor a meglepetést ígérő csapatok közé sorolta őket. AZ OSZTRÁK „ÖREGFIÚK” kiesése nem meglepetés. Sokkal inkább számított meglepetésnek bekerülésük a középdöntő­be. Szomszédaink csapata és annak játék­felfogása a középdöntő mérkőzésein csak megerősítette, hogy a hozzájuk hasonló együtteseknek fel kell számolniuk a múlt­ba néző és onnan erőt meríteni kívánó illúzióikat. Annak a játékfelfogásnak, amit az osztrák csapat a középdöntőben bemutatott, lejárt az ideje. Ügyes cselek, látványos improvizációk a középpályán, a labda nélküli játék — a futás és a sok mozgás — hiánya ma már minden együt­test, amely ezzel próbálkozik, kudarcra ítél. Amikor pedig Schmidt kapitány a hazai fiatalokkal próbálkozott a „ven­dégmunkások” helyett, akkor csupán bi­zonyította mindazt, amit az előbbiekben leírtam. A kényelmes, ütemváltás nélküli labdatartás csupán az ellenfelet erősíti meg győzelmi hitében. Csupán két játékos teljesítménye emelhető ki az osztrák együttesből, Koncilia kapusé és a közép­pályás Hintermaieré. Koncilia a parádés, nagy védések sorozatát mutatta be, Hin­­termaier pedig ízelítőt igyekezett adni a korszerű középpályás játékból. Az NSZK elleni mérkőzés az osztrákok ellen fordí­totta a semleges spanyol közönség han­gulatát. Ez láthatóan nem hatott ösztön­zően a játékosokra. Beharangozott csilla­guk, Prohaska pedig egyike volt a leg­gyengébb teljesítményt nyújtó játékosai­nak. Az itteni szereplése alapján érthető az Internazionale lépése, mármint az, hogy továbbadott rajta. Az osztrák együt­tes is bizonyította, hogy a „vendégmun­kásokra” épülő válogatott csupán egy­­egy alkalommal képes sikert elérni. Tar­tósan már más érdekek vezérlik a já­tékosokat. A FRANCIA LEGÉNYSÉG elérte a nagy álmát, az elődöntőbe jutást. Hogy ott mire lesznek képesek az angol vagy az NSZK legénysége ellen? Ezt most megjó­solni nem lehet. Ma csak annyit lehet meg­állapítani, hogy a francia fiúk várakozá­son felüli teljesítményt nyújtottak. Ők sem tartoznak a nagy lendülettel játszó együt­tesek közé. Azonban nagyszerű mesterei a labdatartásnak, az ütemváltásnak és ed­dig fizikailag kifogástalan felkészültségről tettek tanúbizonyságot. Korábbi önma­gukhoz képest egységesebb, szervezettebb a csapatjátékuk. Tresor és Janvion sze­mélyében a kapu előterében két klasszis­­játékossal rendelkeznek. Mi több, Tresor ezen a világbajnokságon a legjobb, vé­dők sorába lépett. A két hátvéd közül Rossis nyújtotta eddig a legtöbbet. Kö­zéppályán Tigana személyében ügyesen cselező, az összjátékhoz nagy érzékkel rendelkező játékosuk van. Giresse pedig egyike azoknak a középpályásoknak, akik­ről azt szokták mondani, hogy „több tü­dővel rendelkeznek”. Eddig még egyetlen mérkőzésen sem fáradt el. Pompásan sze­di össze a labdákat, hozza az ellenfélre veszélyes támadóhelyzetbe társait. Mind­ezek mellett ő maga is képes a támadá­sok sikeres befejezésére. A francia csa­pat gyenge pontja — támadósora. Min­denekelőtt Platini maradt adós eddig a tőle várt játékkal. Ez tette végül is a mérkőzések többségében kevés gólt ho­zóvá játékukat. Talán a franciák tudtak eddig a legtöbbet újítani azon a játék­­felfogáson, amely másokat — mert nem tudtak megújulni a bukásra ítélt, mint például a jugoszlávokat és a csehszlová­kokat. Minden kétséget kizáróan AZ ÉSZAKÍR LEGÉNYSÉG szolgáltatta az eddigi leg­nagyobb meglepetést, és keltette a leg­nagyobb zűrzavart. Ez a jobbára a brit alsóbb osztályokban, vagy a magasabb osztályokban tartalékként számontartott játékosokból álló együttes szinte vert helyzetből jutott a középdöntőbe. A spa­nyolok elleni mérkőzésen azonban a tő­lük megszokott küzdőkészség mellett hal­latlan érettségről tettek tanúságot, alkal­mazkodni tudtak a játékvezetők felfogá­sához. Mi mást is játszhatnának, mint valódi angol labdarúgást, mégpedig an­nak egy korábbi korszakát idézve. Zárt, kemény védelem, a középpálya tért ölelő átadásokkal való átjátszása, a széleken vezetett gyors ellentámadás, a kapu elő­terébe magasan beívelt labdákkal. Mind­ehhez hallatlan küzdőkészség párosul. Azt már talán felesleges — de nem haszon nélküli — hangoztatni, hogy erőnlétük a középdöntő valamennyi csapata fölé nőtt. Az osztrákok elleni egyenlítést megelőző percek fergeteges rohamaihoz hasonlót csak a brit bajnokság mérkőzésein láthat a szurkoló Mindez együttesen nyerte meg a spanyol szurkolók szeretetét. Nem ju­tottak tovább, de iskolapéldáját adták annak, hogy középszerű — és ezt nem el­marasztalóan, hanem dicsérően írom — játékosok kifogástalan csapategységgel és küzdőszellemmel mire képesek. A róluk alkotott vélemény elhangzásakor nem le­het nem szólni a kapusukról, a „veterán” Jenningsről. Ez a harminchét esztendős sportember mindössze két együttesben, a Totten­hamben és az Arsenalban töltötte el hosszú labdarúgó-pályafutását. A világ- O

Next