Képes Sport, 1983. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-25 / 43. szám

De a szövetségi kapitány például nálunk félmillió játékosból válogat. Az egész ma­gyar labdarúgás állománya rendelkezésére áll. Igaz, hogy ehhez számon kell tarta­nia a jó játékosok százait, s nem zök­kenne ki az idő akkor sem, ha például az NB II-­ből kerülne be valaki a váloga­tottba, vagy akár lejjebbről. Ha elnézem a Népsport csillag­értéke­léseit, kiderül, hogy az NB II-ben elég gyakori a három csillag, sőt, négycsillagos mérkőzés is akad. Csak egy mellékes kér­dés: mikor volt utoljára NB I—NB II válogatott mérkőzés? Vagy Főváros—Vi­dék. Még a területi bajnokságok mező­nyéből is össze lehetne állítani ütőképes 11-et. Talán nem is lenne haszontalan néhány ilyen jellegű összecsapás. Rekviem egy repülőért Most valami más. Régen hallottam olyan megrázó riportot, mint nemrég a rádió Sportmagazinjában. Erdős Ágnes beszélgetett egy vitorlázó repülővel. Ennek a beszélgetésnek a fe­szültségét az adta meg, hogy elhangzása­kor a kérdezett már nem élt. Hahner Ist­vánról van szó, erről a ragyogó képességű vitorlázó repülőről, akinek életét, pálya­futását néhány szám összegezi: élt 44 évet, repült 1800 órát, s több, mint 30 000 kilométert. Korán kezdte a repülést, bátyja születési évével kapott engedélyt gyermekkori álmának megvalósítására. Szavaiból egy hallatlanul érdekes, nyu­godt, magas intelligenciájú egyéniség bon­takozott ki. Ilyen oldatban, őszintén, sze­rényen, kerek mondatokban és mégis ter­mészetesen kevés ember tud mikrofonba beszélni. Olyan élvezet volt őt hallgatni, mint Szentágothai János professzort vagy Vas Istvánt, a költőt és Kocsis Zoltánt, a zongoraművészt. Pedig a kérdező néha szinte provokálta (elnézést, kedves Ág­nes!), s Hahner „vagányságát” szerette volna kidomborítani. „Nem értem, mire gondol’’ — szólt a repülő, s néhány szóval megmagyarázta, hogy az „ésszerű koc­kázat” nem vagányság. Fölényes, de nem fölényeskedő szakértelemmel, egyszerűen festette le a levegő­­megszállottjainak vi­lágát, amelynek minden apró fortélya a kisujjában volt, hiszen 24 évig repült és 9 évig volt válogatott kerettag. A beszél­getésiből kibontakozott egy ún. „nehéz ember” arcképe. Utálta a középszerűséget, az utánzást, a másokra való „ragadást”. Ennél magasabbra vágyott, önálló volt, mert tudta, hogy odafönt csak teljes em­ber tud nehéz helyzetekben is helytállni. Meghatóbban, egyszerűen beszélt arról, hogy a repülők szinte testvéreknek tekin­tik egymást, egy rt egy családot alkotnak. Első felesége például nem tudott bele­illeszkedni ebbe a családba — nem köny­­nyű repülő feleségének lenni. Hahner sze­rénysége abban is megnyilvánult, hogy nagy eredményeit a szerencsének is tulaj­donította. Odafönt szerencse is kell. Ezt tudja a „nagy család” is, amelynek tagjai még Hahner családi házának építésében is segítettek, ő is segített másoknak. De egy szomorú alkalommal sehol sem volt a nagy család. Temetésére tucatnyian sem mentek ki, s ezek a kis család tagjai vol­tak. Sírja fölött nem írtak le tiszteletkört repülőtársai. A szövetség nem képvisel­tette magát. Vajon miért nem? Mert ne­héz ember volt? Vagy elfogadható az a magyarázat, hogy „nem zuhant le”? Re­pülőnek nem szabad természetes halált halnia, mert akkor elvész minden ér­deme? Istenem, de furcsa! Ez is, az is Az a gyanúm, hogy az „aerobik” most már mar­ad édes anyanyelvünkben, s még örülhetünk, ha nem erobiknak ejtik. Antal Zoltán is ajánlja a sporttánc el­nevezést, sőt — indult még — a torna­tánc. Régi hagyomány ért véget Nagy-Britan­­niában, pontosabban az Egyesült Király­ságban, amelyhez Észak-Írország is tar­tozik. Abbahagyják a „hazai nemzetközi” labdarúgó-mérkőzéseket. (Home­ interna­tional.) Ennek során négy brit ország küzdött egymással: Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország. Wright 105 válogatott­sága alkalmával legalább harmincszor ilyen hazai­ nemzetközi mérkőzésen ját­szott. Emlékszem, 1939-ben egy Anglia— Wales mérkőzésen az Arsenal csapatából öten is válogatottak voltak. Ketten az angol, hárman a walesi csapatban. Csen­desen megjegyeztem: „A kontinensen nem egészen így képzelik el a nemzet­közi mérkőzéseket.. Nem értem az emberek esztétikai ítélő­képességét. Többen azt állították (tévé­tapasztalataik alapján), hogy a cselgáncs nem szép sport. Slampos ruházat, ko­mikus mozdulatok. Ugyan kérem! Ahol ezüst- és bronzérmet nyerünk, az a sport­ág csak szép lehet. És esetleg még szebb is. Sok baj van az angol labdarúgásban, mint olvasom. Nagy az adósság, csökken a nézőszám, „gyáván játszanak” (Bobby Charlton), sok az érdektelen mérkőzés ... Jó ég, mennyire kaptunk volna ki, ha minden rendiben lenne az angol fociban!? Háromszoros éljen ifi labdarúgóinknak, akik Ihtimóban (Szófia közelében) meg­verték Bulgáriát UEFA-torna selejtező mérkőzésen! Megelégednék egygólos győ­zelemmel a törökök ellen is. Jobb egy olyan gól, amely 2 pontot ér, mint az a 3 gól, amelyet például a Rába ETO rú­gott ... Azért, sponttársak, én nagyon odafigyel­nék Nádori László dr. szavaira, amelyeket a női torna jelenlegi állásáról mondott. Megsértődés helyett inkább alaposan vizs­gálják meg a tornász kislányok fejlődését a jelenlegi taposó malomban. (Nádori ta­nár úrnak különben elnézését kérem. Legutóbb „sporttudós” helyett a sajtó­hiba ördöge jóvoltából „sporttudósító” jelent meg foglalkozása megjelöléséül. Számomra megtiszteltetés ez a megjelölés, de az egyetemi tanár számára talán ke­vésbé ...) Erőt, egészséget, Nagy Jóska, aki be­töltötted a 75. életévedet! Ezúttal nem is arra az időre gondolok vissza, amelyet mint sportújságírók töltöttünk el egy­mással, hanem arra, amikor Nagy József a BEAC labdarúgó edzője volt, s ki­harcolta, hogy Arthur Rowe a BEAC- ban is tartson bemutatót (1939). Én mint tolmács és segédedző vettem részt a be­mutatón, amely után Nagy József külön vacsorán köszöntötte fel Arthurt, aki ké­sőbb a Tottenham aranycsapatának a szakvezetője lett.­­Makonya Sándor, a PVLZ szakveze­tője, így magyarázta a PIFC-től elszen­vedett 8-0-ás­­vereséget: „Az első hat gólt nagyon rosszkor kaptuk, lelkileg letörte a csapatot. Csak a hajrában szedtük össze magunkat, amikor a PIFC a to­vábbi két gólon kívül úgyszólván már semmit sem mutatott. A tanulság: töb­bet kell foglalkoznunk pszichológiai kér­désekkel.”) McEnroe megint rosszalkodott, eltil­tották. Vajon mi­kor osztják ki már más­ra ezt a szerepet? A tévé kupán­ap-műsorában megfi­gyelhető volt egy új figura a gól utáni öröm mindig kedves megnyilvánulásá­ban. Több mérkőzésen a góllövő térden­­csúszva ünnepelte önnön teljesítményét. Erre a mutatarányra különösen a csú­szós pálya alkalmas. Előbb persze gólt kell rúgni. Levelek, válaszok B. A. (teljes név és cím) írja: „A kör négyszögesítésével kapcsolatban az élet megcáfolta önt. Szurkolóink ugyanis nem ismernek lehetetlent, feltalálják magu­kat a futópályával ellátott stadionokban is. Korábban a szombathelyi pályán, ahol van futópálya, dobtak fejbe egy part­jelzőt pénztárszalaggal, legutóbbi pedig a Népstadionban, az angol—magyar mér­kőzésen landolt egy sörösüveg a pá­lyán ... És sajnos, volt már haláleset is ezzel kapcsolatban a Népstadionban. Azt hiszem tehát, hogy nem a pálya mére­teiben, hanem szurkolóink egy részében van a hiba.” Igaza van, de a sporttelep mellett nemcsak a „lőtávolság” növelése érdekében állok ki, hanem az atlétika érdekében is. Más: „Kérem, a legköze­lebbi kupaösszefoglaló idején dőljön ké­nyelmesen hátra karosszékében, élvezze a nagyszerű alakításokat, gyönyörködjék a csodálatos gólokban! Ne bíbelődjék te­hát a pozitív kiflik szorgalmas számol­gatásával és jegyezgetésével, ami a tévé kékesszürke fényénél különben is szem­rontó dolog.” Mint olvasóim is tapasz­talhatják, megfogadtam a tanácsot. Ab­ban a reményben, hogy szakembereink rátérnek a pozitív kiflik sorozatsütésére. Feltéve, hogy van sütnivalójuk. Ifj. Ihnáth János (Rozsály, Kossuth u. 70.) kérdezi: „Miért játszott Nyilasi 9-es mezben? A 8-as jobban néz ki.” Nem hiszem, hogy egy játékos teljesítményét különösebben befolyásolná a hátán viselt szám. Nyilasi különben „hivatalosan” is középcsatárrá lépett elő. Pontosabban: előre. Varga László (Budapest) a „pozitív kifli” kérdésében igazat ad nekem, de „amiben nem értek egyet, az a kockás pálya kérdése. Én is, mint minden ma­gyar állampolgár, focicentrikus vagyok.” Nem tudok arról, hogy a magyar állam­polgársági törvény erre vonatkozólag in­tézkedett volna. Valami elkerülte talán a figyelmemet? Azt hiszem, már nem időszerű a szombathelyi kapus színészi képességeit dicsérni és leszögezni a be­dobáló ittas állapotát. A levélíró külön­ben megírja, hogy „Hegedűs rendkívül jó kapus, és megérdemelte volna már régen a válogatottságot.” Dicséri — Fra­­di-szurkoló létére — Verebes József az is: „Ha minden NB I-es vezető­edzőnek eny­­nyi szakértelme és ennyi őszinte nyilat­kozata lenne, mint neki, akkor jobban állna a magyar labdarúgás.” Bízzunk ab­ban, hogy — lesz jobb! ”

Next