Képes Sport, 1983. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1983-10-25 / 43. szám
De a szövetségi kapitány például nálunk félmillió játékosból válogat. Az egész magyar labdarúgás állománya rendelkezésére áll. Igaz, hogy ehhez számon kell tartania a jó játékosok százait, s nem zökkenne ki az idő akkor sem, ha például az NB II-ből kerülne be valaki a válogatottba, vagy akár lejjebbről. Ha elnézem a Népsport csillagértékeléseit, kiderül, hogy az NB II-ben elég gyakori a három csillag, sőt, négycsillagos mérkőzés is akad. Csak egy mellékes kérdés: mikor volt utoljára NB I—NB II válogatott mérkőzés? Vagy Főváros—Vidék. Még a területi bajnokságok mezőnyéből is össze lehetne állítani ütőképes 11-et. Talán nem is lenne haszontalan néhány ilyen jellegű összecsapás. Rekviem egy repülőért Most valami más. Régen hallottam olyan megrázó riportot, mint nemrég a rádió Sportmagazinjában. Erdős Ágnes beszélgetett egy vitorlázó repülővel. Ennek a beszélgetésnek a feszültségét az adta meg, hogy elhangzásakor a kérdezett már nem élt. Hahner Istvánról van szó, erről a ragyogó képességű vitorlázó repülőről, akinek életét, pályafutását néhány szám összegezi: élt 44 évet, repült 1800 órát, s több, mint 30 000 kilométert. Korán kezdte a repülést, bátyja születési évével kapott engedélyt gyermekkori álmának megvalósítására. Szavaiból egy hallatlanul érdekes, nyugodt, magas intelligenciájú egyéniség bontakozott ki. Ilyen oldatban, őszintén, szerényen, kerek mondatokban és mégis természetesen kevés ember tud mikrofonba beszélni. Olyan élvezet volt őt hallgatni, mint Szentágothai János professzort vagy Vas Istvánt, a költőt és Kocsis Zoltánt, a zongoraművészt. Pedig a kérdező néha szinte provokálta (elnézést, kedves Ágnes!), s Hahner „vagányságát” szerette volna kidomborítani. „Nem értem, mire gondol’’ — szólt a repülő, s néhány szóval megmagyarázta, hogy az „ésszerű kockázat” nem vagányság. Fölényes, de nem fölényeskedő szakértelemmel, egyszerűen festette le a levegőmegszállottjainak világát, amelynek minden apró fortélya a kisujjában volt, hiszen 24 évig repült és 9 évig volt válogatott kerettag. A beszélgetésiből kibontakozott egy ún. „nehéz ember” arcképe. Utálta a középszerűséget, az utánzást, a másokra való „ragadást”. Ennél magasabbra vágyott, önálló volt, mert tudta, hogy odafönt csak teljes ember tud nehéz helyzetekben is helytállni. Meghatóbban, egyszerűen beszélt arról, hogy a repülők szinte testvéreknek tekintik egymást, egy rt egy családot alkotnak. Első felesége például nem tudott beleilleszkedni ebbe a családba — nem könynyű repülő feleségének lenni. Hahner szerénysége abban is megnyilvánult, hogy nagy eredményeit a szerencsének is tulajdonította. Odafönt szerencse is kell. Ezt tudja a „nagy család” is, amelynek tagjai még Hahner családi házának építésében is segítettek, ő is segített másoknak. De egy szomorú alkalommal sehol sem volt a nagy család. Temetésére tucatnyian sem mentek ki, s ezek a kis család tagjai voltak. Sírja fölött nem írtak le tiszteletkört repülőtársai. A szövetség nem képviseltette magát. Vajon miért nem? Mert nehéz ember volt? Vagy elfogadható az a magyarázat, hogy „nem zuhant le”? Repülőnek nem szabad természetes halált halnia, mert akkor elvész minden érdeme? Istenem, de furcsa! Ez is, az is Az a gyanúm, hogy az „aerobik” most már marad édes anyanyelvünkben, s még örülhetünk, ha nem erobiknak ejtik. Antal Zoltán is ajánlja a sporttánc elnevezést, sőt — indult még — a tornatánc. Régi hagyomány ért véget Nagy-Britanniában, pontosabban az Egyesült Királyságban, amelyhez Észak-Írország is tartozik. Abbahagyják a „hazai nemzetközi” labdarúgó-mérkőzéseket. (Home international.) Ennek során négy brit ország küzdött egymással: Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország. Wright 105 válogatottsága alkalmával legalább harmincszor ilyen hazai nemzetközi mérkőzésen játszott. Emlékszem, 1939-ben egy Anglia— Wales mérkőzésen az Arsenal csapatából öten is válogatottak voltak. Ketten az angol, hárman a walesi csapatban. Csendesen megjegyeztem: „A kontinensen nem egészen így képzelik el a nemzetközi mérkőzéseket.. Nem értem az emberek esztétikai ítélőképességét. Többen azt állították (tévétapasztalataik alapján), hogy a cselgáncs nem szép sport. Slampos ruházat, komikus mozdulatok. Ugyan kérem! Ahol ezüst- és bronzérmet nyerünk, az a sportág csak szép lehet. És esetleg még szebb is. Sok baj van az angol labdarúgásban, mint olvasom. Nagy az adósság, csökken a nézőszám, „gyáván játszanak” (Bobby Charlton), sok az érdektelen mérkőzés ... Jó ég, mennyire kaptunk volna ki, ha minden rendiben lenne az angol fociban!? Háromszoros éljen ifi labdarúgóinknak, akik Ihtimóban (Szófia közelében) megverték Bulgáriát UEFA-torna selejtező mérkőzésen! Megelégednék egygólos győzelemmel a törökök ellen is. Jobb egy olyan gól, amely 2 pontot ér, mint az a 3 gól, amelyet például a Rába ETO rúgott ... Azért, sponttársak, én nagyon odafigyelnék Nádori László dr. szavaira, amelyeket a női torna jelenlegi állásáról mondott. Megsértődés helyett inkább alaposan vizsgálják meg a tornász kislányok fejlődését a jelenlegi taposó malomban. (Nádori tanár úrnak különben elnézését kérem. Legutóbb „sporttudós” helyett a sajtóhiba ördöge jóvoltából „sporttudósító” jelent meg foglalkozása megjelöléséül. Számomra megtiszteltetés ez a megjelölés, de az egyetemi tanár számára talán kevésbé ...) Erőt, egészséget, Nagy Jóska, aki betöltötted a 75. életévedet! Ezúttal nem is arra az időre gondolok vissza, amelyet mint sportújságírók töltöttünk el egymással, hanem arra, amikor Nagy József a BEAC labdarúgó edzője volt, s kiharcolta, hogy Arthur Rowe a BEAC- ban is tartson bemutatót (1939). Én mint tolmács és segédedző vettem részt a bemutatón, amely után Nagy József külön vacsorán köszöntötte fel Arthurt, aki később a Tottenham aranycsapatának a szakvezetője lett.Makonya Sándor, a PVLZ szakvezetője, így magyarázta a PIFC-től elszenvedett 8-0-ásvereséget: „Az első hat gólt nagyon rosszkor kaptuk, lelkileg letörte a csapatot. Csak a hajrában szedtük össze magunkat, amikor a PIFC a további két gólon kívül úgyszólván már semmit sem mutatott. A tanulság: többet kell foglalkoznunk pszichológiai kérdésekkel.”) McEnroe megint rosszalkodott, eltiltották. Vajon mikor osztják ki már másra ezt a szerepet? A tévé kupánap-műsorában megfigyelhető volt egy új figura a gól utáni öröm mindig kedves megnyilvánulásában. Több mérkőzésen a góllövő térdencsúszva ünnepelte önnön teljesítményét. Erre a mutatarányra különösen a csúszós pálya alkalmas. Előbb persze gólt kell rúgni. Levelek, válaszok B. A. (teljes név és cím) írja: „A kör négyszögesítésével kapcsolatban az élet megcáfolta önt. Szurkolóink ugyanis nem ismernek lehetetlent, feltalálják magukat a futópályával ellátott stadionokban is. Korábban a szombathelyi pályán, ahol van futópálya, dobtak fejbe egy partjelzőt pénztárszalaggal, legutóbbi pedig a Népstadionban, az angol—magyar mérkőzésen landolt egy sörösüveg a pályán ... És sajnos, volt már haláleset is ezzel kapcsolatban a Népstadionban. Azt hiszem tehát, hogy nem a pálya méreteiben, hanem szurkolóink egy részében van a hiba.” Igaza van, de a sporttelep mellett nemcsak a „lőtávolság” növelése érdekében állok ki, hanem az atlétika érdekében is. Más: „Kérem, a legközelebbi kupaösszefoglaló idején dőljön kényelmesen hátra karosszékében, élvezze a nagyszerű alakításokat, gyönyörködjék a csodálatos gólokban! Ne bíbelődjék tehát a pozitív kiflik szorgalmas számolgatásával és jegyezgetésével, ami a tévé kékesszürke fényénél különben is szemrontó dolog.” Mint olvasóim is tapasztalhatják, megfogadtam a tanácsot. Abban a reményben, hogy szakembereink rátérnek a pozitív kiflik sorozatsütésére. Feltéve, hogy van sütnivalójuk. Ifj. Ihnáth János (Rozsály, Kossuth u. 70.) kérdezi: „Miért játszott Nyilasi 9-es mezben? A 8-as jobban néz ki.” Nem hiszem, hogy egy játékos teljesítményét különösebben befolyásolná a hátán viselt szám. Nyilasi különben „hivatalosan” is középcsatárrá lépett elő. Pontosabban: előre. Varga László (Budapest) a „pozitív kifli” kérdésében igazat ad nekem, de „amiben nem értek egyet, az a kockás pálya kérdése. Én is, mint minden magyar állampolgár, focicentrikus vagyok.” Nem tudok arról, hogy a magyar állampolgársági törvény erre vonatkozólag intézkedett volna. Valami elkerülte talán a figyelmemet? Azt hiszem, már nem időszerű a szombathelyi kapus színészi képességeit dicsérni és leszögezni a bedobáló ittas állapotát. A levélíró különben megírja, hogy „Hegedűs rendkívül jó kapus, és megérdemelte volna már régen a válogatottságot.” Dicséri — Fradi-szurkoló létére — Verebes József az is: „Ha minden NB I-es vezetőedzőnek enynyi szakértelme és ennyi őszinte nyilatkozata lenne, mint neki, akkor jobban állna a magyar labdarúgás.” Bízzunk abban, hogy — lesz jobb! ”