Képes Sport, 1985. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-22 / 4. szám
— Stimmel, de a királyfigura persze Homolya Józsi bácsi volt. A Pléhfogú. Egy százhúsz kilós nehézsúlyú, válogatott, aki már az első menet közepétől szakadatlanul gőzölgött. Mesélek ... Már nem is kérdi. (Szóval Homolya Józsi bácsit imádtuk. Sofőr volt a húsiparban, az egész ificsapatnak ő lopta a kaját. Pacalt, májat, absniclit. Egyszer majdnem lebukott. A vágóhídról kifelé jövet a rendész megállította. — Leszóltak, hogy motozzam meg magát. — Akkor csak rajta —mondta a Józsi bácsi. — Megkérem, hogy rakja ki a zsebét. Józsi bácsi kirakta. Egy teljes rúd szalámi, egy teljes kerek disznósajt, egy kiló töpörtyű. — Ez van. — Helyes. Akkor most hívnom kell a bizottságot. — Hát ha kell, akkor csak hívja. A rendész rázárta Józsi bácsira az ajtót, aztán pár perc múlva visszatért a háromtagú bizottsággal. — Jegyzőkönyvet kell felvennünk — mondta a főnök. — Nyugodtan. Sose szégyelljék magukat. — Beismeri, hogy lopott? Homolya Józsi bácsi a száját is ellátotta ámulatában. — Méghogy én? Dehogyis loptam ... — Ne vicceljen. A rendész most kobozott el magától egy teljes rúd szalámit, egy egész disznósajtot és egy kiló töpörtyűt. — Igazán? Hát, ha elkobozta, akkor itt kell annak lennie valahol, nem igaz? A bizottság tűvé tette a szobát, de semmit sem talált. Homolya Józsi bácsi megette a bűnjelet. Istenkém, négy kiló húsáru ... mi az egy nehézsúlyúnak? — Hogy ért véget ez a bunyós karrier? — Akkor már Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába jártam, s egy verseny után cipóra vert fejjel jelentem meg az órán. Kálmán bácsi nézett, nézett, „hát veled mi történt, idesöcsém? Nekiszaladtál az omnibusznak?” Mondtam, hogy meccsem volt, és az ökölvívás olyan, hogy nem csak ad az ember. „Hát idesöcsém, akkor neked választanod kell. öklész akarsz-e lenni, vagy színművész?” Lehet, hogy rosszul választottam?! — Majd az utókor eldönti. — Annyi viszont bizonyos, hogy a színipályán is az ökölvívás indított el. Meséljem? — Majd én. — Miért te? — Kell egy kis változatosság is az olvasónak. Tehát 1957 nyarán Sas József lőtt medveként járta a város utcáit. Uram bocsá’ már tizennyolc éves is elmúlt, és még mindig nem kapkodtak utána a színházak! Simonyi Magda, minden színészpalánták nagy és jóságos mamája egyik reggel izgatottan várta a Fészekben. — Józsi, akarsz színházhoz kerülni? — Mást sem akarok. — Mindegy, hogy minek? — Micsoda beszéd, Kandúrnak is elmennék, egeret fogni. — Jó, mindjárt jön ide valaki, te csak figyelj rám és mindig helyeselj nekem. Somlay István jött, a győri Kisfaludy Színház koreográfusa. Az egyik táncosuk elment a színháztól, utánpótlást keresett a férfikarba. — Tessék — mutatott Sas Jóskára Simonyi Magda. — Ő lenne az. — Helyes — mondta a koreográfus. — Tudsz táncolni? Sas Józsiban felbuzdult a bunyós-brahi. — Jó kérdés — mondta. — Nyolc évig tanultam. Remek. Itt nincs hely, hogy kipróbáljuk, de lekopogok egy ritmusképletet az asztalon, kopogd vissza. ötesztendős homokzsák-tréninggel ez semmiség volt Sas Józsinak. És egy álmatlan, hideglelős hét elteltével ott reszketett a színház nyolctagú tánckarában — balról a harmadik! — várta, hogy te jóságos ég, most mi lesz? Semmi sem lett. A Csárdáskirálynőt adták, hősünknek egyetlen kis táncocskában kellett domborítania. Bóni gróf és Feri bácsi kettőse mögött — „A lányok, a lányok, a lányok angyalok” — nyolcat jobbra, fordulás, nyolcat balra, ennyi volt az egész, meg lehetett tanulni, hiszen a ringben is táncikál az ember. Aztán Pápán, a szabadtéri színpadon beütött a krach! A nótának óriási sikere volt, ismételni kellett. És Józsinak gőze sem volt arról, hogy ilyenkor melyik lépéssel szokás kezdeni. Rémülten ugrándozott jobbra-balra, próbálta lelopni a többi frakkos ember mozgását. Bóni gróf és Feri bácsi a lelkét kiénekelte, de a közönség kizárólag Józsit figyelte, mit művel az az ütődött arisztokrata ott hátul. A siker frenetikus volt, ötszáz ember zokogta tele a zsebkendőjét jókedvében. Fegyelmi lett a vége. Bűnbánat és felmentés. — Ha egy svihák ennyire szereti a szakmát — mondta Gáti Pipi, a direktor —, annak színháznál a helye. — De a bunyót érzöm magamban — mondja címszereplőnk. — Próbálok színészként is ökölvívó módjára élni. Mert az a legtisztább játék. Ezer trükkel, furfanggal, ötlettel, de mindig csak szemtől szembe. Illetve... — Illetve is van? — Igen, egy illetve azért akadt. Meséljem? — Úgy is meséled ... (Mint afféle mazsola, órák hosszat figyeltem Homolya Józsi bácsi edzését. A zsákot püfölte, a maga különleges módján. Bamm-bam... zutty. Két balegyenes, aztán egy gyors jobbhorog. De ez a jobbhorog, ez valami nagyon furcsa dolog volt. Úgy csinálta, hogy a kesztyűje félcentivel a zsák előtt suhant el, hanem aztán a könyökével úgy telibetalálta a nehéz bőrkolbászt, hogy a szemescsavar majdnem kiszakadt a mennyezetből. Egy idő után összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem, ezt ugyan miért csinálja? — Tudod öcsi — fújtatott —, ha a bíró balra áll tőled, nem mindig veszi észre. Az ember örökké tanul valamit . . .