Képes Sport, 1985. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-03 / 1. szám

LAKAT T. KÁROLY AZT TUDTA MEG DR. MOHÁCSI JÁNOSTÓL, HOGY csodaszerek és mágiák, mind­ketten csak a felkészítésben, az edzésiben hiszünk. Nálam elkép­zelhetetlen például az, hogy va­lakinek adjak egy injekciót azért, hogy az adott mérkőzé­sen, abban a bizonyos kilenc­ven percben játszani tudjon,­­ha előtte nem edzett, nem készült velünk, nem élt, nem lélegzett együtt a csapattal. Amióta a keretnél vagyok, két injekciót adtam összesen, azt sem VB- felkészülés közben, hanem egy hosszabb táborozáson, hogy a lázas, influenzás játékos minél hamarabb ott gyakorolhasson a pályán a többiekkel. — Orvosi hitvallás ez, mánia, vagy valami más? — Egyik sem, és mindegyik együtt. . . De inkább arról van szó, hogy mi felelősséget érzünk a klubok iránt is­, szeretnénk úgy visszaküldeni a játékost egy-egy edzőtáborozás vagy vá­logatott mérkőzés után a csa­patához, hogy ott akár már másnap edzeni tudjon. Nem csavarjuk ki őket, mint a cit­romot csak egyetlen cél, vagy éppen a magunk érdekében, mert ha így tennénk, nem tud­nánk az egyesületi edzők sze­mébe nézni .. . Márpedig nekem ez is nagyon fontos, hiszen a jelenlegi NB I-es szakvezetői gárdából például Palicskó Ti­bor és Kovács Ferenc kivéte­lével mindenki tanítványom is volt a TIF-en! — A játékosok mennyiben társak ahhoz a munkához, amelyet te, mint orvos végzel? — Megismertek, úgy érzem megszerettek, tudják, hogy ve­lem adott esetben és időben a nékről ugyanúgy el lehet be­szélgetni, mint az autókról, vagy a telekvásárlásról. De tud­ják azt is, hogy semmilyen cin­kosságra nem vagyok hajlandó, ha valaki orvosilag olyan álla­potban van, hogy nem trénin­gezhet, az már azonnal indul­hat is haza az edzőtáborból. Nincs injekció, nincs zöld-piros­­sárga-kék pirula! Nekem egyéb­ként szinte csak jó tapasztala­taim vannak a mai játékosok­kal kapcsolatban. Mindenre fi­gyelnek, mindent megjegyeznek, és fantasztikusan érdekesen reagálnak az eseményekre. Nem lehet őket becsapni, nem lehet előttük mellébeszélni. Hogy csak az én saját területemen ma­radjak , egyik-másik játékos már jobban gyógyítja önmagát, mi­intha én venném kezelésbe . . . — Akkor neked mi a dolgod tulajdonképpen? — No, teendő , azért éppen marad. Mint említettem, Gyuri­val mi mindent a felkészülések minőségére építünk. Nem vé­letlenül, hiszen csak ilyen ala­pon lehet hinni a majdani győ­zelmekben ... A felkészülésnek A „gyerek” immáron 44 eszten­dős, s amikor ezt a Botár-szto­rit elmesélem neki, úgy nevet, hogy a félpohárnyi Tuborg sör, amit iszik, cigányútra szalad. — Drága Zoli... ez annyira jellemző rá, hogy jobbat én sem tudnék mesélni, pedig 18 éve ülünk egy szobában, a TF orvostudományi tanszékén! — Közel két évtizede vagy a sport közvetlen közelében, a nagyközönség mégis roppant ke­veset tud rólad. Valaki múltkor kérdezte is tőlem, ki az a férfi, aki a fényképeken mindig Me­zey György mellett látható a kispadon? — Igaz, ami igaz, eddig nem nagyon esett rám a fény, de nem is vagyok az a típus, ak­i szeret a középpontban lenni, ál­landóan szerepelni. A nacioná­­lém egyébként meglehetősen rö­vid: 1966-ban végeztem az egye­temen, 1967 óta dolgozom a fő­azonban valóban kifogástalan-o „A huszonkettedik játékos is fontosabb, mint a szövetségi kapitány vagy... én!” Másfél évtizede is van már annak, hogy egy MTK- (akkor még így hívták) mérkőzés szünetében (előtt?, után?...) Botár Zoli bácsi, a kék-fehérek örökorvosa félrehívott, s mint aki élete egyik nagy titkát osztja meg magyarázhatatlan pszichológiai indíttatásból egy suhanc­­cal, ezt mondta: „Ide vettem most magam mellé egy gyereket...” (Hosszú, tipikusan botári szünet.) „Mohácsi Jánosnak hívják ■ ■." (Szü­net.) „Ügyes...” (Újabb, ha lehet még botáribb szünet.) „Igen, hatá­rozottan ügyes ...” Lekezeltünk és mentünk tovább. Vagy kezdődött a második fél­idő, vagy Zoli bácsi jött rá, hogy a szokottnál is bőbeszédűbb volt­ iskolán. Kézilabdáztam, edzői minősítést is szereztem: a Bp. Spartacusnál sportorvosként és edzőként egyaránt működtem. A Sparttól a mai napig sem tudtam megválni, náluk ked­venc területemnek, a tudomá­nyosabb kutatásnak hódolhatok, Botár Zoli pedig pontosan 15 évvel ezelőtt csempészett oda, maga mellé az MTK kispad­­jára. — Mindez kerek, ám közel sem következik belőle, hogy a válogatott mellett is te lásd el az orvosi teendőket... — Nézd, 22 éve ismerem Me­zey Gyurit! Én már akkor ott voltam az MTK-nál, amikor ő ott futballozott, aztán Hidegkúti Nándi hívására a Bp. Spartacus labdarúgó-csapatát is felvállal­tam, s mit tesz isten, Gyuri akkor éppen ott játszott. Ez­után hosszú ideig kollégák vol­tunk a TF-en, majd amikor ő az MTK-VM-hez szerződött ve­zető­edzőnek, megint csak, en­gem talált ott, mint sportorvost. Minden beképzeltség nélkül mondom, engem tulajdonkép­pen nem is nagyon lepett meg, hogy amikor a spanyolországi ViB után kettévált a Mészöly— Mezey duó, s Gyuri az után­pótlás és az olimpiai váloga­tottat vezette, engem hívott maga mellé orvosnak. Most mondjam azt, hogy fordított helyzetben, ha én vagyok az edző, akkor nálam ő az or­vos ? .. . — Csak nem azt akarod mondani, hogy Mezey még ope­rálni is tud? — Azt nem, de én még nem találkoztam úgynevezett civil emberrel, akinek olyan anató­miai, élettani ismeretei lettek volna, mint neki. Lassan ott tartunk, hogy egy-egy edzőtá­borozás előtt már felütöm a tankönyvet, hogy ha netán Gyurival vitatkozni kell, ne álljak ott úgy, mint egy sült hal... — Szoktatok vitatkozni? — Mi az hogy .. . Olyan vi­szonyban vagyunk, hogy nyu­godtan egymás fejére olvas­hatjuk az esetleges tévedéseket is! Állítólag mi vagyunk a vi­lág két legcsendesebben vitat­kozó embere. . . — Ki győz gyakrabban? — A csapat! A vitát ugyanis mindig addig folytatjuk, amíg megállapodunk abban, amit az adott pillanatban a felkészü­lés, az előttünk levő mérkőzés érdekében a legjobbnak, a leg­célszerűbbnek tartunk. Gyuri egyik nagy erénye az, hogy a legapróbb részletkérdésben sem dönt addig, amíg a csapathoz legközelebb álló emberek véle­ményét nem, ismeri, s ami még ennél is szebb (vagy ritkább) emberi tulajdonság: a dönté­sért mindig ő vállalja a fele­lősséget! Mindketten a véglete­kig hiúak vagyunk a munkánk­ra , a sikerre, a győzelemre szövetkeztünk, így aztán ezek­nek a parázs vitáknak mindig megvan az a nagyszerű hát­országa, hogy emberi, ponto­sabban egzisztenciális következ­ményei egyszerűen nem lehet­nek. — A válogatott csapat mel­lett működő sportorvosokról — Botár Zoltán kivételével — az utóbbi években erősen megosz­lottak a vélemények, egyikük, másikuk munkálkodása már­­már nagyobb viharokat váltott ki, mint magának a csapatnak az eredménye. Vajon tud-e egyáltalán csodát tenni az, akit sorsa éppen a legjobb magyar 11 mellé vezérel? — Csodára senki sem, képes, a válogatott orvosa pedig talán a legkevésbé. Nálunk nincsenek Mindig a háttérben Akit ezúttal éppen Mezey György szövetségi kapitány karja eltakar: dr. Mohácsi János

Next