Képes Sport, 1986. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1986-01-07 / 1. szám

Pár hét híján két éve született meg a Politikai Bizottság állásfoglalása a test­nevelés és sport fejlesztésének időszerű feladatairól, amelynek nyomán tavaly ta­vasszal a Minisztertanács hozott határo­zatot a tennivalókról. Ennyi idő eltelté­vel talán már illendő, sőt jogos feltenni a kérdést: hol is tartunk a végrehajtás­ban? Az idő vészesen halad. A sportked­velők egyre több kérdésre szeretnének választ kapni. A kérdések, véleményem szerint, ért­hetően, meglehetősen szigorúak, provoka­tívak. Túl sok határozat végrehajtása ma­radt felében-harmadában, túl sok ígéret maradt teljesítetlen az elmúlt másfél év­tizedben a testnevelés és a sport terüle­tén. Ennek ismeretében valóban lassúnak tűnnek a történések. A hagyományosan szükségesnek vélt programok, irányelvek, intézkedési és mun­katervek elkészülése, amelynek nyomán számtalan újabb fele­lős és határidő lett ismeretes, meglehető­sen sok időt emésztett fel. A lassúság, a határozott tettek hiánya kikezdte már e dokumentumok hitelét. A korábbi rossz példákat ostorozva pedig ennek bekövet­keztétől igencsak óvott Czinege Lajos mi­niszterelnök-helyettes az országos sport­­aktíván.­­Nem felejthetem, el, hogy a ta­nácskozás szünetében a meghívottak kö­zel fele elment, nem volt kíváncsi a Központi Bizottság és a kormány képvi­selőjének azóta is sokszor idézett felszó­lalására. Tömeges távozásuk, mint rossz ómen maradt meg bennem.) Elburjánzott az állásfoglalás újra­értelm­ezésének, a feladatok szelektálásának, a hangsúlyok finom áthangszerelésének jól ismert rák­fenéje. Köz­ben a magyar társadalomban és a gazdaságban zajló jelentős változá­sok, valamint a testnevelési és sportmoz­galom — többnyire inkább spontán, mint­sem tudatosan vezérelt — belső önfejlő­dése új és újabb ellentmondásokat hoz felszínre. Csoda-e, ha napjainkban sok helyütt meglehetősen nagy bizonytalan­ság észlelhető a sportéletben? Miközben, 1985-ben nagyszerű nemzet­közi sportsikereket könyvelhettünk el, a versenyzők és az edzők széles körében lábra kapott az a vélemény, hogy az új határozat élsport- és versenysport-elle­nes, Magyarországon nincs jövője a ki­emelkedő sporteredményre való törekvés­nek. Ezt a vélekedést néhány jelenség még erősíti is. Tény, hogy sok helyen sú­lyos anyagi nehézségek támadtak, egyre több egyesület, szakosztály küszködik sik­­éres gondokkal. Mind nehezebb a „sporté állásokat” megtartani, megszerezni. Évek óta minden eresztékében recseg-ropog a kiemelt egyesületi rendszer jelenlegi for­mája. Jó néhány sportágban vészesen apad a valóban működő szakosztályok, a versenyeken résztvevő sportolók száma. A világ- és Európa-bajnokok, helyezettek úgy érzik, hogy anyagi és sokszor erköl­csi elismerésük nincs arányiban a ho­­zott áldozatokkal­, a vállalt egzisztenciá­lis és — mondjuk ki — egészségi kocká­zattal. A legtöbbször ezek a problémák húzódnak meg a kibogozhatatlan átiga­zolási manőverek, a már-már céllá neme­sedett külföldi munkavállalás lehetősé­gének miné­l korábbi kijárása, esetenként kizsarolása mögött. Egy tehetséges ifjú­sági sportoló nyilván kétszer is meggon­dolja magát, mielőtt az élsport egyéb­ként is bizonytalan útjára lép. Úgy gon­dolom, felesleges folytatni a szindróma leírását. Az 1984-es állásfoglalás e probléma megoldására is határozott irányt mutat. Tételesen is, mindenekelőtt pedig szel­lemében. Természetesen nem úgy, hogy megmásítjuk mondanivalójának lényegét és azt véljük kihallani belőle: minden­áron meg kell szilárdítanunk nemzetközi sportered­ményeinke­t. E kétségkívül fon­tos követelményt — bármily „szentség­­törésnek” hangzik is — a fő célnak alá­rendelten kell kezelni. A fő cél pedig félreérthetetlen: a testnevelési és sport­­mozgalom hatékonyabban járuljon hozzá az ifjúság fizikai erőnlétének növelésé­hez, a lakosság egészségesebb életmód­jának kialakításához. Ez indokolja, hogy most az erőfeszítéseket az iskolai testne­velés és sport gyökeres megjavítására, a szabadidő-sport kibontakoztatására kell összpontosítani. Ki vitatná, hogy a sportsikerek kedvet csinálnak a testedzéshez? Helytelen lenne azonban hatását eltúlozni. Sok száz világ­raszóló győzelmet arattak sportolóink az elmúlt évtizedekben, mégis csak ifjúsá­gunk tíz-tizenöt százalékáról mondható el, hogy rendszeresen sportol. Természe­tes tehát, hogy az erőforrások nagyobb hányadát kell a fő célt hatékonyabban szolgáló területekre, a diák- és a szabad­idő-sportra fordítani. Ehhez láthatóan nem elégséges a szerény, központi több­lettámogatás. Még a hagyományosan fel­fogott versenysport esetleges pillanatnyi kárára is megkerülhetetlen a feltételek (létesítmények, szakemberek, pénzeszkö­zök stb.) átcsoportosítása az említett cé­lok érdekében. Tudomásul kell venni, hogy ezúttal ilyen döntés született, amely lényegéből adódóan bizonyos érdekeket előtérbe helyez, másokat — időlegesen vagy akár tartósabban, még a következ­ményekkel is számolva — tudatosan ked­vezőtlenebb helyzetbe hoz. Hadd utaljak arra is, hogy napjaink gyakorlatában még alig-alig hat az állás­foglalás szelleme, a verseny- és élsport­ban a problémák ettől függetlenül gyűl­tek össze. Határozat nélkül is feltétlenül cselekedni kellene. Meggyőződésem to­vábbá, hogy még sok kiaknázatlan, belső tartalék létezik. Az állásfoglalás is lénye­gében erre alapoz, amikor a szinten tartás, sőt az előrelépés követelményét fogal­mazza meg. A lehetőségektől, a vállalt­­kapott feladatoktól függően a nemzetközi színvonalú eredményeket, vagy az edzé­seken, versenyeken, bajnokságok­ban rend­szeresen foglalkoztatott fiatalok és felnőt­tek számának növelését kívánja. Eseten­ként mindkettőt egyszerire. Szó sincs tehát bármiféle verseny- és élsport ellenességről! Népünk, társadal­munk továbbra is igényli a sportsikere­ket, a bajnokokat, a rekordokat. A hazai és a nemzetközi versenyeken egyaránt. Ehhez adottak, megteremthetők a leg­alapvetőbb feltételek. A közeljövőben el­sősorban a meglevő, a helyenként bizony még tovább szűkülő lehetőségek jobb ki­használásával, a hatékonyabb munkával kell elérnünk céljainkat. Nincs más út! Célszerű minél előbb elindulni rajta. A haladás érdekében nem halogathatók to­vább azok a döntések, intézkedések, ame­lyek a kívánt irány­ba mozdíthatják ki verseny- és élsportunkat jelenlegi helyzetéből. Nem kerülhető meg például a határozottabb differenciá­lás — tudom, nem könnyű, mindig éles vitákkal járó — megvalósítása. Egyebek melllett markánsabb különbségeket kell tenni a teljesítmények értékelésében, mi­nősítésében, a sportágak támogatásában­. Olyan szabályozó rendszerre, ösztönzők­re, pénzügyi mechanizmusra van szük­ség, amely egyértelműen orientált, kény­szerít az elvárható teljesítményekre, a kí­vánatos működésre, amely valós érde­keltségi viszonyokra épül. Korszerűsítésre szorul az irányítás szá­mos eleme és módszere is. Sok területen meglehetősen tisztázatlanok a hatáskörök, a felelősség és a mun­ka megosztása el­lentmondásos, a már régóta esedékes ál­talános decentralizálás eddig elmaradt, a sportági szakszövetségek felemás hely­zetben tevékenykednek. Megtalálhatók tehát azok a belső tartalékok, amelyekre alapozva joggal várhatja el társadalmunk a jövőben is az Olimpiai, a világ- és az Európa-bajnokii érmeket, helyezéseket. Akad tennivaló bőven e területen is, ahol értékes hagyományok hatnak, többé-ke­­vésbé kiépült szervezetek működnek, szakemberek, társadalmi segítők tízezrei tevékenykednek, jelentős létesítmények, mecénások találhatók. A diák- és a sza­badidő-sport fejlesztés feladatainak si­keres és minél gyorsabb megvalósításá­val pedig az 1984 februári testnevelés- és sportpolitikai állásfoglalás legfőbb köve­telménye teljesülne. Egyúttal kitűnően kamatozna verseny- és élsportunk egyik legégetőbb gondjának, az utánpótlás ne­velésének megoldásában is. Bízom benne, hogy 1986-ban végre nagyobb lépéseket teszünk a már több­ször kitűzött megvalósításért. Ennek re­ményében kívánok nagyszerű ,sportélmé­nyekben is gazdag, új esztendőt a Képes Sport minden olvasójának. TIBOR TAMÁS: Ficzus Tivadar felajánlása 2015.01.07.

Next