Képes Sport, 1986. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1986-01-07 / 1. szám
Pár hét híján két éve született meg a Politikai Bizottság állásfoglalása a testnevelés és sport fejlesztésének időszerű feladatairól, amelynek nyomán tavaly tavasszal a Minisztertanács hozott határozatot a tennivalókról. Ennyi idő elteltével talán már illendő, sőt jogos feltenni a kérdést: hol is tartunk a végrehajtásban? Az idő vészesen halad. A sportkedvelők egyre több kérdésre szeretnének választ kapni. A kérdések, véleményem szerint, érthetően, meglehetősen szigorúak, provokatívak. Túl sok határozat végrehajtása maradt felében-harmadában, túl sok ígéret maradt teljesítetlen az elmúlt másfél évtizedben a testnevelés és a sport területén. Ennek ismeretében valóban lassúnak tűnnek a történések. A hagyományosan szükségesnek vélt programok, irányelvek, intézkedési és munkatervek elkészülése, amelynek nyomán számtalan újabb felelős és határidő lett ismeretes, meglehetősen sok időt emésztett fel. A lassúság, a határozott tettek hiánya kikezdte már e dokumentumok hitelét. A korábbi rossz példákat ostorozva pedig ennek bekövetkeztétől igencsak óvott Czinege Lajos miniszterelnök-helyettes az országos sportaktíván.Nem felejthetem, el, hogy a tanácskozás szünetében a meghívottak közel fele elment, nem volt kíváncsi a Központi Bizottság és a kormány képviselőjének azóta is sokszor idézett felszólalására. Tömeges távozásuk, mint rossz ómen maradt meg bennem.) Elburjánzott az állásfoglalás újraértelmezésének, a feladatok szelektálásának, a hangsúlyok finom áthangszerelésének jól ismert rákfenéje. Közben a magyar társadalomban és a gazdaságban zajló jelentős változások, valamint a testnevelési és sportmozgalom — többnyire inkább spontán, mintsem tudatosan vezérelt — belső önfejlődése új és újabb ellentmondásokat hoz felszínre. Csoda-e, ha napjainkban sok helyütt meglehetősen nagy bizonytalanság észlelhető a sportéletben? Miközben, 1985-ben nagyszerű nemzetközi sportsikereket könyvelhettünk el, a versenyzők és az edzők széles körében lábra kapott az a vélemény, hogy az új határozat élsport- és versenysport-ellenes, Magyarországon nincs jövője a kiemelkedő sporteredményre való törekvésnek. Ezt a vélekedést néhány jelenség még erősíti is. Tény, hogy sok helyen súlyos anyagi nehézségek támadtak, egyre több egyesület, szakosztály küszködik sikéres gondokkal. Mind nehezebb a „sporté állásokat” megtartani, megszerezni. Évek óta minden eresztékében recseg-ropog a kiemelt egyesületi rendszer jelenlegi formája. Jó néhány sportágban vészesen apad a valóban működő szakosztályok, a versenyeken résztvevő sportolók száma. A világ- és Európa-bajnokok, helyezettek úgy érzik, hogy anyagi és sokszor erkölcsi elismerésük nincs arányiban a hozott áldozatokkal, a vállalt egzisztenciális és — mondjuk ki — egészségi kockázattal. A legtöbbször ezek a problémák húzódnak meg a kibogozhatatlan átigazolási manőverek, a már-már céllá nemesedett külföldi munkavállalás lehetőségének minél korábbi kijárása, esetenként kizsarolása mögött. Egy tehetséges ifjúsági sportoló nyilván kétszer is meggondolja magát, mielőtt az élsport egyébként is bizonytalan útjára lép. Úgy gondolom, felesleges folytatni a szindróma leírását. Az 1984-es állásfoglalás e probléma megoldására is határozott irányt mutat. Tételesen is, mindenekelőtt pedig szellemében. Természetesen nem úgy, hogy megmásítjuk mondanivalójának lényegét és azt véljük kihallani belőle: mindenáron meg kell szilárdítanunk nemzetközi sporteredményeinket. E kétségkívül fontos követelményt — bármily „szentségtörésnek” hangzik is — a fő célnak alárendelten kell kezelni. A fő cél pedig félreérthetetlen: a testnevelési és sportmozgalom hatékonyabban járuljon hozzá az ifjúság fizikai erőnlétének növeléséhez, a lakosság egészségesebb életmódjának kialakításához. Ez indokolja, hogy most az erőfeszítéseket az iskolai testnevelés és sport gyökeres megjavítására, a szabadidő-sport kibontakoztatására kell összpontosítani. Ki vitatná, hogy a sportsikerek kedvet csinálnak a testedzéshez? Helytelen lenne azonban hatását eltúlozni. Sok száz világraszóló győzelmet arattak sportolóink az elmúlt évtizedekben, mégis csak ifjúságunk tíz-tizenöt százalékáról mondható el, hogy rendszeresen sportol. Természetes tehát, hogy az erőforrások nagyobb hányadát kell a fő célt hatékonyabban szolgáló területekre, a diák- és a szabadidő-sportra fordítani. Ehhez láthatóan nem elégséges a szerény, központi többlettámogatás. Még a hagyományosan felfogott versenysport esetleges pillanatnyi kárára is megkerülhetetlen a feltételek (létesítmények, szakemberek, pénzeszközök stb.) átcsoportosítása az említett célok érdekében. Tudomásul kell venni, hogy ezúttal ilyen döntés született, amely lényegéből adódóan bizonyos érdekeket előtérbe helyez, másokat — időlegesen vagy akár tartósabban, még a következményekkel is számolva — tudatosan kedvezőtlenebb helyzetbe hoz. Hadd utaljak arra is, hogy napjaink gyakorlatában még alig-alig hat az állásfoglalás szelleme, a verseny- és élsportban a problémák ettől függetlenül gyűltek össze. Határozat nélkül is feltétlenül cselekedni kellene. Meggyőződésem továbbá, hogy még sok kiaknázatlan, belső tartalék létezik. Az állásfoglalás is lényegében erre alapoz, amikor a szinten tartás, sőt az előrelépés követelményét fogalmazza meg. A lehetőségektől, a vállaltkapott feladatoktól függően a nemzetközi színvonalú eredményeket, vagy az edzéseken, versenyeken, bajnokságokban rendszeresen foglalkoztatott fiatalok és felnőttek számának növelését kívánja. Esetenként mindkettőt egyszerire. Szó sincs tehát bármiféle verseny- és élsport ellenességről! Népünk, társadalmunk továbbra is igényli a sportsikereket, a bajnokokat, a rekordokat. A hazai és a nemzetközi versenyeken egyaránt. Ehhez adottak, megteremthetők a legalapvetőbb feltételek. A közeljövőben elsősorban a meglevő, a helyenként bizony még tovább szűkülő lehetőségek jobb kihasználásával, a hatékonyabb munkával kell elérnünk céljainkat. Nincs más út! Célszerű minél előbb elindulni rajta. A haladás érdekében nem halogathatók tovább azok a döntések, intézkedések, amelyek a kívánt irányba mozdíthatják ki verseny- és élsportunkat jelenlegi helyzetéből. Nem kerülhető meg például a határozottabb differenciálás — tudom, nem könnyű, mindig éles vitákkal járó — megvalósítása. Egyebek melllett markánsabb különbségeket kell tenni a teljesítmények értékelésében, minősítésében, a sportágak támogatásában. Olyan szabályozó rendszerre, ösztönzőkre, pénzügyi mechanizmusra van szükség, amely egyértelműen orientált, kényszerít az elvárható teljesítményekre, a kívánatos működésre, amely valós érdekeltségi viszonyokra épül. Korszerűsítésre szorul az irányítás számos eleme és módszere is. Sok területen meglehetősen tisztázatlanok a hatáskörök, a felelősség és a munka megosztása ellentmondásos, a már régóta esedékes általános decentralizálás eddig elmaradt, a sportági szakszövetségek felemás helyzetben tevékenykednek. Megtalálhatók tehát azok a belső tartalékok, amelyekre alapozva joggal várhatja el társadalmunk a jövőben is az Olimpiai, a világ- és az Európa-bajnokii érmeket, helyezéseket. Akad tennivaló bőven e területen is, ahol értékes hagyományok hatnak, többé-kevésbé kiépült szervezetek működnek, szakemberek, társadalmi segítők tízezrei tevékenykednek, jelentős létesítmények, mecénások találhatók. A diák- és a szabadidő-sport fejlesztés feladatainak sikeres és minél gyorsabb megvalósításával pedig az 1984 februári testnevelés- és sportpolitikai állásfoglalás legfőbb követelménye teljesülne. Egyúttal kitűnően kamatozna verseny- és élsportunk egyik legégetőbb gondjának, az utánpótlás nevelésének megoldásában is. Bízom benne, hogy 1986-ban végre nagyobb lépéseket teszünk a már többször kitűzött megvalósításért. Ennek reményében kívánok nagyszerű ,sportélményekben is gazdag, új esztendőt a Képes Sport minden olvasójának. TIBOR TAMÁS: Ficzus Tivadar felajánlása 2015.01.07.