Képes Sport, 1986. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1986-03-04 / 9. szám

s önnek férfi vagy női parnere van? „Hát bizony ez nehéz lett volna, mivel a partnerem Dallasban lakik” — válaszoltam a riporter kérdésére. De ezután mégis robbant a bomba: „Zavarja, ha az emberek kíváncsiak arra, hogy szexuálisan melyik nemet részesíti előnyben, mivel női párosban Martinával játszik?” Pofon kellett volna vágnom, de nem érte volna meg a fáradtságot! Na jó, szóval most ismét repülőgépen ülök, és mindössze öt percet tölthettem John társaságában. Vidámabb vagyok, most olvastam el azt a pár sort, amit a kezembe nyomott. Néhány képet is találtam a borítékban. Egyik kettőnkről készült az első bálozók estélyén. A fotót a társasági rovat közölte. Aláírás: „A tenisz csillag Pamela Shriver, John Fielddel a Terpsychore bálon”. Hát bizony ez az első nyomtatásban megjelent kép rólam egy férfival. A flörtölés nem tartozik erős adalaim közé. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudok-e flörtölni?! FEBRUÁR 25. SAN DIEGO Az elmúlt két hétben nem zavart a karom. Egyáltalán nem. Most viszont, ahogy visszatértem a vesenykörútra, a könyököm és az alsókarom éppen úgy fáj, mint tavaly decemberben, amikor megszakítottam a versenyzést. Csupa zűrzavar bennem minden! A karom irányítja, határozza meg az életemet, ezt viszont kikérem magamnak! FEBRUÁR 26: SAN DIEGO Sajátos formájú páros handicap-tornán játszom, ami főként számomra jelent hátrányt. El kellett ugyanis válnom Martinától, új partnerem Joanne Russell. Életem első versenyén, 1978 januárjában találkoztam vele először. Egyenesen odajött hozzám, és bemutatkozott. Zavarba jöttem. Még most is meghökkenek ha rágondolok erre a találkozásra. Képzeljenek el egy versenyzőt, amint manapság bemutatkozik egy újoncnak! Két héttel később vettem részt második, hivatásos teniszversenyemen, egy satellite tornán, második helyen emeltek ki. Renée Richards volt kiemelve az első helyen. Furcsa kettős a kiemelések élén! Én egy 15 és fél éves nyurga kamaszlány voltam a maryland-i Lutherville-ből, ő pedig egy 44 éves transzszexuális orvosnő, aki korábban emlékezetes műtéte előtt a férfiak mezőnyében versenyzett. Megnyertem a tornát, Renée ellen azonban nem játszottam. Ebben az időben Renée hatalmas nyilvánosságot kapott, agyonreklámozták, a transzszexuálisoknak amolyan vezérképviselőjévé, szócsövévé vált. Jöhettek hozzá tanácsért és vigasztalásért. Én meg csak meresztgettem a szememet. Egyszer odarohantam edzőmhöz: „Don — mondtam —, ezek mind itt hemzsegnek körülöttünk!” Ámde az öltöző egymaga is elég félelmetes lehetett volna számomra, még Renée jelenléte nélkül is. Egyszerűen nem tudok napirendre térni fölötte. Meztelen nők mindenütt minden mennyiségben! Igen, pucéran. Hát a tenisz világában egyetlen nőben sincs annyi szeméremérzet, hogy a zuhanyozófülke szentélyében öltözködjön vagy vetkőzzék, ahogy mi tettük régen a Mcdonagh iskolában? Úgy érzem, hogy ezek a lányok most láthatóan kellemesen érezték magukat, amint föld alá rohangáltak anyaszült meztelenül. És Renée volt a legkirívóbb közöttük. Tudta, hogy mindenki őt méregeti, szó se róla én is kíváncsi voltam, anynyi bizonyos. Kénytelen voltam rádöbbenni arra: ha felnőtt koromban természetes profi teniszező akarok lenni, mindehhez hozzá kell szoknom. Tény, hogy ma számomra is természetes, hogy jöjjek-menjek az öltözőben pucér nők között. FEBRUÁR 27: SAN DIEGO Chrysler, a San Diegó-i torna szponzora előző este koktélpartit rendezett, és noha nem volt kötelező a részvétel, JoAnne-nal együtt elhatároztuk, hogy elmegyünk. A koktélpartikról tudni kell, hogy mindenütt teljesen egyformák, hozzám például mindig pontosan ugyanazokat a kérdéseket intézik így sorjában: „Hogy van a karja?” „Milyen ember Martina?” „Nincs még elege a sok utazásból?” „Mi a következő állomás?” „Megkínálhatom egy itallal?” „Hol lakik?” „Mióta teniszezik?” Válaszaim: köszönöm, jobban; remek ember; néha igen, Princeton; nem, köszönöm, Baltimore mellett, 18 éve. És már érkezik a következő : „Hogy van a karja?” FEBRUÁR 28. SAN DIEGO Közel három hónapja ez az első mérkőzésem. Számomra ez előre látható volt. Rosszul fogadtam azadogatásokat, és nem tudtam megjátszani a holtbiztos labdákat, adogatásaimat azonban egyszer sem vesztettem el! Mégis: a párosban simán kikaptunk JoAnne-nal. MÁRCIUS 2: SAN DIEGO Ahogy telnek a napok egyre inkább rájövök arra, hogy ez a versenykörút természetesebb és kellemesebb. Egészen egyszerűen azért, mert több a férfi körülöttünk. A lányok közül többen vagy férjükkel vagy barátaikkal utaznak. Azt hiszem, a fiúknak is jobb ez így. És miután több a pénz, több játékos mellett ott az edzője is. Vagy néha a menedzsere. Kétségtelenül egészségesebb a légkör több férfi társaságában. Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy ha férjhez mennék, magammal hurcolnám a férjemet versenykörútjaimra. Az lenne az ideális, ha játszanék még hat-hét évig, utána pedig letenném az ütőt. Még a gondolata sem vonz annak, hogy valaha is teniszezőhöz menjek férjhez! MÁRCIUS 3: SAN DIEGO Furcsa volt ez a mai nap, hiszen Martina is én is párost játszottunk, csak éppen nem egymás mellett, hanem egymás ellen (a vigaszágon), először négy és fél év óta! Együtt sorozatban nyertünk 82 mérkőzést, nyolc Grand Slam bajnoki címet is, ami eddig még sem egyesben sem párosban, sem nőnek sem férfinak sem sikerült. Martina most azzal állt elő, hogy cseréljünk oldalt. Azt állítja, hogy jobb oldalról jobban tudja fogadni az adogatást. És miután balkezes, ha ő jobb oldalon játszik, akkor mindketten a pálya közepéről üthetünk tenyerest, jobban tudunk a zavarosban halászni. Rendben, de ha ezzel elveszítjük eddigi veretlenségünket, akkor először az életben kénytelen leszek összeveszni vele! Eddig nagyon jól kijöttünk egymással. Minél régebben ismerem Martinát, annál elbűvölőbbnek tartom. Mindazok közül, akik körülötte voltak a versenykörutakon — edzők, barátok, tanácsadók — én tartottam ki mellette a leghosszabb ideig. És ez alatt az idő alatt ő volt a legbecsületesebb barátom. Első versenykörutamon, 1978 nyarán, legyőztem Martinát az Egyesült Államok nyílt bajnokságának elődöntőjében, és kézfogás közben sajnálatomat fejeztem ki veresége miatt. Valóban sajnáltam őt egy kicsit. A világ első számú játékosa volt, wimbledoni bajnok és íme, ez a csámpás kölyök most legyőzte. A sajtó felfigyelt a közönyösségemre, és meg is kérdezték, hogy miért nem örültem a győzelemnek. „Nem akartam a vereségét még fájóbbá tenni” — mondtam. Tartok tőle, hogy ez egyike az én gondjaimnak. Hát szabad egy győztes versenyzőnek bármikor is sajnálnia a legyőzöttet? Én azonban mindig így érzek bárkivel szemben. Azután 1982-ben, ugyancsak az amerikai nyílt bajnokság negyeddöntőjében még kínosabban megvertem Martinát, aki éppen úton volt a Grand Slam — a négy nagy bajnokság egy éven belüli — megnyerése felé. Mire az öltözőbe értem, már egy üzenet várt. Martina ezt írta: „Pam, gratulálok! Jól játszottál, és miután legyőztél engem, kívánom, hogy te légy a torna nyertese. Képesnek tartalak rá!” Mióta csak teniszezem, még soha nem hallottam olyan vesztes teniszezőről, aki levelet írt volna legyőzőjének, és további sikereket kívánt volna neki! Olyan érzékeny, de senki nem érti meg őt. Nagyon kevés embernek van egyáltalán fogalma arról, hogy Martina milyen jó lélek. (Folytatjuk.)