Képes Sport, 1986. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1986-03-04 / 9. szám

s önnek férfi vagy női parnere van? „Hát bizony ez nehéz lett volna, mivel a part­nerem Dallasban lakik” — válaszoltam a ripor­ter kérdésére. De ezután mégis rob­bant a bomba: „Zavar­ja, ha az emberek kí­váncsiak arra, hogy sze­xuálisan melyik nemet részesíti előnyben, mi­vel női párosban Marti­nával játszik?” Pofon kellett volna vágnom, de nem érte volna meg a fáradtságot! Na jó, szóval most is­mét repülőgépen ülök, és mindössze öt percet tölthettem John társa­ságában. Vidámabb va­gyok, most olvastam el azt a pár sort, amit a kezembe nyomott. Né­hány képet is találtam a borítékban. Egyik ket­tőnkről készült az első bálozók estélyén. A fo­tót a társasági rovat kö­zölte. Aláírás: „A te­nisz csillag Pamela Shriver, John Fielddel a Terpsychore bálon”. Hát bizony ez az első nyomtatásban megjelent kép rólam egy férfival. A flörtölés nem tar­tozik erős adalaim kö­zé. Még abban sem va­gyok biztos, hogy egy­általán tudok-e flörtöl­ni?! FEBRUÁR 25. SAN DIEGO Az elmúlt két hétben nem zavart a karom. Egyáltalán nem. Most viszont, ahogy visszatér­tem a vesenykörútra, a könyököm és az alsó­karom éppen úgy fáj, mint tavaly december­ben, amikor megszakí­tottam a versenyzést. Csupa zűrzavar bennem minden! A karom irá­nyítja, határozza meg az életemet, ezt viszont kikérem magamnak! FEBRUÁR 26: SAN DIEGO Sajátos formájú páros handicap-tornán ját­szom, ami főként szá­momra jelent hátrányt. El kellett ugyanis vál­nom Martinától, új partnerem Joanne Rus­sell. Életem első verse­nyén, 1978 januárjában találkoztam vele elő­ször. Egyenesen odajött hozzám, és bemutatko­zott. Zavarba jöttem. Még most is meghökke­­nek ha rágondolok er­re a találkozásra. Kép­zeljenek el egy verseny­zőt, amint manapság bemutatkozik egy újonc­nak! Két héttel később vet­tem részt második, hi­vatásos teniszversenye­men, egy satellite tor­nán, második helyen emeltek ki. Renée Ri­chards volt kiemelve az első helyen. Furcsa ket­tős a kiemelések élén! Én egy 15 és fél éves nyurga kamaszlány vol­tam a maryland-i Lu­­therville-ből, ő pedig egy 44 éves transzsze­xuális orvosnő, aki ko­rábban emlékezetes mű­téte előtt a férfiak me­zőnyében versenyzett. Megnyertem a tornát, Renée ellen azonban nem játszottam. Ebben az időben Renée hatal­mas nyilvánosságot ka­pott, agyonreklámozták, a transzszexuálisoknak amolyan vezérképvise­lőjévé, szócsövévé vált. Jöhettek hozzá tanácsért és vigasztalásért. Én meg csak meresztget­­tem a szememet. Egy­szer odarohantam ed­­zőmhöz: „Don — mond­tam —, ezek mind itt hemzsegnek körülöt­tünk!” Ámde az öltöző egy­maga is elég félelmetes lehetett volna számom­ra, még Renée jelenlé­te nélkül is. Egyszerűen nem tudok napirendre térni fölötte. Meztelen nők mindenütt minden mennyiségben! Igen, pu­céran. Hát a tenisz vi­lágában egyetlen nőben sincs annyi szemérem­­érzet, hogy a zuhanyo­zófülke szentélyében öl­tözködjön vagy vetkőz­zék, ahogy mi tettük ré­gen a Mcdonagh isko­lában? Úgy érzem, hogy ezek a lányok most lát­hatóan kellemesen érez­ték magukat, amint föl­d alá rohangáltak anya­szült meztelenül. És Renée volt a legkirí­vóbb közöttük. Tudta, hogy mindenki őt mé­regeti, szó se róla én is kíváncsi voltam, any­­nyi bizonyos. Kénytelen voltam rádöbbenni ar­ra: ha­ felnőtt korom­ban természetes profi teniszező akarok lenni, mindehhez hozzá kell szoknom. Tény, hogy ma számomra is természe­tes, hogy jöjjek-menjek az öltözőben pucér nők között. FEBRUÁR 27: SAN DIEGO Chrysler, a San Diegó-i torna szponzora előző este koktélpartit rende­zett, és noha nem volt kötelező a részvétel, JoAnne-nal együtt elha­tároztuk, hogy elme­gyünk. A koktélpartik­ról tudni kell, hogy mindenütt teljesen egy­formák, hozzám például mindig pontosan ugyan­azokat a kérdéseket in­tézik így sorjában: „Hogy van a karja?” „Milyen ember Mar­tina?” „Nincs még elege a sok utazásból?” „Mi a következő állo­más?” „Megkínálhatom egy itallal?” „Hol lakik?” „Mióta teniszezik?” Válaszaim: köszönöm, jobban; remek ember; néha igen, Princeton; nem, köszönöm, Balti­more mellett, 18 éve. És már érkezik a kö­vetkező : „Hogy van a karja?” FEBRUÁR 28. SAN DIEGO Közel három hónapja ez az első mérkőzésem. Számomra ez előre lát­ható volt. Rosszul fo­gadtam az­­adogatáso­kat, és nem tudtam megjátszani a holtbiztos labdákat, adogatásaimat azonban egyszer sem vesztettem el! Mégis: a párosban simán kikap­tunk JoAnne-nal. MÁRCIUS 2: SAN DIEGO Ahogy telnek a napok egyre inkább rájövök arra, hogy ez a ver­­senykörút természete­sebb és kellemesebb. Egészen egyszerűen azért, mert több a férfi körülöttünk. A lányok közül többen vagy fér­jükkel vagy barátaikkal utaznak. Azt hiszem, a fiúknak is jobb ez így. És miután több a pénz, több játékos mellett ott az edzője is. Vagy néha a menedzsere. Kétség­telenül egészségesebb a légkör több férfi tár­saságában. Ennek elle­nére nem vagyok biztos benne, hogy ha férjhez mennék, magammal hurcolnám a férjemet versenykörútjaimra. Az lenne az ideális, ha ját­szanék még hat-hét évig, utána pedig leten­ném az ütőt. Még a gon­dolata sem vonz annak, hogy valaha is tenisze­zőhöz menjek férjhez! MÁRCIUS 3: SAN DIEGO Furcsa volt ez a mai nap, hiszen Martina is én is párost játszot­tunk, csak éppen nem egymás mellett, hanem egymás ellen (a vigasz­ágon), először négy és fél év óta! Együtt so­rozatban nyertünk 82 mérkőzést, nyolc Grand Slam bajnoki címet is, ami eddig még sem egyesben sem párosban, sem nőnek sem férfi­nak sem sikerült. Mar­tina most azzal állt elő, hogy cseréljünk oldalt. Azt állítja, hogy­ jobb oldalról jobban tudja fogadni az adogatást. És miután balkezes, ha ő jobb oldalon játszik, akkor mindketten a pá­lya közepéről üthetünk tenyerest, jobban tudunk a zavarosban halászni. Rendben, de ha ezzel elveszítjük eddigi veret­lenségünket, akkor elő­ször az életben kényte­len leszek összeveszni vele! Eddig nagyon jól ki­jöttünk egymással. Mi­nél régebben ismerem Martinát, annál elbű­­völőbbnek tartom. Mind­azok közül, akik körü­lötte voltak a verseny­­körutakon — edzők, ba­rátok, tanácsadók — én tartottam ki mellette a leghosszabb ideig. És ez alatt az idő alatt ő volt a legbecsületesebb bará­tom. Első versenykör­­utamon, 1978 nyarán, le­győztem Martinát az Egyesült Államok nyílt bajnokságának elődön­tőjében, és kézfogás közben sajnálatomat fe­jeztem ki veresége miatt. Valóban sajnál­tam őt egy kicsit. A vi­lág első számú játékosa volt, wimbledoni bajnok és íme, ez a csámpás kölyök most legyőzte. A sajtó felfigyelt a közönyösségemre, és meg is kérdezték, hogy miért nem örültem a győzelemnek. „Nem akartam a vereségét még fájóbbá tenni” — mondtam. Tartok tőle, hogy ez egyike az én gondjaimnak. Hát sza­bad egy győztes ver­senyzőnek bármikor is sajnálnia a legyőzöt­­tet? Én azonban mindig így érzek bárkivel szem­ben. Azután 1982-ben, ugyancsak az amerikai nyílt bajnokság negyed­döntőjében még kíno­sabban megvertem Mar­tinát, aki éppen úton volt a Grand Slam — a négy nagy bajnokság egy éven belüli — meg­nyerése felé. Mire az öltözőbe értem, már egy üzenet várt. Martina ezt írta: „Pam, gratulálok! Jól játszottál, és miután legyőztél engem, kívá­nom, hogy te légy a torna nyertese. Képes­nek tartalak rá!” Mióta csak teniszezem, még soha nem hallottam olyan vesztes teniszező­ről, aki levelet írt vol­na legyőzőjének, és to­vábbi sikereket kívánt volna neki! Olyan ér­zékeny, de senki nem érti meg őt. Nagyon ke­vés embernek van egy­általán fogalma arról, hogy Martina milyen jó lélek. (Folytatjuk.)­ ­

Next