Képes Sport, 1987. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-15 / 50-52. szám
tek, az itthon maradt edzők a Sportuszodában pezsgőt bontottak a kudarc hírére! Széchy talpon maradt. Persze, nem volt bölcs dolog tőle, hogy 1975 őszén elvállalta a szövetségi kapitányi tisztet. Próbáltam őt erről lebeszélni, de mindhiába. Október végén fölhívott, közölte, hogy ő lesz a szövetségi kapitány, és ha akarom, ebben a minőségben nekem adja az első nyilatkozatot. Úgy vélte, szüksége van rá a magyar úszósportnak, kapitányként más szakosztályokban is föllendülést érhet el, szélesebbé teheti a magyar élvonalat. Nem így történt. Fölemésztették az erejét a mindennapos csatározások, képtelen volt maga mellé állítani az edzőket. Saját tanítványaival viszont nem foglalkozott eléggé. Az ő személyes jelenléte határozta és határozza meg ugyanis a sikereket. Módszerei közismertek, bárki alkalmazhatja őket. Csakhogy nem elegendő az edzésterv, kell az ember, aki nap mint nap képes rávenni a versenyzőjét, hogy teljes erőfeszítéssel, maximális ambícióval végezze el a feladatokat. A nyolcvanas években Széchynek két közvetlen munkatársa disszidált. Azt hitték, hogy a mester módszereivel világhírű szakemberré válnak. Kaptak lehetőséget mindketten, az egyik az amerikai kontinensen, a másik az NSZK-ban, de mindhiába. Jelentéktelen figurák maradtak, pedig birtokában voltak Széchy minden titkának. Csak a személyiségéből nem tudtak átvenni semmit Széchyért, minden gyilkos keménysége és hírhedt pofonai ellenére is rajonganak a tanítványai. Hargitay András mondta egyszer: — Képzeljék el, cipelek valami nagyon súlyos terhet. Már rogyadozik a lábam, elfeketedik körülöttem a világ, amikor egyszer csak valaki azt követeli tőlem, magából kikelve, hogy fussak, szökdeljek ezzel a súllyal a vállamon. Ilyenkor egy pillanatig úgy érzem, hogy oda kell vágni mindent, ezt az embert miszlikbe kell szabdalni. Hiszen nem normális a követelése. De mégis megpróbálom végrehajtani a feladatot, mert az üvöltő dervis ott áll mellettem. És csodák csodájára, ha összeszedem végső erőtartalékaimat, kiderül, hogy valóban tudok futni és szökdelni is. S amint erről megbizonyosodom, feledek mindent és elönt a háta, az ember iránt, aki ezt a számomra hihetetlen teljesítményt kihozta belőlem. A montreali olimpia előtt megszakadt ez az élő kapcsolat Széchy és tanítványai között. Persze, volt más zavaró körülmény is. Az a gyakorlat a magyar sportban — mondja Széchy —, hogy az olimpiák előtt a csapat tagjait együtt kell tartani. 1972- ben a Hotel Olympiában voltunk, 1976-ban ,a Hotel Ifjúságban. Ez a módszer addig ragyogóan bevált, amíg mások voltak a gazdasági körülmények. Mikor 1948-ban, vagy 1952-ben elvitték Tatára az olimpiai csapatot, akkor a versenyzők ott messze az országos átlag fölötti nívón élhettek. Olyan ellátást kaptak, amilyenről saját otthonukban nem is álmodhattak, és akkor még kényelmesnek minősült az elszállásolás is. De 1976-ban már az otthoni körülmények különbek voltak, mint egy, nem is elsőrangú szállóé. Mégis kötelező volt részt venni a közös edzőtáborozáson, mert ezt a vezetés előírta az olimpiai csapat számára. Hőség volt a szállóban, nem tudtak aludni az úszók, nyitva volt az ablak, ajtó, és így a hajnalig tartó zaj még inkább zavarta a pihenést. Minderre aztán rátett a hosszú montreali tartózkodás. Nem volt választási lehetőség, csak az, hogy pár nappal a verseny előtt utazzunk ki, vagy pedig három héttel hamarabb. Egyik megoldás sem volt kedvező. Előzőleg gondosan kidolgoztam az akklimatizáció ütemét. Volt tapasztalom éppen elég, jártunk többször a tengerentúlon, előzőleg Montrealban is versenyeztek az úszóim. Az volt az elképzelésem, hogy 6-8 nappal a verseny előtt kell kiutazni, mert így juthatnak csúcsformába a versenyzők. De mi három héttel korábban repültünk el. S ezt a hosszú időt a lehető legkényelmetlenebbül töltöttük el. A montreali elszállásolás a legprimitívebb volt, amit valaha is olimpián tapasztaltam. A betontengerben a versenyzőink kétszobás lakást kaptak, tizenegyen laktak együtt, háromemeletes ágyakban. Gyötrődve, elkeseredve láttam, miként esnek vissza. Ráadásul betegség kínozta mindegyiküket. Állítom, hogy életem legjobb munkáját végeztem a montreali előkészületek idején. Tavasszal Verrasztó világcsúccsal nyert amerikai bajnokságot, Hargitay is legyőzte az ottaniakat. Derék partnerek voltak a versenyzőim, hiszen életük nagy lehetősége előtt álltak. Mégis, ez volt az egyetlen verseny egész pályafutásom alatt, amelyen nem hozták ki úszóim a csúcsformájukat. Eltelt azóta jó tíz esztendő, voltak nagy világversenyeim, Montreal előtt pedig 15 éven át készítettem fel fontos összecsapásokra az úszóimat, s a közel száz nagy verseny közül csak a montreali olimpia nem végződött úgy, illetve legalább nagyjából úgy, ahogyan én azt a felkészülés, a világ úszósportjának ismerete alapján elképzeltem, sőt elterveztem. Hogy miért nem próbálkoztam legalább úgy menteni a veszett fejsze nyelét, hogy Hargitayt, Verrasztót ismét kivigyem a hivatalos szálláshelyről? Caliban, a világbajnokságon külön költöztem ezzel a két fiúval, és ők nagyszerűen szerepeltek, de a többiek annál rosszabbul. Ez lelki válságot idézett elő bennem, és akkor megfogadtam, hogy többé ilyet nem teszek. Ha kérem a csapatvezetést, módom lett volna Hargitayval és Verrasztóval kiköltözni, mint ahogyan ezt tették az ellenfelek, vagy néhányan a magyar csapatból. De nem tettem, mert ellenkezett az elveimmel. Ki tudja, helyesen döntöttem-e, ám abban biztos vagyok, hogy a vesekő egy kacsalábon forgó villában is támadta volna Hargitayt és Verrasztó betegsége sem marad el, hiszen ő azt az uszodában és nem az olimpiai faluban szedte össze. S a különlakás sem változtatott volna a rossz akklimatizációs körülményeken. Széchy a montreali olimpia után visszahúzódott, nem nyilatkozott, de fanatikusan dolgozott tovább. Változtatott az edzésmódszerein. Hogy miért? — Nem szabad a bevált módszerekre támaszkodni — mondja. — Nem azért kellett újat nyújtanom, mert nem sikerült a montreali olimpia, hanem azért, mert naponta kell alkalmazkodni a sport fejlődéséhez. Azok a módszerek, amelyek tegnap naggyá tették a versenyzőt, ma már semmire sem jók. Ha valaki csak azokhoz tud visszatérni, messze lemarad a versenyben. Az edzőnek naponta meg kell újulnia. Hargitay András egészen döbbenten látta, hogy azt az időeredményt, amivel ő 1973-ban világbajnok lett, Szabó Jóska 15 évesen könnyedén megúszta. Nem azért, mert netán Hargitay nem volt olyan tehetséges, mint a kis Szabó, hanem azért, mert óriásit fejlődtek tíz esztendő alatt az edzésmódszerek. Súlyos hiba visszamenőleg öszszehasonlítani az eredményeket. Johnny Weissmüller, aki áttörte az egyperces határt a 100 m-es gyorsúszásban, aligha lehetett gyengébb úszó a jelen magyar bajnokánál,aki mai eredményével méterekkel győzte volna le Weissmüllert. Csakhogy az amerikai olimpiákat nyert, a magyar bajnok pedig sehol nincs a világranglistán, hiába úszik sokkal gyorsabban, mint a húszas évek nagy győztese. A ma eredményeit csakis a jelen többi produkciójával szabad összehasonlítani. Az edzésrendszerek fejlődésének tulajdonítható, hogy napról napra javulnak a teljesítmények, s az az edző, aki ezekkel nem tud lépést tartani, sürgősen szakítson a szakmájával. Széchynek még mindig sok az irigye. Mondanak róla sok mindent. Hogy a fiúkat túlságosan kedveli, shogy pöffeszkedő, shogy feltűnésvágyó, hogy semmibe veszi mások véleményét, hogy lenézi az edzőtársakat, hogy goromba, hogy megjátssza magát, hogy üti-veri a gyerekeket, hogy rettegésben tartja a környezetét... Ennyit mutatóba a Vádakból, pedig van belőlük több is. Széchy ma már szinte derűvel tűri ezeket. Senki sem lehet próféta a saját hazájában ... Az egész nemzetközi úszósport viszont tiszteli, becsüli. Counsilman, az amerikai úszóedzők talán legtekintélyesebbje, tucatnyi olimpiai bajnok nevelője, amikor megküldte legfrissebb könyvét Széchynek, ezt „minden idők egyik legnagyobb edzőjének” dedikálta. Hívták Széchyt a világ minden tájára, kapott gazdag ajánlatokat, híres versenyzők kérnek tőle tanácsokat, elismeri őt a magyar sportközvélemény, csak éppen a maga szőkébb világában, az uszodákban nézik őt sokan ellenségesen, kitalálnak róla sok mindent, hogy lejárassák- Hát igen. Felette kínos, hogy van egyember, aki bebizonyította: a nem éppen ideális hazai körülmények között is lehet nagy úszókat nevelni. Aki azonos lehetőségek között semmit nem produkál, aki sikertelen, az persze próbálja lejáratni, a süllyesztőbe tétetni a sikerembert, hogy ne kelljen többé hallania: „bezzeg a Széchy”. Manapság kicsit kedvezőbb körülötte a légkör, mert már nincsannyira egyedül az akaratával, a tenni vágyásával. Felnőtt egy edzői nemzedék, amelynek néhány tagja — Széchy szerint vannak vagy ötenhatan — hozzá hasonló szívvel és lelkesedéssel áldoz az úszósportért. Csökkentek a támadások amiatt is, mert Széchy visszahúzódott. Kevesebbet törtúz, csendben dolgozik, s ha mégis megszólal, nem mond senkiről rosszat. Békésebb ember lett, de a tűz megmaradt benne. Az idei Eb eredményei arra utalnak, hogy a Széchy által említett edzői nemzedék, amely ugyan nem éppen nagy létszámú, képes kiemelkedő eredményekre. Szükség is lesz a sikerteljes tevékenységükre, mert Széchy az olimpiát követően minden bizonnyal már nem nevel idehaza úszókat. Jó évtizede hívják őt külföldre, és a sok csábító ajánlat közül most valószínűleg elfogadja az osztrákokét. Nem kavar több vihart itthon, nem kell állandó diplomáciai tevékenységet folytatni, hogy sikerüljön megbékíteni az általa megsértett, többnyire hozzá nagyon is is közelálló embereket, nem kell hadakozni a kegyetlen követeléseivel. Majd Ausztriában ránt pallost. Színes és súlyos egyénisége nélkül üresebb lesz a Komjádi uszoda.