Képes Sport, 1987. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-15 / 50-52. szám

tott orvosa, Hartyánszky István kandidátus, és néhány nem or­vos: a mérnökök, Bánhidi At­tila, Gál Jenő, Oláh András, mind fontos munkakörben és a kapus, testnevelő tanár, vízi­labdaedző Magó Gábor, aki legutóbb Kecskeméten csinált OB I-es csapatot. Az első minőségi ugrást Bod­nár András orvosegyetemi fel­vétele eredményezte. A fiatal válogatott játékos vállára vet­te és bevitte — majd benntar­totta — a korábbi jó OB II-es gárdát az OB I-be (1963—66). András az egyetem befejezése után az I. Sebészeti Klinikán sajátította el a sebészmestersé­get, jelenleg a Korányi Kórház osztályvezető főorvosa, ami pe­dig a sportágat illeti, már hosszabb ideje a­­ vízilabda szakági elnökség vezetője. A „kis” Bodnár János, a junior öttusa-világbajnok kiegészítés­ként pólózott az OSC-ben, főiskolai válogatott is volt, több sportágban szakedző, 1985—87 között éppen az OSC vízilab­dázóit irányította. Bodnár András a tokiói olimpián, 1964-ben aranyérmes, egyike az OSC négy olimpiai bajnokának, a másik három­ vívó. (Kausz István dr. sebész­főorvos, Juhász Katalin ve­gyész, Kulcsár Győző gépész­­mérnök.) A második nagy ugrás: 1967. Ebben az évben igazolt az OSC-be Konrád Sándor dr., aki már két éve diplomás volt és öccse, Konrád Ferenc, aki ekkor kezdte fogorvosi tanul­mányait. Sanyi esete azért is figyelemre méltó, mert talán segít eloszlatni egy nagyon erős tévhitet. Az egyetemi klubba nem kötelező átigazol­ni, hanem lehetséges. Főként, ha van megfelelő színvonalú szakosztály. A kívülálló nehe­zen érti meg, miért igazol át, többnyire kedvezőtlenebb kö­rülmények közé egy tehetséges fiatal, marad a magyarázat, „kényszerítették”. A valóság: nagy a vonzása annak, hogy ugyanott, hasonszőrű, hasonló gondokkal küzdő, hasonló cé­lokért élő társak között lehet sportolni, magas szinten. Per­sze, az egyetemnek­­és a klub­nak sokat kell tennie azért, hogy ott minél jobb lehetőség legyen a sportra. Konrád Sanyi játszhatott a BVSC-ben, lehetett bajnok, mialatt az OSC a bentmaradá­­sért küzdött. És szívesen fo­gadták a tapasztalt Európa­­bajnokot, amikor öccsével együtt az OSC-be igazolt. 1967 - ben a Konrád-fivérekkel már negyedik az OSC, egyenlő el­lenfele a legjobbaknak. Kon­rád Sándor jelenleg az I. Nő­­gyógyászati Klinika adjunktu­sa, az OSC vízilabda-szakosz­tály vezetője, a FXOSZ vízilab­da szakági elnökségi tagja, Konrád Ferenc olimpiai bajnok (1976) pedig a Gyermekfogá­szati Klinika munkatársa, I. osztályú játékvezető. 1968: második hely és orszá­gos méretű vihar után Szívós István átigazolása. Pistivel a már bajnokaspiráns gárda vi­lágklasszis együttessé vált. Az ő útja önmagában is legenda.. (1976-ban­­olimpiai bajnok.) Ahogy a fia útját féltő, hozzá­értő szeretettel egyengető olim­piai bajnok édesapa,­­id. Szívós István Pistijéből dr. Szívós István egyetemi adjunktus (Gyermekfogászati Klinika), ví­zilabda-szakedző, az ifjúsági válogatott és az FTC szakveze­tője, sok terhet hordozó ke­mény és hajdani kedvességét mégis megtartott férfi lett, az igazi és igaz történet. A nagy négyes — Bodnár, Szívós és a Konrád-fivérek — jelentették a gerincét a csak­nem verhetetlen gárdának, ta­lán nem véletlen, hogy mind­nyájan az egyetemen is bizo­nyították rátermettségüket. Ve­lük azonos fontosságú volt a két kapus (mindketten a válo­gatottságig vitték) teljesítmé­nye. Ma Kovács Károly fog­orvos, Szatmári Gábor szülész­­orvos. Ebben a csapatban élmény volt kiegészítő embernek lenni, de a tanulásban, a szakmában a kiegészítő emberek is „me­­nők”-ké válhattak. Mint Rajna Péter, a százszázalékos csapat tagja, aki ma kandidátus, az ideggyógyászati klinika ad­junktusa. A hetvenes években már ér­vényesült a kettős szívó hatás. Az egyetem, az értékes szak­mát, diplomát nyújtó intéz­mény és a kiváló csapat közös vonzása. Igen tehetséges, fiatal sportolók azért is választották az orvosi, fogorvosi hivatást, hogy az OSC vízilabda-csapa­tához kerülhessenek. Három KSI-s nemzedék leg­jobbjai közül egymást követ­ték az OSC-be: Koller Ákos és Hámori Miklós, majd Sudár Attila és Vindisch Kálmán, az­után Fekete Szilveszter és Gál Gyula. Valamennyien nagyvá­logatottak lettek — Sudár olimpiai bajnok 76-ban — és sok-sok siker részesei. Koller és Hámori orvosok, előbbi az egyetem II. Élettani Intézeté­ben, utóbbi az I. Nőgyógyászati Klinikán egyetemi tanársegéd. Sudár és Windisch fogorvosok, mindketten az­­­egyetemen he­lyezkedtek el, de még csak nemrégiben fejeződött be sport­­pályafutásuk. Sőt,­­Sudár szer­ződéses játékos Olaszország­ban, Windisch tudományos as­piráns, jelenleg Ausztráliában edzősködik és játszogat. Gál orvos, Svédországban dolgozik, Fekete pedig fogtechnikus, ő is Olaszországban véd „leveze­tésként” még egy ideig. Valahol meg kell húzni a határt. Időben 1974, a sorozat­ban nyert hat bajnokság utol­só éve. I­tt ér véget az em­lékezés. (Ezt követte a hetve­nes évek második felének az élcsapata, még egy nagy sike­rével, az 1978-as magyar baj­noki, BEK- és Szuper Kupa­szerepléssel, majd a nyolcvanas évek fokozatosan mélyülő vál­ságai.) Talán nem szorul bizonyítás­ra, hogy a „megérte-e?” kér­désre egyértelműen pozitív a válasz. A játékosok a szó tel­jes értelmében hivatást, még­hozzá magas társadalmi presz­tízzsel bíró hivatást kaptak, kimagasló sportpályafutással együtt, visszaigazolva a ket­tős terhelés vállalását. Az egyesület, az alig ismert kis egyetemi klub soha nem re­mélt, nemzetközileg is elismert eredményekhez jutott, és ami nem kevésbé fontos, hozzájá­rult az egészségügyi értelmiség neveléséhez. Itt már jelentke­zik az egyetem „haszna” is. A sportsiker is az egyetemé, még inkább a példa, amit a sport nagy egyéniségei mutatnak tár­saik, a holnap orvosai, fogor­vosai, gyógyszerészei számára. Nem mindegy, milyen a viszo­nya az egészségügyieknek a sporthoz (az orvosegyetemen egyéb sportágak között a vízi­labda-évfolyambajnokságoknak is hagyománya van). És nem véletlen, hogy számos egykor kiváló sportoló — nemcsak ví­zilabdázó — található­­az egye­tem oktatói­­között. A sport nem gátolta, hanem több úton is segítette pályafutásukat. És a sportág? Megérte-e a magyar vízilabdának, hogy volt egy OSC, egy egyetemi nagycsapat? Ha csak arra gondolunk, hogy a hatvanas évek második felének hullámvölgye után az OSC-korszakban lett újra vi­lágelső a magyar vízilabda, könnyű a válasz. De többről van szó. Az OSC-példa nyo­mán az egész sportágban meg­nőtt a tanulás igénye. A rivá­lisok ászjátékosai, így a kö­vetkező korszak nagycsapatá­nak, a Vasasnak a klasszisai, Faragó Tamás és Csapó Gábor, a Dózsa játékosa, Sárosi László — és még sokan mások — is egyetemre mentek, tanultak, igényes, maguk elé­­nagy célo­kat kitűző emberek lettek. Nem tekinthető véletlen egybe­esésnek, hanem szinte törvény­­szerű összefüggés, hogy a ta­nulási kedv csökkenése, a köz­vetlen anyagiak felértékelődése, egyfajta szellemi igénytelenség eluralkodása egybeesett és esik a sportág hanyatlásával. Mert az OSC visszaesése­­legfeljebb egy kis közösségnek fájhat, de az egyik legpatinásabb magyar sportág elszürkülése már köz­ügy. [A kettő közötti összefüg­gést nem észrevenni, enyhén szólva, szűklátóskörűség. A múlt sikereit felidézni, nagy játékosok­­pályáját példá­nak állítani nemcsak nosztal­giát jelent. Tőlük, a hatvanas­hetvenes évek nagy egyénisé­gei­től várhatják­­a magyar ví­zilabda kedvelői, hogy helyre­állítják az igazi értékrendet a sportágban, a vízben és a par­ton, a sportban és az életben egyaránt. Reméljük, ebben se­gíti őket egy megújuló társa­dalom, s egy megújuló sport­­társadalom. Hogy újra­­legyen nagy csapat, újra legyenek tel­jes emberi életre vágyó, ezért áldozni is képes fiatal tehetsé­gek. Ne egyszeri, ne utolsó va­rázslat legyen a hatvanas évek százszázalékos­­orvosegyetemi gárdája és a montreali olimpia aranyérmes nagy magyar gatottja. Bodnár András Szívós István

Next