Képes Sport, 1987. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-15 / 50-52. szám
tott orvosa, Hartyánszky István kandidátus, és néhány nem orvos: a mérnökök, Bánhidi Attila, Gál Jenő, Oláh András, mind fontos munkakörben és a kapus, testnevelő tanár, vízilabdaedző Magó Gábor, aki legutóbb Kecskeméten csinált OB I-es csapatot. Az első minőségi ugrást Bodnár András orvosegyetemi felvétele eredményezte. A fiatal válogatott játékos vállára vette és bevitte — majd benntartotta — a korábbi jó OB II-es gárdát az OB I-be (1963—66). András az egyetem befejezése után az I. Sebészeti Klinikán sajátította el a sebészmesterséget, jelenleg a Korányi Kórház osztályvezető főorvosa, ami pedig a sportágat illeti, már hosszabb ideje a vízilabda szakági elnökség vezetője. A „kis” Bodnár János, a junior öttusa-világbajnok kiegészítésként pólózott az OSC-ben, főiskolai válogatott is volt, több sportágban szakedző, 1985—87 között éppen az OSC vízilabdázóit irányította. Bodnár András a tokiói olimpián, 1964-ben aranyérmes, egyike az OSC négy olimpiai bajnokának, a másik három vívó. (Kausz István dr. sebészfőorvos, Juhász Katalin vegyész, Kulcsár Győző gépészmérnök.) A második nagy ugrás: 1967. Ebben az évben igazolt az OSC-be Konrád Sándor dr., aki már két éve diplomás volt és öccse, Konrád Ferenc, aki ekkor kezdte fogorvosi tanulmányait. Sanyi esete azért is figyelemre méltó, mert talán segít eloszlatni egy nagyon erős tévhitet. Az egyetemi klubba nem kötelező átigazolni, hanem lehetséges. Főként, ha van megfelelő színvonalú szakosztály. A kívülálló nehezen érti meg, miért igazol át, többnyire kedvezőtlenebb körülmények közé egy tehetséges fiatal, marad a magyarázat, „kényszerítették”. A valóság: nagy a vonzása annak, hogy ugyanott, hasonszőrű, hasonló gondokkal küzdő, hasonló célokért élő társak között lehet sportolni, magas szinten. Persze, az egyetemnekés a klubnak sokat kell tennie azért, hogy ott minél jobb lehetőség legyen a sportra. Konrád Sanyi játszhatott a BVSC-ben, lehetett bajnok, mialatt az OSC a bentmaradásért küzdött. És szívesen fogadták a tapasztalt Európabajnokot, amikor öccsével együtt az OSC-be igazolt. 1967 - ben a Konrád-fivérekkel már negyedik az OSC, egyenlő ellenfele a legjobbaknak. Konrád Sándor jelenleg az I. Nőgyógyászati Klinika adjunktusa, az OSC vízilabda-szakosztály vezetője, a FXOSZ vízilabda szakági elnökségi tagja, Konrád Ferenc olimpiai bajnok (1976) pedig a Gyermekfogászati Klinika munkatársa, I. osztályú játékvezető. 1968: második hely és országos méretű vihar után Szívós István átigazolása. Pistivel a már bajnokaspiráns gárda világklasszis együttessé vált. Az ő útja önmagában is legenda.. (1976-banolimpiai bajnok.) Ahogy a fia útját féltő, hozzáértő szeretettel egyengető olimpiai bajnok édesapa,id. Szívós István Pistijéből dr. Szívós István egyetemi adjunktus (Gyermekfogászati Klinika), vízilabda-szakedző, az ifjúsági válogatott és az FTC szakvezetője, sok terhet hordozó kemény és hajdani kedvességét mégis megtartott férfi lett, az igazi és igaz történet. A nagy négyes — Bodnár, Szívós és a Konrád-fivérek — jelentették a gerincét a csaknem verhetetlen gárdának, talán nem véletlen, hogy mindnyájan az egyetemen is bizonyították rátermettségüket. Velük azonos fontosságú volt a két kapus (mindketten a válogatottságig vitték) teljesítménye. Ma Kovács Károly fogorvos, Szatmári Gábor szülészorvos. Ebben a csapatban élmény volt kiegészítő embernek lenni, de a tanulásban, a szakmában a kiegészítő emberek is „menők”-ké válhattak. Mint Rajna Péter, a százszázalékos csapat tagja, aki ma kandidátus, az ideggyógyászati klinika adjunktusa. A hetvenes években már érvényesült a kettős szívó hatás. Az egyetem, az értékes szakmát, diplomát nyújtó intézmény és a kiváló csapat közös vonzása. Igen tehetséges, fiatal sportolók azért is választották az orvosi, fogorvosi hivatást, hogy az OSC vízilabda-csapatához kerülhessenek. Három KSI-s nemzedék legjobbjai közül egymást követték az OSC-be: Koller Ákos és Hámori Miklós, majd Sudár Attila és Vindisch Kálmán, azután Fekete Szilveszter és Gál Gyula. Valamennyien nagyválogatottak lettek — Sudár olimpiai bajnok 76-ban — és sok-sok siker részesei. Koller és Hámori orvosok, előbbi az egyetem II. Élettani Intézetében, utóbbi az I. Nőgyógyászati Klinikán egyetemi tanársegéd. Sudár és Windisch fogorvosok, mindketten azegyetemen helyezkedtek el, de még csak nemrégiben fejeződött be sportpályafutásuk. Sőt,Sudár szerződéses játékos Olaszországban, Windisch tudományos aspiráns, jelenleg Ausztráliában edzősködik és játszogat. Gál orvos, Svédországban dolgozik, Fekete pedig fogtechnikus, ő is Olaszországban véd „levezetésként” még egy ideig. Valahol meg kell húzni a határt. Időben 1974, a sorozatban nyert hat bajnokság utolsó éve. Itt ér véget az emlékezés. (Ezt követte a hetvenes évek második felének az élcsapata, még egy nagy sikerével, az 1978-as magyar bajnoki, BEK- és Szuper Kupaszerepléssel, majd a nyolcvanas évek fokozatosan mélyülő válságai.) Talán nem szorul bizonyításra, hogy a „megérte-e?” kérdésre egyértelműen pozitív a válasz. A játékosok a szó teljes értelmében hivatást, méghozzá magas társadalmi presztízzsel bíró hivatást kaptak, kimagasló sportpályafutással együtt, visszaigazolva a kettős terhelés vállalását. Az egyesület, az alig ismert kis egyetemi klub soha nem remélt, nemzetközileg is elismert eredményekhez jutott, és ami nem kevésbé fontos, hozzájárult az egészségügyi értelmiség neveléséhez. Itt már jelentkezik az egyetem „haszna” is. A sportsiker is az egyetemé, még inkább a példa, amit a sport nagy egyéniségei mutatnak társaik, a holnap orvosai, fogorvosai, gyógyszerészei számára. Nem mindegy, milyen a viszonya az egészségügyieknek a sporthoz (az orvosegyetemen egyéb sportágak között a vízilabda-évfolyambajnokságoknak is hagyománya van). És nem véletlen, hogy számos egykor kiváló sportoló — nemcsak vízilabdázó — találhatóaz egyetem oktatóiközött. A sport nem gátolta, hanem több úton is segítette pályafutásukat. És a sportág? Megérte-e a magyar vízilabdának, hogy volt egy OSC, egy egyetemi nagycsapat? Ha csak arra gondolunk, hogy a hatvanas évek második felének hullámvölgye után az OSC-korszakban lett újra világelső a magyar vízilabda, könnyű a válasz. De többről van szó. Az OSC-példa nyomán az egész sportágban megnőtt a tanulás igénye. A riválisok ászjátékosai, így a következő korszak nagycsapatának, a Vasasnak a klasszisai, Faragó Tamás és Csapó Gábor, a Dózsa játékosa, Sárosi László — és még sokan mások — is egyetemre mentek, tanultak, igényes, maguk elénagy célokat kitűző emberek lettek. Nem tekinthető véletlen egybeesésnek, hanem szinte törvényszerű összefüggés, hogy a tanulási kedv csökkenése, a közvetlen anyagiak felértékelődése, egyfajta szellemi igénytelenség eluralkodása egybeesett és esik a sportág hanyatlásával. Mert az OSC visszaeséselegfeljebb egy kis közösségnek fájhat, de az egyik legpatinásabb magyar sportág elszürkülése már közügy. [A kettő közötti összefüggést nem észrevenni, enyhén szólva, szűklátóskörűség. A múlt sikereit felidézni, nagy játékosokpályáját példának állítani nemcsak nosztalgiát jelent. Tőlük, a hatvanashetvenes évek nagy egyéniségeitől várhatjáka magyar vízilabda kedvelői, hogy helyreállítják az igazi értékrendet a sportágban, a vízben és a parton, a sportban és az életben egyaránt. Reméljük, ebben segíti őket egy megújuló társadalom, s egy megújuló sporttársadalom. Hogy újralegyen nagy csapat, újra legyenek teljes emberi életre vágyó, ezért áldozni is képes fiatal tehetségek. Ne egyszeri, ne utolsó varázslat legyen a hatvanas évek százszázalékosorvosegyetemi gárdája és a montreali olimpia aranyérmes nagy magyar gatottja. Bodnár András Szívós István