Képes Sport, 1988. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-26 / 4. szám

Szita Péter a jelennel és a jövővel találkozott Pakson Taxi Géza, ígéretéhez hűen, néhány perc múlva befutott Paks központi buszpályaudva­rára.­­Fehér Dáciája kissé már viharvert, de azért még jól szalad. Taxi Géza erős, zömök felépítésű, született paksi gye­rek, és a jóindulatú fontos­­kodók nagy családjának tagja. Rögvest magához ragadja a szót, biztatni sem kell. A közállapotokról beszélgetünk, és Géza elemez. Gördülékeny ok­fejtését sűrűn megszakítja du­dálásokkal és integetésekkel, mert ismerős szinte minden sarkon terem. Taxi Géza a vá­ros része, összetartoznak ők ketten, mint a szerelmesek meg a csillagok. A januári napsütésben ra­gyog a város.. Az óváros kis­sé ütött-kopott házain a sár­ga szín dominál. A főutca kátyúkkal szabdalt, itt-ott egy újonnan cserepezett tető vi­rít ki a mohalepte, megrogg­­gyant fedelek közül. Gyönyörű napra ébredt a XX. század, az atomkor városa. — Ez lenne az — áll meg Taxi Géza egy földszintes, sár­ga házikó előtt. A hatalmas tölgyfakapun fekete táblács­kán a cég neve. — Ez a Ruhaipari Vállalat? — kérdezem Gézát, aki raj­tam áthajolva böngészi a fel­iratot. — Ennek kell lennie, a cím szerint jöttem — nyugtat meg és minden céltudatosságot kerülve előveszi a bristaliiját. — Több helyre is mennék — magyarázom neki, miköz­ben a bankók között válogatok, mire Taxi Géza nagyvonalú ajánlatot tesz. — Jól van, akkor most ne fizessen. Itt a számom, fel sem kell írnia, adok névje­gyet. A végén meg összeadjuk, oké. Ennyiben maradunk. Zerza József a kis föld­szintes házban székelő válla­lat főkönyvelője. Zerza elv­társ nagy sportbarát, szíve a város egyesületéhez, a Paksi SE-hez köti. Zerza elvtárs a PSE társadalmi elnöke. Hiva­tali szobája egyszerű, egyetlen ékessége valamilyen nagyleve­lű, talán féltropikus növény. Zerza elvtárs jókedvű. Az ülésrend körüli tétlen toporgás után — miután mindketten megtaláltuk a helyünket — az elnök várakozón, bizakodva te­kint rám. Kérdésem egy kissé meglepő. Valószínűleg nem ilyet várt. Töprengőn vonja össze a szemöldökét, és az ál­lát masszírozva hümmöget. — Hogy miért kell egy kis­városnak két sportegyesület? — kérdez vissza. — Hát nézze! Először is, nem is olyan kis­város ez. Itt, kérném szépen, huszonötezer ember lakik. — Az erőmű-építkezés meg­kezdése előtt is ennyi lelket számlált a község? — Akkor nem, akkor persze, még nem. Mondjuk úgy tíz­­tizenkétezerrel lettünk többen, de hát itt nem is ez a lá­­nyeg! Zerza elvtárs szünetet tart. Karjait összekulcsolva nézi a kezemet. A tollam már vá­rakozóan imbolyog a jegyzetfü­zet felett. Várunk mindketten, a csend csak másodpercekig tart. — Ebben a városban régi hagyományai vannak a sport­nak. Itt, kérem, igen fejlett sportélet volt azelőtt is, hogy a felsőbb szervek úgy döntöttek, itt épüljön fel az erőmű. — Egy a cél — emeli fel a hangját az elnök, és meg­tartva a szükséges hatásszüne­tet, folytatja: — Egy a cél, egy szekér van, azt kell tolni. Ezt egyébként Pónya elvtárs is így látja. Pónya József a PAV vezérigazgatója. Pónya elvtárs egyébként KB-tag is — teszi hozzá Zerza elvtárs. — Nincsenek olyan elképze­lések, hogy egyesítik a két klubot? — Pónya elvtársnak esze ágá­ban sincs a fúzió. Ezt akkor is elmondta, amikor kiderült, hogy a PAV saját egyesületet akar. Úgy is szervezték meg az Atomerőmű SE szakosztályait, hogy ne legyen párhuzamosan futó sportáguk a PSE-vel. Ki­vétel persze a foci. — És milyenek a kapcsola­tok? — Virágzó és korrekt kap­csolatunk van az erőművesek­kel. Például mi adtuk az ato­mosok focicsapatának gerincét. A város kiöregedett labdarú­gói játszanak ott, még most is vannak vagy kilencen a kez­dőben. Na, várjon csak! Van egyszer a Somodi, a Kis... Farsang, a Zoli, a Sanyika, a Szabó Gyuri. A Szabó pél­dául ifikorában került ide, de hát átadtuk, mert nálunk nem fért be a kezdőbe. Szóval jók a kapcsolatok! Vagy mondok mást! Első osztályú ökölvívó­csapatunk is van. Pónya elvtárs él-hal a bokszért, szóval az öklözőinket ők fizetik, náluk vannak állásban, a pénzt ők adják, mégis a mi nevünk alatt szerepelnek. Hát kell en­nél jobb példa? — Mihez? — Hogyhogy mihez? Hát a virágzó és korrekt kapcsola­tokhoz! Az elnök értetlenül néz rám. Szótlanul méregetjük egymást egy darabig. — Nem gondolt még arra, hogy egyszer majd be kell hogy olvadjanak az erőmű egye­sületébe, hiszen a pénzzel, a lehetőségekkel ők rendelkez­nek? Zerza József sokáig nem vá­laszol, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. Csak a fejével bólint néha, aprókat, majdhogynem észrevehetetle­nül. Odakint, a kis udvarban egy asszony veszekszik vala­kivel. A hangja erős ugyan, de annyira mégsem, hogy ér­teni lehessen a szavát. Egy bádogvödör csörren a kövön, aztán becsapnak egy ajtót. — Ön helybéli, ugye? — kér­dezem az elnököt. Nem vála­szol, csak bólint felém. — Nem fájó önnek, hogy kénytelenek lesznek engedni az idők szavának? A jövő ugyanis ott van, ezt előbb-utóbb el kell ismerjék. — Hát igen. Biztosan úgy van, ahogy mondja — vála­szol kitérően Zerza József. — Nem hallott fúziós tervek­ről? — Konkrétan nincs ilyen el­képzelés, de volt róla szó. Hogy fájó-e a beolvadás? Hát per­sze, hogy az! De szerintem szükség van a tárgyilagosság­ra. Nekem a város érdeke az első, az pedig, hogy mi a neve az egyesületnek már csak hu­szadrangú kérdés. A város szempontjából az a lényeg, hogy például felépült itt egy sportcsarnok. Ezt már nem ve­hetik el tőlünk. — A két labdarúgócsapat most egy csoportban szere­pel ... — NB III-as mind a kettő. Mi a harmadik helyen állunk gólkülönbséggel, az ASE meg nyolc-kilencedik. — Tervezik a feljutást? — Igen. Gondolkodtunk már rajta. Rekedtes hangon felberreg a telefon az asztalon. Zerza József szigorú, hivatalos han­gon szól a kagylóba, de a vo­násai rögtön felengednek, ahogy bemutatkoznak a túl­oldalon. A kötelező kagylóleta­karás és bocsánatkérő félmo­­soly után Zerza elvtárs elme­rül a komahangvételű beszél­getésben. A vonal nagyszerű, mert minden szó tisztán hall­ható a szobában. — El vagyok most foglalva — vált kicsit komolyabbra Zerza elvtárs. — Vannak nálam a Képes Sporttól — villant a szemével az elnök. — Ki? A Lakat? — kérdez­nek vissza a túloldalról. — Nem, nem a Lakat — válaszol Zerza elvtárs. Cinkosan rám mosolyog és leteszi a kagylót. Már kabátban állok a szobában, búcsúznék. — Lesz a héten egy terem­torna Pécsen — meséli az el­nök. — Ott leszünk mi is. ..

Next