Képes Sport, 1989. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-21 / 47. szám

az új pestis sportolását illetően, annak érdekében, hogy meg lehessen állapítani, saját egészségét veszélyeztető kockázatnak ki van-e téve és van-e elméleti valószínűsége annak, hogy másokat a HIV-vel megfertőzhessen. 7. A fenti ajánlásokat ismernie kell a sportszervezeteknek, egyesületeknek és sportcsoportoknak, és lehetőséget kell teremteniük, hogy a sporttevékenységben részt vevő személyek, sporttisztségviselők és a kisegítő személyzet tagjai is tudomást szerezzenek ezekről. Ezen túlmenően ajánlatos ellenőriznia sporttevékenységgel kapcsolatos minden általános higiénés gyakorlati eljárást. 8. Ösztönözni kívánunk minden nemzeti szintű sportszervezetet, hogy a HIV-fertőzést és az AIDS- et érintő további felvilágosításokért forduljanak nemzeti AIDS-bizottságaikhoz vagy témafelelőseikhez. Ez a dokumentum nem a WHO hivatalos közleménye, és az Egészségügyi Világszervezet minden jogát fenntartja. Ugyanakkor azonban a dokumentum korlátozás nélkül kivonatolható, sokszorosítható, más nyelvre fordítható vagy szemlézhető részeiben és egészében is. Nem bocsátható viszont áruba és kereskedelmi célokra sem használható." Anélkül, hogy csökkenteni szeretnénk a sportszerveknek a nyilatkozat 4. és 8. pontjának végrehajtásával kapcsolatos felelősségét, a leglényegesebbnek mégis azt kell tartanunk, hogy a konkrét sporttevékenységgel kapcsolatban sokkal kisebb az AIDS-veszély, mint azt a hisztériát keltő, minden problematikus helyzetben megjelenő vészmadarak állítani igyekeztek. A reális veszélyt természetesen fel kell mérni, foglalkozni kell vele, meg kell előzni érvényesülését. Az első pont megállapítja, hogy még a vérző seb, vagy váladékozó bőrsérülés esetén is kicsiny a kockázati valószínűség. Kétségtelen persze, hogy az AIDS-fertőzöttek számának a növekedésével a kockázat is nő. Eddig azonban, tudhatjuk meg, nincs adat arra, hogy a fertőzés átvitelére sporttevékenység kapcsán került volna sor. A 2. és 3. pontból megtudható, hogyan védekezhetünk a kis kockázat ellen is. De a további pontok is rendkívül lényegesek, megfogalmazásuk okai jól felismerhetők. A 4. pontban kifejezésre jut — s erre sokszor vissza kell térni —, hogy a sportegyesületeknek, de minden sportszervnek megvan a lehetősége arra, hogy tagjainak, gyakorlatilag nagyszámú fiatalnak tájékoztatást adjon, AIDS-oktatást nyújtson. Nyilvánvalóan — lásd a 4/a pontot — nemcsak és nem is elsősorban a sporttevékenységgel összefüggésben. Persze nem maradhat el ez sem. Igen-igen lényeges önmagában, tényében is, de az egész anyagot tekintve is, a józanságot markánsan bizonyító 4/c pont. Jól tudjuk, hogy egyrészt mennyire szolgálja a hisztériát az ártatlanul bekövetkező betegség — például uszodavíz miatti megbetegedés — lehetősége, másrészt, hogy milyen kibúvót ad ez azoknak, akik éppenséggel a valóságos úton fertőződtek meg. A nyilatkozat helyre teszi e kérdést, józanul fellépve ily módon, mind a hisztéria, mind pedig a felelőtlenség ellen. Igen-igen figyelemreméltó — megintcsak a túlzókkal szemben — az 5. pont. Talán nem is annyira a „jogalap” kifejezésen van hangsúly: nyelvünkben ez félreérthető is lehet, úgy tűnhet, mintha lenne szakmai indok, csak éppen jogalap nincs. Valójában ez esetben a hangsúly a jelzőkön van: nincs orvosi, vagy közegészségügyi jogalap, értsd éppen szakmai indokoltság nincs, tehát nem jogos a sporttal kapcsolatban a HIV-szűrés. Annál fontosabb a 6. pont, az egyéni felelősség, benne az egyéni érdek kifejezésre juttatása. Igen, lényeges, hogy ezek az alapvető ismeretek hazai sportéletünkben is széles körben terjednek el. Tulajdonképpen ezek után térhetünk vissza az eredeti kérdéshez, immár így fogalmazva: van-e reális összefüggés az AIDS és a sport között, vagy csak az említett, minden területet érintő kihívás késztet a témával való foglalkozásra. Tovább finomítva a kérdést, úgy is fogalmazhatunk, a WHO a FIMS egyetértési nyilatkozat tartalmán túl van-e még elmondani való AIDS és sport összefüggése ügyében. Nos, történeti jelentősége is van a nyilatkozatnak. A WHO és a FIMS régen tervezett, olykor-olykor tanácskozásokban megnyilvánult, az elmúlt évben a folyamatosság igényével, reményével megvalósult együttműködésének első konkrét eredménye. Dehát ez más téma. Ami a lényeget illeti, úgy vélem, hogy nem a sporttevékenységben, hanem a sporttal összefüggő környezeti tényezőkben — utazások, edzőtáborok, külföld... — rejlik az igazi veszély. A hisztéria ellen szólva fentebb, nem akarnék magam is hisztériát kelteni. Természetesen nem egyszerűen a magyar sport problémájáról, hanem a nemzetközi sportélet gondjáról van szó, ami vezetői, edzői és természetesen sportolói felelőtlenség esetén rövid idő alatt leszoríthatja a problémák rangsorának első helyéről a doppingkérdést. Ám amennyire veszély — immár objektív, halálos betegségben megnyilvánuló veszély — az amoralitás a szexualitásban (az amoralitást, az erkölcstelenséget most a szó legmélyebb értelmében használva), annyira veszély az AIDS-veszélytől felbátorított szexuális ellenforradalom, az ezáltal magát korszerűnek kikiáltó ősi prüdéria, álszentség. Korszerű, határterületi tudomány a szexológia. Művelésében, fejlesztésében lemaradtunk. Pedig ismeretanyaga nélkül nincs hatékony társadalmi AIDS-prevenció. Hiszen ebben a szakmában integrálódnak a biológiai és a társadalmi ismeretek, a gyakorlatot tekintve az utóbbiak prioritásával. Hiszen a kérdések csomópontja a másik nemhez való viszony, a párkapcsolatok, a viselkedéskultúra ... Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a tiltás, az ijesztés, a sokkolás — akár a gumióvszer amúgy szükséges ajánlásával ötvözve — megoldást jelentenek. Valójában az AIDS-nél „humánusabb” problémák, a társadalmi beilleszkedési zavarok, a különböző devianciák — az alkoholizmus, drogfogyasztás terjedése, az öngyilkosságok nagy száma... — jelezték, hogy súlyos veszélyek fenyegetik ifjúságunk, népünk testilelki egészségét. Ezek a veszélyek a már riasztó megbetegedési, halálozási statisztikában is számszerűsíthetők. Az AIDS „csak” annyit tett ehhez, hogy míg a felsorolt kérdéseket lehetett — hibásan — kisebbíteni, kevesek problémájává bagatellizálni, addig a szexualitás — és így az AIDS is — mindenki ügye, az élet meghatározó része. Valószínűleg azoknak lesz igaza, akik úgy vélik, hogy mind az egyének, mind a társadalom számára az AIDS az elmúlt fél évszázad, a II. világháború utáni korszak legnagyobb kihívása. Mert nem a gazdaságra hat elsősorban, mégcsak nem is a politikára, hanem az eddig felelőtlenül lebecsült életmódra, életvezetésre. Kérdésessé teszi a kialakult szokásokat, sőt, az értékrendet. Amit nem tudtak elérni a modern kor úgynevezett nem fertőző járványai — az infarktustól a daganatos betegségekig, a balesetektől a neurózisokig —, azt eléri az AIDS, amelyik újra fertőző epidémia, de alattomosabb minden eddiginél. Hiszen szemben a múlt nagy járványaival, amelyek kórokozóit nem ismerték, az AIDS- vírust hihetetlenül gyorsan izolálták, megismerték. Mégsem tudjuk legyőzni. A hatása is alattomos. Hiszen nem ő támad, ám mégis oly súlyosan károsítja a szervezet védekezőkészségét, hogy kiszolgáltatottá válunk az egyébként nem fertőző kórokozóinknak. A fiatalokat azért sem riasztották a ma „divatos”, a halálozási statisztikát meghatározó betegségek, mert — talán a baleseteken kívül — ezek elsősorban mégis csak az idősebb korosztályokat érintik. Az AIDS-nél nincs ilyen kibúvó, sőt! Nem szexuális ellenforradalomra, hanem a humán értékeket előtérbe helyező életvezetésre van szükség. S a sportéletnek, a sportélet minden közreműködőjének óriási a felelőssége ebben. Ifjúsági sportunk minden fogyatékossága ellenére a fiataloknak számottevő rétege bekerül a sportéletbe. Elérhetők. Ha vállaljuk, hogy nemcsak a fizikai felkészítésükben, hanem emberré válásukban is közreműködünk. Igen, vállalni kell a feladatot, első lépésben elfelejtve a rossz beidegződéseket. „Erről mi nem beszélünk...”, „nem a mi dolgunk”, „magyar ember szemérmes”, „a mi sportágunkban nincs homoszexualitás”. Ugye, ismerős mondatok? Más kell! (Részlet a sport és a szex kapcsolatáról készülő könyvből.)