Képes Sport, 1989. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-21 / 47. szám

Gaál Péter egy fiatal, de máris tekintélyes kézilabda-szakemberrel, Zsiga Gyulával beszélgetett Konok kötődés — Rólad, elmondhatják a rosszakaróid, hogy lifteztél. Nem voltál ejtőernyős, de hol felfelé, hol lefelé vitt a sors páter­­nosztere... — Felfogható így is, ami történt, de alaposan ismerve a körülményeket, egé­szen másként fest a dolog. Hat éve vé­geztem a TF tanári szakán. Friss diplo­mával a kezemben azt hittem, hogy taní­tani fogok, de hirtelen jött egy ajánlat és kikötöttem a solymáriak NB I „B”-s ké­zilabdacsapatában. Itt azonban csak há­rom hónapig játszottam, mert az Elektro­mos ajánlott egy játékos-edző állást. És ugyan­akkor már 11 éve játszottam, nem is voltam öreg, mégis nagyon izgatott az edzősködés. Elkezdtem a miniknél, foly­tattam a serdülőknél. Aztán 1985 tava­szán engedtem a csábításnak, elfogadtam a KISZ KB sportosztályának ajánlatát. — Egy ízig-vérig sportember beült a hivatalba? — Beült, de rendkívül nehezen szokta meg a hivatalnok szerepét. És másodál­lásban változatlanul edzősködtem is. Egyszóval nagyon idegen volt tőlem az egész. Ugyan nem volt értelmetlen a munkám, dehát nagyon hiányzott az él­sport sajátságos légköre. Nem is bírtam sokáig a hiányát, és mindent kezdtem elölről. — Játékosként, hiszen nem is olyan ré­gen még a Bp. Honvéd, illetve a Ferenc­város csapatában is beállás, majd bal­­szélső voltál... — Egészen pontosan: játszottam és edzősködtem. Ugyanis megkaptam a behí­vóm, várt rám a diplomát követő utolsó hét hónap letöltése. Csakhogy közvetlenül a bevonulás előtt felkértek a Honvédos ifik edzői szerepkörére is. Így voltam edző és játékos egyszemélyben. Leszere­lés után azonban nem tudtak edzői stá­tuszt adni, azzal biztattak, hogy várjak három-négy hónapot, addig mindent elin­téznek. Így kerültem a Ferencvárosba. Fél évig újból csak játszottam, de mivel a Bp. Honvéd betartotta az ígéretét, mehettem a piros-fehérekhez főállású if­júsági edzőnek. Ez tavaly ősszel történt, és végleg be is fejeztem az aktív spor­tolást. — Ezek után már csak az kíván ma­gyarázatot, hogy miként kerültél a ka­tonaegyesületből ismét az Elektromosba? — Nagyon jól éreztem magam a Hon­­védban, sikereim is voltak, hiszen ta­valy bajnoki címet szereztem a gyerekek­kel. Csakhogy óriási volt a Tromos csá­bítása. Elsősorban azért, mert ugyanazo­kat a gyerekeket vehettem át, akikkel nyolcvanhárom végén a mini korosztály­ban elkezdtem az edzősködést. Az tet­szett a dologban, hogy régi csapatommal foglalkozhattam, lehetőségem adódott arra, hogy a legjobbakat akár a felnőtt válogatottságig elkísérjem. Persze, az is igaz, hogy rendkívül erős a kötődésem a klubhoz. Játszottam ebben az egyesü­letben, főiskolai hallgatóként odajártam tanítási gyakorlatra, és itt kezdhettem el az edzői hivatásom gyakorlását is. — Számtalanszor elmondtad már, hogy milyen fontos számodra ez a szakma. Ki volt rád ekkora hatással, hogy te is a kispad gyötrelmeit választottad? — Ez valóban lényeges kérdés. Tizen­nyolc évvel ezelőtt a Vasasban, Jenővári Istvánnál kezdtem el a kézilabdázást. Később éppen ő volt az, aki eltanácsolt, mondván, hogy alkatilag nem vagyok megfelelő. Igaz, nem vagyok egy óriás termet, de a 176 centimmel és a fizikai adottságaimmal éreztem magamban any­­nyi erőt, hogy bebizonyítsam a döntés helytelenségét. Az eltanácsolás ellenére konokul részt vettem minden edzésen. Újra és újra megjelentem. A végén már idegesítette szegény mestert, hogy ott lá­­batlankodom és megkönyörült rajtam, így lettem elsőosztályú játékos, így kerültem TF-hallgatóként pont Jenővárihoz, mint gyakorló hallgató, és éppen ő volt az, aki később hívott az Elektromosba edzőnek. — A kitartásodat értékelte, nemde? — Bizonyára. És éppen ez a különös edző-tanítvány viszony az, ami nagyon fontos a számomra. Edzőként az olyan gyerekeket keresem és figyelem, akiknek a szemében ez a minden áron való bizo­nyítási vágy látszik. Akinél ezt felfede­zem, az az én emberem. — Időközben végigjártad az edzői sza­márlétrát, és az egykori minicsapatodból mára már felnőtt válogatott „gyereked” is van. Sőt! Újabb diplomát szereztél és jelenleg mint szakedzőhöz hozzád is küld­tek már TF-hallgatót. És még csak 30 éves vagy. Befutottál! — Nem hiszem, de az biztos, hogy a szakma felfigyelt a munkámra. Olyannyi­ra, hogy más kluboktól is jöttek hozzám gyerekek, mondván: szeretnének nálam játszani, mert hisznek a módszereimben, abban, hogy nálam tovább tudnak fej­lődni. — Úgy tudom, hogy még ennyivel sem elégedtél meg. Azt hallottam például, hogy könyvet írsz, amelyet testnevelők­nek, edzőknek szánsz. — Igen, mert rá kellett döbbennem, hogy nincs itthon szakirodalom, amely segíthetné az edzők munkáját. Amikor a szakedzői államvizsgára készültem, mind­össze egy 13 éve írt dolgozatot találtam, ami a sportiskolai tantervet elemezte. Ezt azonban a gyakorlati nevelőmunkában nem lehetett alkalmazni. Elkezdtem hát a saját tapasztalataimat rendszerezni. Ezek sűrítménye is szerepel a Mocsai Lajossal közösen írt könyvünkben. Amit írunk, épp azt szolgálja, hogy minden testnevelőnek, edzőnek, aki a kézilabdá­zásra oktatja a gyerekeket, korszerű technikai-taktikai módszertan álljon a rendelkezésére. Hatéves kortól 18 éves korig, az edzésmódszertantól az orvosi kérdésekig számtalan dologgal foglalko­zunk. A könyv 80 százalékával elkészül­tünk, néhány igazítás van hátra, lekto­rálni kell és mehet a nyomdába. — Harmincévesen sikeres edzőnek érezheted magad, olyan szakembernek, akit a sportág jelenlegi legismertebb sze­mélyisége, Mocsai Lajos is nagyra érté­kel. Úgy tudom, hogy a kézilabda-szö­vetség szakfelügyelője, Lengyel Gábor minden támogatást megad, hogy a ké­szülő könyv segítségével végre világszín­vonalon lehessen a kézilabdázást oktatni. Vagyis mindketten bíznak abban, hogy az általad elkezdett szakmai munka foly­tatódik, és további követőkre talál. Gon­dolom, örülsz. — Természetesen. Hiszen a könyvnek is csak akkor van értelme, ha felhasz­nálják, s nem a könyvespolcon porosodik. Zsiga Gyula tanítványai körében

Next