Képes Sport, 1989. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-26 / 39. szám
S. Tóth János beszélgetése dr. Várszegi Asztrik püspökkel, a Hittudományi Akadémia rektorával, aki életében először... ...úszómedencéből pillatora meg a Szent Péter - bazilikái únak tartom a magyar falu, a magyar faluközösség megmentését, amely az elmúlt évtizedek során teljességgel szétveretett, tönkretétetett. E kérdésben az egyháznak is jelentősintegrálószerepe lehet, bár ma az egyház szava sok helyen a falvakban is kevesekhez ér el. Őszintén szólva, azt hittem, az egyház befolyása a községekben sokkal erősebb, mint a városokban ... — Nos, ez a városból szemlélve talán így látszik. Ám ahogy az új Magyarországon a város alkalmazkodott előbb a szocialista ideológiához, úgy előbb is vetette el azt. A falut ugyan lassabban hódította meg az egyeduralkodóvá tett eszme, de jóval mélyebben érintették a változások. Az átmeneti jólét az elmúlt évtizedek során szétroncsolta az ottani közösségeket. Ezekből a romokból rendkívül nehéz lesz újjáéleszteni a falut. Ez többek között akkor sikerülhet, ha e kistelepülések visszakaphatják közigazgatási és belső autonómiájukat ... De hadd térjek vissza még egy gondolat erejéig a Napsugár SC-hez. Ha Upp atya nem is számít csodabogárnak egyházi berkekben, az azért kétségtelenül nem jellemző, hogy papok a fiatalokat közösségbe tömörítő sportegyesületeket alapítanának. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: az elmúlt évtizedekben az egyházat egész egyszerűen leszoktatták a sportról. Ha fiatal papok a sport segítségével próbáltak közösséget szervezni, kirándulni vitték a gyerekeket, futballoztak velük, azért minimum áthelyezték, rosszabb esetben perbe fogták őket Ilyen okok miatt még 1971-ben is bezártak fiatalokat, pedig őket akkor még nem is szentelték pappá ... - Miféle megfontolásokból alkalmazott retorziókat a hatalom? — Azon régi elvből kiindulva, hogy akié a fiatalság, azé a jövő. Az egyházat még néhány esztendővel ezelőtt is, amikor pedig az Állami Egyházügyi Hivatal már bizonyos engedményeket tett, csak a fogyatékos gyerekekhez engedték közel, gondolván, nekik végül is mindegy, marxisták ápolják-e őket, vagy keresztények. Az egészséges fiataloktól elzáratott az egyház. Az utóbbi időben azonban nagyot fordult a világ: szinte egyik pillanatról a másikra felértékelődött az egyházak szerepe. Az állam szinte már igyekszik rájuk testálni azokat a feladatokat, gondoljunk csak az öregek szociális gondozására, a szegények támogatására, amelyekkel saját maga nem tudott megbirkózni. Mit vállal, mit vállalhat fel ezekből az égető problémákból a katolikus egyház? — Való igaz, széteső világunkban az ínség és a szükség újfent a figyelem középpontjába állította az egyházaikat. S nem véletlenül, hiszen e káoszban az egyházak, a hívők közösségei igyekeztek még összetartani, értékeket menteni, egyáltalán, az emberekről gondoskodni. Hogy a katolikus egyház ma milyen erős, mekkora a befolyása, azt pontosan nem tudom megmondani Egy azonban biztos: ahogy szabadabbá válik a társadalom, úgy lesz képes aktivizálódni, eleddig rejtett erőforrásokat mozgósítani, lefojtott emberi energiákat felszabadítani. Igyekszünk az egyház belső életét megújítani: pártoljuk, hogy az egyházközségek mellett kialakuljon egy másik primér közösség, a szerzetesség láncolata is. Csodát várni persze felesleges lenne, de ha a feltételek megteremtődnek, akkor, evangéliumi hasonlattal élve, amiként a kovász átjárja a tésztát, úgy ezeknek a különféle egyházi közösségeknek a léte is gyógyítólag hat majd a társadalomra. Az egyházon persze a II. vatikáni zsinat szellemében nemcsak a papság értendő, hanem valamennyi keresztény ember. Hiszen a zsinat visszatért a bibliai „Isten népe" fogalomhoz, azaz a püspöktől a legkisebb, megkeresztelt gyermekig minden keresztény az egyház tagja. — Ön mivel magyarázza, hogy ma Magyarországon reneszánsza van a vallásosságnak? — összetett jelenségről van szó. Nyilván szerepet játszik ebben, hogy a vallás sokáig tiltott gyümölcsnek számított, hogy a hivatalos ideológia nem elégítette ki az emberek többségét, hogy lelkileg-szellemileg leépült a társadalom. Feltámadt az igény az erkölcsi értékek, valamiféle tisztultabb gondolkodás eszménye iránt. A hetvenes évek elején egyetemistaként, a Központi Szeminárium lakójaként részt vettem egy, a szemináriumban megrendezett író-olvasó találkozón, ahol is Juhász Ferenc költő azt jövendölte: az évszázad végére elkövetkezik az evangélium újabb reneszánsza. Ha áttételesen is, de valóban ennek az időszakát éljük. Ez nem jelent ugyan letisztult vallásosságot, de megindult egy folyamat, amit az egyház támogathat, s ezzel a szolgálattal az embereket megint emberhez méltóbb élethez, gondolkodáshoz segítheti hozzá. Ennek látszólag ellentmond, hogy világszerte tombol az erőszak, ami immár a futballstadionokat sem kíméli... — Mind a nyugat-, mind a kelet-európai társadalmakban végbement az elmúlt évtizedekben a szekularizáció, az elvilágiasodás. Ott ez spontán módon ment végbe, nálunk adminisztratíve is előmozdították. A végeredmény azonban egy és ugyanaz: az embert megfosztották eszményeitől, s emiatt sok tekintetben emberségétől is. Erre valóban példa a lelátókon eluralkodott erőszak. Keresztény meggyőződésem szerint Isten és ember fogalma egymást kiegészítő valóságok. Amikor az emberben elhalványul az Istenről alkotott kép, önmagát is elveszíti. Viszont minél tisztultabb benne az Isten képe, annál tisztultabb számára az Isten képére teremtett ember eszménye. Amennyiben az Isten-eszme, s ennek következtében az emberről alkotott kép élő, eleven, nincs nagyobb baj: az emberi gyengeségből eredő bajok kiküszöbölhetők, vagyis az ember nevelhetővé válik. Jómagam, keresztény világnézetemből eredően hiszek az emberek jobbíthatóságában, abban, hogy az erőszakkal szemben a békesség és a szeretet vezérelheti a világot, s hogy a sportpályákon, a futballstadionokban a gyűlölködés helyett újra tért hódíthat a nemes vetélkedés szelleme, eszméje.