Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)
1859-08-07 / 4. szám
kor a beruházást oly mérsékletesen kell folyamatba venni, hogy az semmi esetre se legyen kíséret, hanem a jelenkező szükségességnek következménye. E quasi conservativ elvek között csak a hazai értelmiség állt meg biztosan, és csakis épen az tehet előhaladást, mert mozgásának biztos alapját öntudatosan érzi maga alatt, és a külhoni kertésztökély el nem kábítja, hogy maga is olyant termeszszen, minek nálunk megvevője bizonyosan nem akad. Ezen körülmények között igen természetesnek találom, hogy a két legnagyobb hazai birtoknak kormányzása magyar emberre bizaték, s midőn Litsnek józan kormányzásáról már több év tanúskodik, még pedig akkép, hogy a gondjára bízott nagy terjedelmű javadalmat nem csak visszamenni nem engedte, de nagyon mérsékelt beruházás mellett fokozni is tudta, a magyar gazdasági értelmiség kérdésében oly meggyőző bizonyítványt szolgáltatott, hogy az itteni birtokviszonyok között csak a magyar gazda képes biztos eredményt kockáztatás nélkül előteremteni. Magam is bámulom a csudás eredményt, mit a külföldnek szorgalma előteremtett, de azt is tudom, hogy a baglyot még sohasem dicsérték azért, mert a sötétben lát, hanem igen is, a sast, mely éles szemeivel legközelebb mer menni a nap sugaraihoz. Ha valakinek, úgy a magyar embernek legnagyobb szüksége van azon öntudatra, hogy ő is tud valamit, s ekkép öntudata vagy a példa meggyőzi az egyéni és nemzeti erőről. Ilyen példa nálunk Lits, kinek arczképét is ime bemutatjuk. V. G. Irene-hez. Szombathely Juh. 21. 1859. Eldobtam szerelmem széttépett virágát, S boldogtalan múltam elfeledni vágytam; Bámat, bánatomat vidám czimborák közt Telt poharak mellett elenyészni láttam. És midőn nem sajgott sebe már szivemnek, Megfogadtam, soha többé nem szeretni, Megfogadtam erős és szent fogadással, Szivemet, lelkemet hazámnak szentelni. De ime, újólag mosolyogni kezd rám Ébredő szerelmem bűvös napvilága, S alig, hogy keblemnek vihara kitombolt, Szivem uj remények zöld fáját táplálja. Újra fellángolnak forró érzeményim, Meggyujtá azokat szemednek sugára. Miért is láttalak , miért nem maradtál Nekem ismeretlen, ó lányka, ó lányka! Már csak arra kérlek : ne tekints rám többé ; Édes pillantásod bennem vágyat ébreszt, S látod, mig más csupán csak egyszer érzi azt, Addig engem a vágy tízszeresen éget. Ne is mosolyogj hát, ne is kedvezz nékem, Mert majd a csalódás annál fájóbb lenne. Minek mutatod a boldogságnak képét ? Látásánál fájóbb lesz a szív keserve. Hagyj engem utamon, a melyen indultam, Hadd éljek egyedül édes nemzetemnek, Szerelmed engemet úgy sem boldogitna, A költő számára rózsák nem teremnek; Azé csak a tövis és a hervadt kóró, Mely múltjának fáján lengedez a szélben. A költő öröme tünékeny szivárvány, Mig bánata örök sötét és szivében. 36 De mit is mond ajkam ? !... Arra biztatlak, hogy Ne szeress engemet, ne szeress leányka ? Minő dőre beszéd!... szerelem kell nekem, Lángoló szerelem , mennyország virága. Mert szerelem nélkül micsoda az élet? Hervadt virág, melynek nincsen már illatja. Kopár őszi mező, pacsirta-dal nélkül, Vagy felleges ég, a melynek eltűnt napja. Szeress csak engemet, szeress, szép angyalom, És ha mást mondanék, ne hallgass szavamra, Érzem, hogy szerelmed erőt ad énnekem : Erőt, mely lelkemet folyton ébren tartja. És hogy ébren legyek, nagy szükség van rája: Tettre int az élet. — Mit is mondanának őseim, hozzájuk nyugalomra térvén. Ha semmit nem tennék javáért hazámnak ? ! Ifj. Balogh Gyula, Petőfy Sándor első két aranyja. Midőn az ember életének ötvenedik évét túlélte, s igy félszázadot háta mögött hagyott, lassan kint elszokik a kétes jövő bizonytalan kutatásaitól, — elkezd lemondani a jöhető élvezetekről, — s a jövő reményeit, melylyek éltében annyiszor s oly keserűen megcsalák, a múltnak csöndes, boldogító emlékeivel cseréli föl! — A küzdelem tere erőteljes , munkás közekből soha ki ne fogyjon, de a sorból már már kiállandók szedjék öszsze a múltak gyöngyeit; ezek gyönyörére lesznek a munkásoknak, — keressék össze a már kidőlt nagyságok példányképeit; ezek lelkesitendik a küzdőket, — regéljenek a már letűnt múltnak szebb napjairól; ezzel kedvet adnak a törekvőknek kitartásra, — s irányt mutatnak a pályafutóknak egy nemesebb czél felé! A „Képes újság“-nak föladata, úgy hiszem, nem csak a jelen kort zyárjaiva is vont ágyúival rajzolni, de visszapillantással a múltakra, az említett czélokat is elősegíteni. — Helyén látom azért itt Magyarországnak, ha nem legnagyobb, de mindenesetre legnépszerűbb költője, Petőfi Sándorral, irói pályája legelső napjaiban kötött ismeretségemet következő kis történetében adni át az utókornak. A pápai reformált főiskola növendékei, tanáraik felügyelete alatt 1837 körül, maguk között úgynevezett képzőtársulatot alkotónak, melynek czélja volt, a magyar nyelv és irodalom művelése; elméletileg s gyakorlatilag. — Ezért a társulat tehetséges tagjai, eredeti, leginkább költői dolgozatokkal is foglalkozónak, — azokat egymásközt fölolvasák, birálgaták, s a sikerültebbeket maradandó emlékül, az érdemkönyvbe beirák. A tanárok egy évben néhány aranyból álló jutalmat is tűztek ki az ifjú munkás nép buzdítására. Én akkor már Győrött mint gyakorló orvos működöm, a tisztelt barátom Czuczor Gergely pedig ugyan az itteni királyi akadémiában volt a költészet 1. tanára. — Minket kettőnket tisztelének meg hát a szomszédságból a pápai főiskolai tanárok nehány jutalomra irt s beadott eredeti ballada megbirálásával. — Egy ezek közöl csakugyan kitűnt pályatársai fölött, — s mi mindketten habozás nélkül ennek ítéltük oda a kitűzött 2 arany jutalmat, a mit az, pápai harmadik collegánk is — ha nem csalódom — Tarczi Lajos tanár úr — velünk egyetértvén, meg is kapott. Az író nevét rejtő pecsétes levél fölbontatván, kitűnt, hogy a megjutalmazott ballada írója bizonyos Petrovics Sándor, pápai főiskolai növendék! Én az egész ügyet egészen el is felejtem már, midőn egy reggel igénytelen külsejű fiatal ember lép be hozzám, és magát Petrovics Sándornak, a két aranynyal jutalmazott ballada írójának mutató be. Csupán látni akarta mint első művének egyik bírálóját, különben addig megjelent munkáimból ismervén már bennem egyikét a magyar irodalom, még akkor nem igen számos — közvitézetnek. — A szerény fiatal ember nekem igen megtetszett , bár külseje bizony nem sokat mutatott; csak sötét ragyogásu szemei hagyok sejteni azon rendkívüli szellemet, mely később nem csak a magyar irodalom egén vált első rangú csillaggá; de külföldön is a legműveltebb nemzetek tekintélyes tudósai, s költőinek voná magára méltán figyelmét. — Mondanom sem kell, hogy a két aranyat nyert igénytelen Petrovics Sándorból jön utóbb felejthetlen nagy költőnk, Petőfi Sándor; valamint az is igen valószínű, hogy az általunk neki ítélt jutalom volt az ő első két arangja! Később szorosabb s őszinte baráti viszony fejlődött ki köztünk, és midőn az akkoriban egyetlen vidéki magyar lapnak, a ,Hazánk"-nak szerkesztését magamra vállalom, Petőfi Sándorral, mint rendes és igen szorgalmas munkatársammal dicsekedhetem. — Érdekes lehet ma tudni az ő verseivel vitt gazdálkodását. — Egyszerre egy évnegyedre rendesen 6 darabot szokott küldeni, melyeket az ő általa meghatározott időben s kijelölt rend szerint kelle közölni. Ennek megtartásában ő a pedántságig szigorú volt, annyira, hogy egy ízben komolyan megdorgált azért, mert egy versét nem az általa kijelölt sorban közlöm. Erre vonatkozólag következő levelet irá akkor hozzám : Pest, Febr. 16. 1847. ,Édes Palim! Nagy meglepetéssel pillantottam meg épen most a Kutyakaparót a Hazánkban, miután én a küldött verseket megszámoztam, s kértem önt, hogy a szerint adja őket. Megvallom, ilyenekhez én nem vagyok hozzászokva. Ez egy kis szerkesztői önkényt azonban elnézem, de jövőre határozottan nyilatkoztatom, hogyha önök előleges tudósítás nélkül ilyesmit tesznek verseimmel, kénytelen leszek magamat a Hazánk írótársainak sorából kitöröltetni, először azért, mert én nem ok nélkül számozom verseimet, mulatságból vagy gyermekségből, másodszor és kiváltképen pedig azért, mert én halálos, irtóztató ellensége vagyok mindennek, mi az önkény árnyékának árnyékát viseli is! — Isten önnel. Őszinte barátja, — Petőfi Sándor/ Azonban a mily hirtelen fölgerjedt, és oly gyorsan csillapult is indulata; mert harmadnapra már igy irt: Pest, Febr. 18. 1847. ,Édes barátom! Meglehetősen goromba levelet irtam önnek tegnapelőtt, bárcsak elveszett volna a postán! De eszembe sem jutott, hogy — egyéb akadályok is léteznek a magyar hazában, — s hogy ön e miatt szegte meg kívánságomat, miszerint úgy adja verseimet, a mint számozva vannak. A „Nagy Ká-