Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)

1859-08-07 / 4. szám

k­or a beruházást oly mérsékletesen kell folyamatba venni, hogy az semmi esetre se le­gyen kís­ér­­­et, hanem a jelenkező szük­ségességnek következménye. E quasi conservativ elvek között csak a hazai értelmiség állt meg biztosan, és csak­is épen az tehet előhaladást, mert mozgásának biztos alapját öntudatosan érzi maga alatt, és a külhoni kertésztökély el nem kábítja, hogy maga is olyant termeszszen, minek nálunk megvevője bizonyosan nem akad. Ezen körülmények között igen természe­tesnek találom, hogy a két legnagyobb hazai birtoknak kormányzása magyar emberre bi­­zaték, s midőn Litsnek józan kormányzásáról már több év tanúskodik, még pedig akkép, hogy a gondjára bízott nagy terjedelmű java­dalmat nem csak visszamenni nem engedte, de nagyon mérsékelt beruházás mellett fokozni is tudta, a magyar gazdasági értelmiség kérdésé­ben oly meggyőző bizonyítványt szolgáltatott, hogy az itteni birtokviszonyok között csak a magyar gazda képes biztos eredményt koc­­­káztatás nélkül előteremteni. Magam is bámulom a csudás eredményt, mit a külföldnek szorgalma előteremtett, de azt is tudom, hogy a baglyot még sohasem dicsérték azért, mert a sötétben lát, hanem igen is, a sast, mely éles szemeivel legközelebb mer menni a nap sugaraihoz. Ha valakinek, úgy a magyar embernek legnagyobb szüksége van azon öntudatra, hogy ő is tud valamit, s ekkép öntudata vagy a példa meggyőzi az egyéni és nemzeti erőről. Ilyen példa nálunk Lits, kinek arczképét is ime bemutatjuk. V. G. Irene-hez. Szombathely Juh. 21. 1859. Eldobtam szerelmem széttépett virágát, S boldogtalan múltam elfeledni vágytam; Bámat, bánatomat vidám czimborák közt Telt poharak mellett elenyészni láttam. És midőn nem sajgott sebe már szivemnek, Megfogadtam, soha többé nem szeretni, Megfogadtam erős és szent fogadással, Szivemet, lelkemet hazámnak szentelni. De ime, újólag mosolyogni kezd rám Ébredő szerelmem bűvös napvilága, S alig, hogy keblemnek vihara kitombolt, Szivem uj remények zöld fáját táplálja. Újra fellángolnak forró érzeményim, Meggyujtá azokat szemednek sugára. Miért is láttalak , miért nem maradtál Nekem ismeretlen, ó lányka, ó lányka! Már csak arra kérlek : ne tekints rám többé ; Édes pillantásod bennem vágyat ébreszt, S látod, mig más csupán csak egyszer érzi azt, Addig engem a vágy tízszeresen éget. Ne is mosolyogj hát, ne is kedvezz nékem, Mert majd a csalódás annál fájóbb lenne. Minek mutatod a boldogságnak képét ? Látásánál fájóbb lesz a szív keserve. Hagyj engem utamon, a melyen indultam, Hadd éljek egyedül édes nemzetemnek, Szerelmed engemet úgy sem boldogitna, A költő számára rózsák nem teremnek; Azé csak a tövis és a hervadt kóró, Mely múltjának fáján lengedez a szélben. A költő öröme tünékeny szivárvány, Mig bánata örök sötét és szivében. 36 De mit is mond ajkam ? !... Arra biztatlak, hogy Ne szeress engemet, ne szeress leányka ? Minő dőre beszéd!... szerelem kell nekem, Lángoló szerelem , mennyország virága. Mert szerelem nélkül micsoda az élet? Hervadt virág, melynek nincsen már illatja. Kopár őszi mező, pacsirta-dal nélkül, Vagy felleges ég, a melynek eltűnt napja. Szeress csak engemet, szeress, szép angyalom, És ha mást mondanék, ne hallgass szavamra, Érzem, hogy szerelmed erőt ad énnekem : Erőt, mely lelkemet folyton ébren tartja. És hogy ébren legyek, nagy szükség van rája: Tettre int az élet. — Mit is mondanának őseim, hozzájuk nyugalomra térvén. Ha semmit nem tennék javáért hazámnak ? ! Ifj. Balogh Gyula, Petőfy Sándor első két aranyja. Midőn az ember életének ötvenedik évét túlélte, s igy félszázadot háta mögött hagyott, lassan kint elszokik a kétes jövő bizonytalan kutatásaitól, — elkezd lemondani a jöhető élvezetekről, — s a jövő reményeit, mely­­lyek éltében annyiszor s oly keserűen meg­­csalák, a múltnak csöndes, boldogító emlé­keivel cseréli föl! — A küzdelem tere erő­teljes , munkás közekből soha ki ne fogyjon, de a sorból már már kiállandók szedjék ösz­­sze a múltak gyöngyeit; ezek gyönyörére lesznek a munkásoknak, — keressék össze a már kidőlt nagyságok példányképeit; ezek lel­­kesitendik a küzdőket, — regéljenek a már letűnt múltnak szebb napjairól; ezzel kedvet adnak a törekvőknek kitartásra, — s irányt mutatnak a pályafutóknak egy nemesebb czél felé! A „K­é­p­e­s újság“-nak föladata, úgy hiszem, nem csak a jelen kort z­y­á­r­j­a­i­v­a i­s vont ágyúival rajzolni, de visszapil­lantással a múltakra, az említett czélokat is elősegíteni. — Helyén látom azért itt Magyar­­országnak, ha nem legnagyobb, de minden­esetre legnépszerűbb költője,­­ Petőfi Sán­dorral, irói pályája legelső napjaiban kötött ismeretségemet következő kis történet­ében adni át az utókornak. A pápai reformált főiskola növendékei, tanáraik felügyelete alatt 1837 körül, maguk között úgynevezett képzőtársulatot alko­tónak, melynek czélja volt, a magyar nyelv és irodalom művelése; elméletileg s gyakorla­tilag. — Ezért a társulat tehetséges­ tagjai, eredeti, leginkább költői dolgozatokkal is fog­lalkozónak, — azokat egymásközt fölolvasák, birálgaták, s a sikerültebbeket maradandó emlékül, az érdemkönyvbe beirák. A tanárok egy évben néhány aranyból álló jutal­mat is tűztek ki az ifjú munkás nép buzdítá­sára. Én akkor már Győrött mint gyakorló orvos működöm, a tisztelt barátom C­z­u­c­z­o­r Gergely pedig ugyan az itteni királyi aka­démiában volt a költészet 1. tanára. — Minket kettőnket tisztelének meg hát a szomszédság­ból a pápai főiskolai tanárok nehány juta­lomra irt s beadott eredeti ballada megbirálá­­sával. — Egy ezek közöl csakugyan kitűnt pályatársai fölött, — s mi mindketten habo­zás nélkül ennek ítéltük oda a kitűzött 2 arany jutalmat, a mit az, pápai harmadik colle­­gánk is — ha nem csalódom — Tarczi La­jos tanár úr — velünk egyetértvén, meg is kapott. Az író nevét rejtő pecsétes levél föl­­bontatván, kitűnt, hogy a megjutalmazott bal­lada írója bizonyos Petrovics Sándor, pápai főiskolai növendék! Én az egész ügyet egészen el is felejtem már, midőn egy reggel igénytelen külsejű fia­tal ember lép be hozzám, é­s magát Petro­vics Sándornak, a két aranynyal jutalmazott ballada írójának mutató be. Csupán látni akart­a mint első művének egyik bírálóját, külön­ben addig megjelent munkáimból ismervén már bennem egyikét a magyar irodalom, még akkor nem igen számos — közvitézetnek. — A szerény fiatal ember nekem igen megtet­szett , bár külseje bizony nem sokat mutatott; csak sötét ragyogásu szemei hagyok sejteni azon rendkívüli szellemet, mely később nem csak a magyar irodalom egén vált első rangú csillaggá; de külföldön is a legműveltebb nem­zetek tekintélyes­ tudósai­, s költőinek voná magára méltán figyelmét. — Mondanom sem kell, hogy a két aranyat nyert igénytelen Pe­trovics Sándorból jön utóbb felejthetlen nagy költőnk, Petőfi Sándor; valamint az is igen valószínű, hogy az általunk neki ítélt ju­talom volt az ő első két arangja! Később szorosabb s őszinte baráti viszony fejlődött ki köztünk, é­s midőn az akkori­ban egyetlen vidéki magyar lapnak, a ,Ha­­z­á­n­k"-nak szerkesztését magamra vállalom, Petőfi Sándorral, mint rendes és igen szorgal­mas munkatársammal dicsekedhetem. — Ér­dekes lehet ma tudni az ő verseivel vitt gaz­dálkodását. — Egyszerre egy évnegyedre ren­desen 6 darabot szokott küldeni, melyeket az ő általa meghatározott időben s kijelölt rend szerint kelle közölni. Ennek megtartásában ő a pedántságig szigorú volt, annyira, hogy egy ízben komolyan megdorgált azért, mert egy versét nem az általa kijelölt sorban közlöm. Erre vonatkozólag következő levelet irá akkor hozzám : Pest, Febr. 16. 1847. ,Édes Palim! Nagy meglepetéssel pillan­tottam meg épen most a Kutyakaparót a Hazánkban, miután én a küldött verseket megszámoztam, s kértem önt, hogy a szerint adja őket. Megvallom, ilyenekhez én nem va­gyok hozzászokva. Ez egy kis szerkesztői ön­kényt azonban elnézem, de jövőre határozot­tan nyilatkoztatom, hogyha önök előleges tu­dósítás nélkül ilyesmit tesznek verseimmel, kénytelen leszek magamat a Hazánk írótár­­sainak sorából kitöröltetni, először azért, mert én nem ok nélkül számozom verseimet, mulat­ságból vagy gyermekségből, másodszor és ki­váltképen pedig azért, mert én halálos, irtóz­­tató ellensége vagyok mindennek, mi az ön­kény árnyékának árnyékát viseli is! — Isten önnel. Őszinte barátja, — Petőfi Sándor/ Azonban a mily hirtelen fölgerjedt, és oly gyorsan csillapult is indulata; mert harmad­napra már igy irt: Pest, Febr. 18. 1847. ,Édes barátom! Meglehetősen goromba le­velet irtam­ önnek tegnapelőtt, bárcsak elve­szett volna a postán! De eszembe sem jutott, hogy — egyéb akadályok is léteznek a ma­gyar hazában, — s hogy ön e miatt szegte meg kívánságomat, miszerint úgy adja versei­met, a mint számozva vannak. A „Nagy Ká-

Next