Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)

1859-08-07 / 4. szám

rolyban“­s “Egy gondolat bánt engemet“ czi­­mű két dal kijön összes verseim között, azért akartam, hogy előbb e kettő jelenjék meg. E helyett, a­mit a censor kitörölt, írok a túlsó lapon mást — (A XIX. század költői) vala­mint jövendőben is, mindazok helyett, melye­ket a censor tiltó aláírásával visszaküld ön hozzám. Ez igen természetes és igazságos do­log ! A propos! Ön ugyan befütyölt nekem, azt írja a minap a Hazánk: „Petőfi kiadja ösz­­szes költeményeit, arczképével együtt.“ Ebből azt gondolhatják, hogy én magam adom ki az arczképemet, a­mi csakugyan csúnyaság volna tőlem! Különben Isten önnel! Igaz barátja, Petőfi Sándor.“ A censorról jut eszembe, hogy épen a ,Kutyakaparó­ végstrófáját ,akkori censorom semmikép sem akará átbocsátani. Hosszabb vitatkozás után végre más napra halasztá az ügy eldöntését. Ekkorra aztán itt ő maga a kérdéses strófa helyett egy másikat, egészen újat, a maga gondolatja szerint. Tudni kell itt, hogy az én tisztelt censorom hírneves jog­tudor volt ugyan az akadémiában, de azért a verseléshez még­sem értett. — Én — jól is­merve Sándor barátomat, — zöld és kék szint válték egyszerre ennek hallására, látására! ,Tekintetes uram! — mondám alig lihegve az iszonyattól, — hiszen ha Petőfi ezt olvassa Pesten, rögtön, úgy a mint van, útnak indu­­land Győrre egy nagy bottal, s engem, ha versét igy adom ki, sonk­a agyonüt!' — Erre aztán újra elkezdtünk alkudozni, s végre, mi­után az egész kérdés csupán ez egyszerű ki­tétel körül forgott, egy kőszent, megen­gedő a kinyomatást, de csak igy: egy kö­sz..­­. így olvasható ez jelenleg is az akkori Hazánkban. Később nagy félelmek közt, ön­igazolásomra elbeszélem az egész dolgot kö­rülményesen Sándornak, —ki —szerencsémre csak — elmosolyodott rajta. Jó ilyeneket is tudni a múltból, mert pa­rányiságuk mellett is, korán elvesztett nagy költőnk jellemzéséül szolgálnak, — s az ily apróságok megérdemlik, hogy kegyeletes erek­lyéül őrizze azokat a hálás nemzedék! Hisz a szerető anya előtt megbecsülhetlen kincs a leg­kisebb kendőcske, mit egykor korán sírba hullt gyermeke viselt! Kovács Pál: Öreg A, B,Gz. vén emberek számára, (kinek nem viszket, ne vakarja«) Ha Petőfi sirjából fölkelhetne, és végig olvashatná a tiz év alatt megjelent könyveket és lapokat, meglátván, sokan mily szentségte­­len lábakkal tiporták gyönyörű nyelvünket, melynek ő apostola volt, bottal kergetné meg a nyelvbitorló népet. Ma, midőn a nyelvet már egész a pocso­lya széléig vezették, és minden mezítlábas ka­masz az irodalomba ugrik, annélkül, hogy nyelvünknek nem csak sajátságát, de még csak szórakását is ösmérné: ideje lesz csőszt állí­tani a határra, hogy e kósza had, mely mint a sáska, még a kórót is megeszi, le ne tarolja gyönyörű nyelvünket. Minthogy az irodalom is azs liberális, hova érettségi bizonyítvány, diploma, vándor­könyv nem szükséges, és tíz év óta még egyet­len egy embert sem vontak kérdőre a nyelv miatt; akárhány fölnőtt siheder akadt, ki az irodalmárságot, mint valami szűrt, nyakába akasztotta, s beült az asztal­ mellé, s nyelvünk­kel úgy bánik, mint az indul a talált porté­kával, hogy a kabátnak ujjait nadrágnak húz­ta föl; és mert nincs, ki rákiáltana, maga is elhiszi, hogy csakugyan úgy kell fölölteni. Színdarabban még csak megjárja, hogy az inas fölöltvén ura ruháját, teszi magát; de hogy nyelvünket, ezt a drága kincset, melynek színét, zamatát, illatát csak néhány avatott is­­meri, minden értetlen ember megtépje, s ezért még munkabért is követeljen a nemzettől, lehe­tetlen tovább is eltűrni. Futólag akarom csak érinteni, hogy a mi­ért az egy éves diáknak körmét megpálczáz­zák, ha a vesszőt, pontosvesszőt irományából kifeledi, a mi legénységünk nem is hederüt rá, s néha egyetlen lapon tizenöt­ husz hiányzik, s egyik mondat a másik közé úgy belefut, hogy az értelmet, mint a kásával összevegyült len­magot, alig lehet kiválogatni. Sohasem tudtam megbocsájtani a ciniz­­must, mikor valaki ferde csizma és festett ka­bátban járt, mutogatni akarván, hogy erszénye ugyan megbirná, de ő nem törődik a világgal. E fajta emberek bennem undort gerjesztenek, s még kevésbbé bocsájtom meg azt a kuszált­­ságot, hogy irodalmunk hasonló legyen azon szekérhez, melyről minden nap több hiányzik, mert a béres akkor sem gondol vele, ha a ke­­réksint lelopják róla. Gazdátlanná válik ez az irodalom, a nyelvünkön, mint a gyöpön, vég­ig nyújtózkodnak, tótágast állnak, mégsem szól senki; s épen ezen korszakban fajult az irodalom koldulássá, kalmárkodássá, s a mi legfájdalmasabb: az irodalom czím­e egy juris titulus lett arra, hogy néhány ember szenve­délyében ...................................No, de ez ma­radjon el, — ne említsük föl, tán az ország is elfeledi. Ez pedig megtörténik azon egyszerű ok­ból, mert nem vagyunk őrei nyelvünknek, — s mert szemünk láttára rongyolják össze a nyelvet, mert már mindent mernek, mert látják, hogy itt minden szabad. Minden silány csapszékben megvizsgálják az itczét, melylyel a bort mérik, — egykor irodalmunkban egyetlen versmértéki hiba miatt iveket írtak; ma minden gyerek kiül az iroda­lomba rész bodzasipjával, s belóggatja lábát azon forrásba, hol Vörösmarty, Petőfi és mások ünnepi öltözetben merték szomjukat eloltani; de ha nem törődik senki a szegény magyar nyelvvel, ez ma már Csáky uram szalmája: mindenki tépheti, ha épen kedve tartja. A germanismus, gallicismus, nem csak lá­togatónk, de rendes lakónk. Hajdan a magyar ember ezzel vagy amazzal megismerkedett, de ma már ösmerni tanulja, mert most né­metül is ekkép mondják: Ich habe ihn ken­nen gelernt! Ó, gyönyörű lesz ez a mi nyelvünk, ha idegen toldalékkal, mint a nyulat, kiszalonázzuk, vagy rákapunk a divatra, mint a debreczeni lányasszony, ki magára szedi a krinolint, meg a selyemköpenykét, hanem hogy mégis legyen rajta valami debreczeni, zsíros hajcsapját hátul lelóggatja. Így jár a mi irodalmunk is, ha résen nem leszünk, és rá nem kiáltunk a legénységre, hogy a­mit idegenből áthozott, nem valami öntudatosan gyűjtött jó, hanem csak oly szá­nandó valami, mint mikor valaki a szomszéd­ból a könyökén vagy kabátja hátán hozza el a meszet. Közbeszédben is akárhányszor halljuk: nyolc­ nap alatt, tizennégy nap alatt fo­gom ezt vagy amazt teljesíteni, pedig magya­­rul egy hét és két hét volna helyesen, még­pedig annál inkább, mert a német úgy is elég furcsán mondja az egy hetet: acht Tage-nak, mikor a két hét már csak vierzehn Tage. De, persze, ezt tudni nem kötelesség, mert hát elég, ha a magyar ember a Grundbiern he­lyett krumplit mond, és szerencse, hogy az iró­­­nnal nem írja a végét. Vas Gereben. (Folytatjuk.) 39 A mont-cenisi út. Maholnap nem fogunk már a havasokon keresztül nagy fáradalmak közt menni, hanem alattok, a föld gyomrában, zárt vagyonokban egész kényelemmel, s nap helyett lámpafény­nél. Akkor az örökös hóval borított havasokat, a nagyszerű vízeséseket, szédítő mélységeket, stb. minden nagyszerű magasztos látványt csak a hegyek közt tévelygő pásztorok fogják egyedül élvezhetni. Már fúrják e Denis oldalát, s roppant erő­vel történnek­ a keresztülásások, ki van már számítva, hogy öt év alatt a Victor Emánuel mozdonyai Modane-tól Susa-ig repülhetnek. A­mily örömöt fog ez okozni a kereskedők és iparosoknak, és oly szomorúságot a költők és kéjutazóknak. Használjuk tehát még addig az alkalmat s mászszuk meg utoljára a Cenis hegyet. Lá­togassuk meg szent áhítattal e szép helyeket, melyekeket talán soha többé nem láthatunk. Susá­nál vagyunk. E csinos városka ré­­gente dühös csatározásokat látót, régi leomlott erőditvényei a körülfekvő magaslatokat fedik. Itt veszi kezdetét a francziák által épített ne­vezetes út, mely a Mont-Cenisen visz keresztül. Xvi. Lajos és Richelini kezdették építeni, s 54. évvel ezelőtt, I. Napóleon parancsára Fab­­broni János 1805-ben 5 hónap alatt 3000 mun­kással bevégzé. Most Piemont és Franczia­­ország közt egyedüli és főközlekedési út. Susát elhagyva, az után balfelől figyel­münket legelőbb is egy római diadalív vonja magára, de valamint az orange-inek, úgy en­nek sincs neve, mindazonáltal építészeti modo­rából s részleteiből ítélve, az első császárok idejében állittathatott fel. A felirat érezhetüit, mely homlokzatát ékíti, kétségkívül valami bar­­bár kéz rabolhatta el, s így susai diadalív véghetlen idők óta szolgálhat az utazó tudó­soknak vitatkozási tárgyul. A­mint fölebb fölebb érünk, a jég mind­inkább tisztul, a hegyi növények kedves illata elbájolja az utast, s a hegyes vidékek saját­ságos csendét csak az öszvérek csengői vagy a vezetők egyhangú éneke zavarja meg. A Denis-hegy két­harmadán túl, az olasz oldalon van a szálloda és kórház, melyeket egy templom s a csendőrök laktanyája egészít ki; minezek lőrésekkel ellátott falakkal vannak körülvéve, s ez által e hely egy erősen körül­­sánczolt tábort képez, melyben szükség esetén

Next