Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)
1859-08-07 / 4. szám
rolyban“s “Egy gondolat bánt engemet“ czimű két dal kijön összes verseim között, azért akartam, hogy előbb e kettő jelenjék meg. E helyett, amit a censor kitörölt, írok a túlsó lapon mást — (A XIX. század költői) valamint jövendőben is, mindazok helyett, melyeket a censor tiltó aláírásával visszaküld ön hozzám. Ez igen természetes és igazságos dolog ! A propos! Ön ugyan befütyölt nekem, azt írja a minap a Hazánk: „Petőfi kiadja öszszes költeményeit, arczképével együtt.“ Ebből azt gondolhatják, hogy én magam adom ki az arczképemet, ami csakugyan csúnyaság volna tőlem! Különben Isten önnel! Igaz barátja, Petőfi Sándor.“ A censorról jut eszembe, hogy épen a ,Kutyakaparó végstrófáját ,akkori censorom semmikép sem akará átbocsátani. Hosszabb vitatkozás után végre más napra halasztá az ügy eldöntését. Ekkorra aztán itt ő maga a kérdéses strófa helyett egy másikat, egészen újat, a maga gondolatja szerint. Tudni kell itt, hogy az én tisztelt censorom hírneves jogtudor volt ugyan az akadémiában, de azért a verseléshez mégsem értett. — Én — jól ismerve Sándor barátomat, — zöld és kék szint válték egyszerre ennek hallására, látására! ,Tekintetes uram! — mondám alig lihegve az iszonyattól, — hiszen ha Petőfi ezt olvassa Pesten, rögtön, úgy a mint van, útnak induland Győrre egy nagy bottal, s engem, ha versét igy adom ki, sonka agyonüt!' — Erre aztán újra elkezdtünk alkudozni, s végre, miután az egész kérdés csupán ez egyszerű kitétel körül forgott, egy kőszent, megengedő a kinyomatást, de csak igy: egy kösz... így olvasható ez jelenleg is az akkori Hazánkban. Később nagy félelmek közt, önigazolásomra elbeszélem az egész dolgot körülményesen Sándornak, —ki —szerencsémre csak — elmosolyodott rajta. Jó ilyeneket is tudni a múltból, mert parányiságuk mellett is, korán elvesztett nagy költőnk jellemzéséül szolgálnak, — s az ily apróságok megérdemlik, hogy kegyeletes ereklyéül őrizze azokat a hálás nemzedék! Hisz a szerető anya előtt megbecsülhetlen kincs a legkisebb kendőcske, mit egykor korán sírba hullt gyermeke viselt! Kovács Pál: Öreg A, B,Gz. vén emberek számára, (kinek nem viszket, ne vakarja«) Ha Petőfi sirjából fölkelhetne, és végig olvashatná a tiz év alatt megjelent könyveket és lapokat, meglátván, sokan mily szentségtelen lábakkal tiporták gyönyörű nyelvünket, melynek ő apostola volt, bottal kergetné meg a nyelvbitorló népet. Ma, midőn a nyelvet már egész a pocsolya széléig vezették, és minden mezítlábas kamasz az irodalomba ugrik, annélkül, hogy nyelvünknek nem csak sajátságát, de még csak szórakását is ösmérné: ideje lesz csőszt állítani a határra, hogy e kósza had, mely mint a sáska, még a kórót is megeszi, le ne tarolja gyönyörű nyelvünket. Minthogy az irodalom is azs liberális, hova érettségi bizonyítvány, diploma, vándorkönyv nem szükséges, és tíz év óta még egyetlen egy embert sem vontak kérdőre a nyelv miatt; akárhány fölnőtt siheder akadt, ki az irodalmárságot, mint valami szűrt, nyakába akasztotta, s beült az asztal mellé, s nyelvünkkel úgy bánik, mint az indul a talált portékával, hogy a kabátnak ujjait nadrágnak húzta föl; és mert nincs, ki rákiáltana, maga is elhiszi, hogy csakugyan úgy kell fölölteni. Színdarabban még csak megjárja, hogy az inas fölöltvén ura ruháját, teszi magát; de hogy nyelvünket, ezt a drága kincset, melynek színét, zamatát, illatát csak néhány avatott ismeri, minden értetlen ember megtépje, s ezért még munkabért is követeljen a nemzettől, lehetetlen tovább is eltűrni. Futólag akarom csak érinteni, hogy a miért az egy éves diáknak körmét megpálczázzák, ha a vesszőt, pontosvesszőt irományából kifeledi, a mi legénységünk nem is hederüt rá, s néha egyetlen lapon tizenöt husz hiányzik, s egyik mondat a másik közé úgy belefut, hogy az értelmet, mint a kásával összevegyült lenmagot, alig lehet kiválogatni. Sohasem tudtam megbocsájtani a cinizmust, mikor valaki ferde csizma és festett kabátban járt, mutogatni akarván, hogy erszénye ugyan megbirná, de ő nem törődik a világgal. E fajta emberek bennem undort gerjesztenek, s még kevésbbé bocsájtom meg azt a kuszáltságot, hogy irodalmunk hasonló legyen azon szekérhez, melyről minden nap több hiányzik, mert a béres akkor sem gondol vele, ha a keréksint lelopják róla. Gazdátlanná válik ez az irodalom, a nyelvünkön, mint a gyöpön, végig nyújtózkodnak, tótágast állnak, mégsem szól senki; s épen ezen korszakban fajult az irodalom koldulássá, kalmárkodássá, s a mi legfájdalmasabb: az irodalom czíme egy juris titulus lett arra, hogy néhány ember szenvedélyében ...................................No, de ez maradjon el, — ne említsük föl, tán az ország is elfeledi. Ez pedig megtörténik azon egyszerű okból, mert nem vagyunk őrei nyelvünknek, — s mert szemünk láttára rongyolják össze a nyelvet, mert már mindent mernek, mert látják, hogy itt minden szabad. Minden silány csapszékben megvizsgálják az itczét, melylyel a bort mérik, — egykor irodalmunkban egyetlen versmértéki hiba miatt iveket írtak; ma minden gyerek kiül az irodalomba rész bodzasipjával, s belóggatja lábát azon forrásba, hol Vörösmarty, Petőfi és mások ünnepi öltözetben merték szomjukat eloltani; de ha nem törődik senki a szegény magyar nyelvvel, ez ma már Csáky uram szalmája: mindenki tépheti, ha épen kedve tartja. A germanismus, gallicismus, nem csak látogatónk, de rendes lakónk. Hajdan a magyar ember ezzel vagy amazzal megismerkedett, de ma már ösmerni tanulja, mert most németül is ekkép mondják: Ich habe ihn kennen gelernt! Ó, gyönyörű lesz ez a mi nyelvünk, ha idegen toldalékkal, mint a nyulat, kiszalonázzuk, vagy rákapunk a divatra, mint a debreczeni lányasszony, ki magára szedi a krinolint, meg a selyemköpenykét, hanem hogy mégis legyen rajta valami debreczeni, zsíros hajcsapját hátul lelóggatja. Így jár a mi irodalmunk is, ha résen nem leszünk, és rá nem kiáltunk a legénységre, hogy amit idegenből áthozott, nem valami öntudatosan gyűjtött jó, hanem csak oly szánandó valami, mint mikor valaki a szomszédból a könyökén vagy kabátja hátán hozza el a meszet. Közbeszédben is akárhányszor halljuk: nyolc nap alatt, tizennégy nap alatt fogom ezt vagy amazt teljesíteni, pedig magyarul egy hét és két hét volna helyesen, mégpedig annál inkább, mert a német úgy is elég furcsán mondja az egy hetet: acht Tage-nak, mikor a két hét már csak vierzehn Tage. De, persze, ezt tudni nem kötelesség, mert hát elég, ha a magyar ember a Grundbiern helyett krumplit mond, és szerencse, hogy az irónnal nem írja a végét. Vas Gereben. (Folytatjuk.) 39 A mont-cenisi út. Maholnap nem fogunk már a havasokon keresztül nagy fáradalmak közt menni, hanem alattok, a föld gyomrában, zárt vagyonokban egész kényelemmel, s nap helyett lámpafénynél. Akkor az örökös hóval borított havasokat, a nagyszerű vízeséseket, szédítő mélységeket, stb. minden nagyszerű magasztos látványt csak a hegyek közt tévelygő pásztorok fogják egyedül élvezhetni. Már fúrják e Denis oldalát, s roppant erővel történnek a keresztülásások, ki van már számítva, hogy öt év alatt a Victor Emánuel mozdonyai Modane-tól Susa-ig repülhetnek. Amily örömöt fog ez okozni a kereskedők és iparosoknak, és oly szomorúságot a költők és kéjutazóknak. Használjuk tehát még addig az alkalmat s mászszuk meg utoljára a Cenis hegyet. Látogassuk meg szent áhítattal e szép helyeket, melyekeket talán soha többé nem láthatunk. Susánál vagyunk. E csinos városka régente dühös csatározásokat látót, régi leomlott erőditvényei a körülfekvő magaslatokat fedik. Itt veszi kezdetét a francziák által épített nevezetes út, mely a Mont-Cenisen visz keresztül. Xvi. Lajos és Richelini kezdették építeni, s 54. évvel ezelőtt, I. Napóleon parancsára Fabbroni János 1805-ben 5 hónap alatt 3000 munkással bevégzé. Most Piemont és Francziaország közt egyedüli és főközlekedési út. Susát elhagyva, az után balfelől figyelmünket legelőbb is egy római diadalív vonja magára, de valamint az orange-inek, úgy ennek sincs neve, mindazonáltal építészeti modorából s részleteiből ítélve, az első császárok idejében állittathatott fel. A felirat érezhetüit, mely homlokzatát ékíti, kétségkívül valami barbár kéz rabolhatta el, s így susai diadalív véghetlen idők óta szolgálhat az utazó tudósoknak vitatkozási tárgyul. Amint fölebb fölebb érünk, a jég mindinkább tisztul, a hegyi növények kedves illata elbájolja az utast, s a hegyes vidékek sajátságos csendét csak az öszvérek csengői vagy a vezetők egyhangú éneke zavarja meg. A Denis-hegy kétharmadán túl, az olasz oldalon van a szálloda és kórház, melyeket egy templom s a csendőrök laktanyája egészít ki; minezek lőrésekkel ellátott falakkal vannak körülvéve, s ez által e hely egy erősen körülsánczolt tábort képez, melyben szükség esetén