Képes-Ujság, 1866 (2. évfolyam, 7-24. szám - 3. évfolyam, 1-6. szám)
1866-06-01 / 17. szám
zásnak, mit alább fogok érinteni, itt csak azt jegyzem meg, hogy igenis a czéheknek történelmileg van egy elvitázhatlan érdemök, van egy jó oldaluk, mit nem lehet ki nem emelnünk, de ez csak saját korában, a középkor sötét századaiban, az újkori hatalmas szellem lendületéig, vagyis 1789-ig volt érdem, a mely időben a czéheknek jótékony hatása eltagadhatlan, miután akkor szükségült tömör egyletté alakulni, egyesek korlátlan tettei ellenében, a mikor a szellemet képviselték, melynek egyesek által elnyomása — a kor fogalmához híven — nem tartaték nagy bűnnek. Ekkor hát — midőn mintegy védelmi intézkedés volt az, helyt álltak, és pedig annyira, hogy később — mint az történetileg bizonyos — a tudós társaságok is a czéhektől vették az első mozgást; de most, midőn az egyedárulkodásig le vannak aljasítva, midőn körükből a szabadság s igy a szellem kizárva van: csak az elmúlt századok fönnmaradt vázképe gyanánt szerepelhetnek még, melynek ugyan — mint váznak — nincs semmi reális jelentősége, de azért ijesztő hatása sincs megsemmisítve. Ám maradjon fönn a czéhrendszer, de gyökeres nyitáson, átalakításon menjen keresztül, változzék meg benne a szellem, hogy így a közjóra gyümölcsözhessen, de ne legyen közelében a monopóliumnak híte sem. De mindezek — mondhatják rá sokan — üres állítások, minden alap nélkül. Igaz, jó részben azok, azért nézzük tehát most közelebbről a dolgot, tekintsünk egy kissé a mélybe is, s ne csak a fölszínen úszkáljunk. A mostani czéhrendszer mellett eltölt a gyermek, mint inas, több évet, ütlegeltetve s czibáltatva, mert hisz nincs ki ellenőrizze. Inasi évei után fölszabadul s legénnyé lesz, mint ilyennek vándodorolni kell, mi észszerű s épen azért szükséges is. Vándorlásai közben letelik a kiszabott idő, a legény érez magában erőt, hogy mesterré legyen, ő végre sok lótás futás után kieszközli, hogy remekelhessen. Kap az illető czéh tagjaitól egy feladatot, melyet el kell készítenie. A munka hosszú ideig tart, ez alatt a czéhelnök (czédmester) vagy más egyén, gyakorta megfordul nála; neki — a szokásnak ellenébe nem mehetvén —vendégelni kell őket, erszénye megerőltetésével is. Utóvégre eljő az idő, munkáját bemutatja, s akkor — ha volt elég pénze egy kis kézalatti simogatásra — azonnal kinyeri az oklevelet, de ha nem, visszavettetik, ha csak minden tekintetben kifogástalan művet nem állított elő. Ezentúl aztán ne számítson a czéh segélyezésére. Éljen a hogy tud. Ha más oldalról nézzük, tudjuk, hogy minden egyletnek czélja a segélyezés, tehát ennek is. De hol látunk arra példát, hogy a czéh, mint testület segélyezné, vagy csak állomással is ellátná a legényeket? Hol az a czéh hazánkban, mely egész erejével, szívvel, lélekkel, az ifjak előmozdításán munkálna? Ha vannak, bizonyára kis számot tesznek, s megérdemlik tiszteletünket, de épen kis számuknál fogva, a többséget nem mentik meg a méltó kárhoztatástól. Másképen van ez a szabad iparnál. Ott a czéhszabályok, különösen a szokások által el nem kedvetlenített, jó erkölcsű munkás ember mindig kap foglalkozást, a lelkiismeretes dolgozás, az áraknak túl nem hajtása mindenkor előnyére szolgál, és legkevésbbé sincs oka életmódját megbánni. Hisz régi latin közmondás az már: kiki a maga szerencséjének kovácsa; kell hát, hogy mindenki maga iparkodjék állását biztosítani, mi csak a verseny s meg nem kötöttség mellett vihető ki. Ettől pedig — részben legalább — megfosztja a czéh mesterembereinket, különösen ha még az itt következő elkedvetlenítési mód is járul a finnebbiekhez. Legfőbb s minden tekintetben legszigorúbb megrovást érdemel némely czéhnek azon eljárása, hogy a hitfelekezeti állapotot nem tudja szem elől téveszteni, sőt arra sokat — majdnem mindent fektet. Egy példa erre élénk világosságot vet. Pápa szabadalmazott mezőváros, a reformátió föltüntével azonnal helyet adott magában az újított felekezetnek; a XVII-dik század elején, igen csekély kivétellel a lakosok protestánsok voltak, a város tisztviselői egytől egyig a reformált egyházhoz tartoztak. Később azonban a helyzet változott, s ma ott áll, hogy a lakosoknak csak mintegy ötöde ('/5) protestáns, de mégis elég tekintélyes szám arra nézve, hogy az itt következők meg ne történhessenek. Azt várhatná ugyanis ily adat után az ember, hogy a kölcsönös méltányosság nem tekint felekezeti állásra akkor, midőn az ifjú mesterember — letelepedni s a czéhbe lépni akarva — itt megjelenik ; nem kérdezik azt, melyik felekezethez tartozik. De nagyiban csalódunk, ha ezt hisszük. Nem csak más felekezetbelit nem fogad be magába a katholikus czéh, de követeli, hogy az illető vallását hagyja oda. És ez bizonyára nem egyetlen példa hazánkban; valamint bizonyára én sem vagyok az egyetlen katholikus, ki, amikor a magam vallásának tiszteletet kívánok, a másénak is megadom a magáét. Azonban olvasóim erre azt fogják mondani, hisz ez nem szól a czéhrendszer ellen, mert legfölebb is csak egyes czéh tagjainak gondolkozásmódjáról tanúskodik. Jól van, higgyék úgy, de én ennek alapját egyenesen a czéhekben látom gyökerezve, s ha azok szerkezetéből nem indulna ki, nem történhetnék meg. A mondottam századokban helyes volt ez eljárás, mert akkor egész Európa a vallási küzdelmek, villongások nehéz századait élte, de most már ép úgy helytelen és meg nem fontolt, mint a minő