Képes Újság, 1965. január-július (6. évfolyam, 1-28. szám)
1965-06-19 / 25. szám
SZABÓ LÁSZLÓ mimmmmm m*±E*g N VS^áSbWE# JÍMIEmSS5*JÍFÍHE !. Ezen a nyári késő délutánon mindenki az utcára menekült a hőség elől. Az autóbuszon szorongtak az emberek, s egymáshoz préselődtek a fülledt levegőben. A test melege most különösen kellemetlennek tűnt. Pálos alezredes, ez a középmagas, inkább tömzsi, kissé görnyedt tartású, középkorú férfi, az ajtó felé igyekezett. Észre sem vette, hogy többen is megnézik az arcát. Megszokta, hogy ránéznek. Arcbőrét lencse nagyságú zöld foltocskák, egy robbanás életre szóló nyomai csúfították. Oxigénpalack robbant valamikor a kezében, ez hagyta örökre bélyegét az arcon. Pálos különben sem adott valami sokat a külsejére. A mély, inkább dörmögő hangú alezredes három szenvedélynek hódolt. Imádta a munkáját, pedig már húsz éve rendőrösködött és végigjárta a ranglétra minden fokát. A másik szenvedélye a szivarozás volt. És végül: nagyon szeretett ultizni. Ez utóbbi azonban kényszerűségből elmaradt egy ideje, s csak a szokásos csütörtöki, baráti ultipartikra járt el, mert a hét többi napján, amikor csak tehette, könyvet írt. Pálos húsz év rendőri tapasztalatairól írt. Vitathatatlanul sok érdekes, tanulságos ügyben nyomozott már, s ezért is esett a kiadó választása éppen őrá, ezért kérték fel arra, hogy írja meg legérdekesebb nyomozásait. Hónapok óta ezzel foglalkozott, s most is azért igyekezett ennyire hazafelé. Az autóbusz majdnem a házuk előtt állt meg. Pálos leszállt, aztán belépett a trafikba, megvett öt szivart, éppen annyit, amennyi az éjszakára szükséges, és felment a lakásába. Tudta, hogy csak a fia van otthon. Legalábbis a gyerek megígérte, hogy korán hazajön a strandról s elmondja majd a véleményét az apjának az új fejezetről. Az alezredes a kézirat egyes fejezeteit a fiával olvastatta el. Nem azért, mintha szakmai tanácsot várt volna tőle, de a jószemű fiú, tizenhét éves kora ellenére is jó kritikusnak bizonyult. A gyerek, harmadikon gimnazista, most a nyári szünidejét töltötte, s ezekben a napokban nem volt egyéb dolga, minthogy apjának készülő könyvét kritizálja. Kritizálta is nagy szenvedéllyel, s ha nem is volt mindenben igaza, kétségtelenül jó dolgokat mondott és ezzel sokat segített az apjának. Pálos megcsókolta a fiát, ledobta magáról a ruhát és kiment a fürdőszobába, hogy lefürödjön, mielőtt dolgozni kezd. A gyerek, teljesen ellentéte az apjának, szőke, kissé éleshangú és gyorsbeszédű, magas és izmos fiú, ott állt az ajtóban. — Anya telefonált, hogy valamivel később jön, mert bevásárol ... — szólt be apjához a fürdőszobába. — Elolvastad? — kérdezte Pálos. — Naná ... Van mondanivalóm róla — nevetett a fiú. — Halljam ... — Mosakodj meg, aztán majd nyugodtabb körülmények között elmondom. Félek, hogy beleesel a kádba attól, amit mondok... — Megint szemtelen vagy, fiam ... — Hát akkor megmondom! Nem tetszik, amit most írtál. — Miért? — jött az öblös, mély hang a fürdőszobából. — Azért, mert az elején elárulod, hogy itt egy önrablás történt. Az ember már nem tudja olyan érdeklődéssel olvasni, mintha ez csak a végén derülne ki... — De hát én nem detektívregényt írok ... — Akkor írj tankönyvet a rendőreidnek ... De ez csak az egyik baj. .. Még mindig nem derül ki világosan, hogyan tudta magát összekötözni az ipse... Apa és fia párbeszéde arról a fejezetről szólt amelyben Pálos a Dísz téri postarablás nyomozását írta meg. Kétségtelenül érdekes ügy volt. Valamikor még 1954-ben történt, hogy a Vár egyik postahivatalából telefonértesítés jött a központi ügyeletre. Kora reggel telefonáltak, pontosabban 7 óra után, amikor már ki kellett volna nyitnia a postának, s közölték, hogy a hivatal még mindig zárva és bentről halk nyöszörgés hallatszik. A központi ügyelet, mint minden ilyen esetben, útnak indította a nyomozócsoportját és egyben értesítette a bűnügyi osztály vezetőjét, Pálos alezredest, akkor még századost, hogy mi történt. Pálos szeretett jelen lenni minden jelentősebb ügy első helyszíni szemléjén. Mert ilyenkor olyan benyomásokat is rögzíteni tudott emlékezetében, amelyekre később, a helyszínről készült férnyképfelvételek alapján már nem lett volna módja. A postán, a földön fekve találták a hivatalnokot,, aki egyszemélyben volt vezetője és beosztottja ennek a kis hivatalnak. Kezei hátul egy ruhaszárító kötéllel volttak összekötve, s fején egy kisebb seb vérzett. A kasszából százhúszezer forint hiányzott. Kioldották a postás kezeit, aki elmondta, hogy még előző este, zárás közben bejött hozzá egy álarcos fiatalember, baltával megfenyegette, majd leütötte, s csak most, hajnalban ébredt fel, de annyi ereje sem volt, hogy kiabáljon. Megpróbált az ajtóhoz csúszni és a lábaival dörömbölni, de útközben elhagyta az ereje. A helyszín képe kétségtelenül rablótámadásra utalt. A postás részletes személyleírást adott a támadóról. Postai papírok, iratok he- vertek szerteszét, a napi bevétel hiányzott. Pálosék a személyleírás alapján hetekig keresték a rablótámadót, de eredménytelenül. Pálost azonban már kezdettől fogva nyugtalanította az a kép, amely a helyszínen fogadta. Túl nagy volt a rendetlenség. Ha elő is fordul, hogy egy rabló, a pénz után kutatva mindent szétdobál, az iratokat azért nem dobja úgy a levegőbe, hogy a négy méterrel arrébb levő magas szekrény tetejére is jusson belőlük. A távozás módja is fejtörést okozott neki: miért az ablakon át ment, ami felhívhatta magára a járókelők figyelmét, s miért zárta be előbb belülről az ajtót? A postás ezt azzal magyarázta, s a többi nyomozó is az ő véleményét osztotta, hogy a rabló el akarta húzni a felfedezés idejét. Pálosnak támadt egy ötlete: kiment a postásihoz, összekötözte a kezeit, s felszólította, hogy bújjon át a lábaival a kezei között. A hivatalnok olyan esetlen mozdulatokkal imitálta, hogy erre képtelen, amelyből az alezredesnek feltétlenül arra kellett következtetnie, hogy meg tudja csinálni, csak nem akarja. Pálos azt már saját magán próbálta ki, hogyan lehet a saját kezünket összekötözni a fogunk segítségével. Sikerült, harmadik próbálkozásra. Csak legalább olyan hosszú kötél kellett hozzá, mint amilyennel a postás kezeit kötözték össze. Ezután keresztkérdések kövekeztek, s rövidesen kiderült, hogy a lóversenyen sok pénzt veszítő postahivatalnok sikkasztani kezdett, majd, hogy eltüntesse a hiányt, megrendezte a rablótámadást. Erről vitatkozott most apa és fia. Már a szobában voltak, az alezredes kissé régimódi íróasztalhoz ült. A fiú a szoba közepén, a szőnyegen foglalt helyet, törökülésben. Úgy helyezkedett, hogy lássa az apja arcát. A kezében papírlapot tartott, és sorolta a kifogásait. Pálos hallgatta ... A nagyméretű szoba rendezése ízlésről tanúskodott. Bár ezt korántsem Pálosnak lehetett betudni, inkább a feleségének. Csak a régimódi íróasztal ütött el a többi bútortól, valami alkalmi vétel lehetett, akkor szerezte be az alezredes — felesége minden tiltakozása ellenére —, mikor elhatározta, hogy otthon is fog dolgozni. S bár erre sokáig nem került sor, most, hogy a könyvét írja, hasznát is látja az öreg bútordarabnak. Amikor jól kivitatkozták magukat, az alezredes nekidőlt az íróasztalnak, hogy átdolgozza a legújabb fejezetet. A fiú kiment a konyhába, hogy egy hűsítő limonádét készítsen az apjának. Pálos alig írhatott valamit, amikor az előszobában megszólalt a telefon. A fiú vette fel a kagylót. Néhány pillanat múlva beszólt apjának: — Apa, téged keresnek ... — Honnan? — Bentről. Sürgős. — Mi lehet ez a nagyon sürgős? — dörmögte magában az alezredes, s kiment a kis vaskeretű asztalkához, amelyen a telefon állt. Kivette fia kezéből a hallgatót. — Jelentkezem! Liszkai főhadnagy! — hallatszott a vonal túlsó végéről. — Mi van, öreg? — Behívattak. A Barkács utca 17. szám alatt, az egyik lakásban tűz keletkezett. 18 óra 4 perckor jelentették a tűzoltóknak. Benneégett a tulajdonos, Csendes Péter perecárus. Ki tetszik jönni? Pálos egy pillanatig gondolkodott, majd döntött. — Megyek. Küldjetek egy kocsit. — Már elindítottam... — felelte Lászkai. Pálos szabad kezével megvakarta a fejét — Honnan tudtad, hogy megyek? — Sejtettem, alezredes elvtárs. Pálos érezte a főhadnagy hangján, hogy a túlsó oldalon most kuncog. Sokszor megrótta már ezt a szertelen fiatalembert de ezért a figyelmességért nem szólhatott rá. Hiába, az együtt töltött két év alatt megismerték egymást. Talán túlságosan is. Az alezredes szerette Liszikait, pedig olykor szinte kibírhatatlan volt már-már fecsegő-csevegő természete, lezsersége. Pálos akkor szemelte ki magának az értelmes, gyors észjárású fiatalembert, amikor az egyetemről az osztályára került. Nem sok katonás hajlamot mutatott a fiú, sőt, sokszor már annyira elengedte magát és úgy viselkedett, mint néhány évvel előbb viselkedhetett óraközi szüneteikben az egyetem folyosóin. Mégis szerette. Pálos már nem Liszkai magatartásbeli gyengéit mérlegelte, inkább azon törte a fejét, hogyan éghetett bent a lakásban egy olyan régi vagány, mint ez a Csendes. Sem a név, sem a személy nem volt ismeretlen előtte. Csendes valamikor az alvilág ismert alakjai közé tartozott ... Felvette a zakóját. Az utcán szaggatott dudahang jelezte, hogy megérkezett a kocsi, várja őt. Pálos, mintegy bocsánatkérően ránézett a fiára — mit is tehetne egyebet, minthogy megy —, aztán lesietett a lépcsőn. 2. Már elmúlt fél négy, de még nyoma sem látszott a Pestvidéki Gyógyszergyárban annak, hogy fél óra múlva vége a műszaknak. A kapun teherautóik mentek ki és be, az udvaron kis motorostargoncák siklottak ide s tova. Csak az egyik modern, földszintes épületet kerülték el: oda mintha semmi nem érkezett volna, s mintha onnan sem szállítottak volna semmit... Az épület ajtaja előtt egyenruhás őr sétált, oldalán nagy 20