Képes Újság, 1965. január-július (6. évfolyam, 1-28. szám)

1965-06-19 / 25. szám

SZABÓ LÁSZLÓ m­immmmm m*±E*g N­ VS^áSbWE# JÍMIEmSS5*JÍFÍHE !. Ezen a nyári késő délutánon mindenki az utcára menekült a hőség elől. Az autóbuszon szo­rongtak az emberek, s egymás­hoz préselődtek a fülledt leve­gőben. A test melege most kü­lönösen kellemetlennek tűnt. Pálos alezredes, ez a középma­gas, inkább tömzsi, kissé gör­nyedt tartású, középkorú férfi, az ajtó felé igyekezett. Észre sem vette, hogy többen is meg­nézik az arcát. Megszokta, hogy ránéznek. Arcbőrét lencse nagy­ságú zöld foltocskák, egy rob­banás életre szóló nyomai csú­fították. Oxigénpalack robbant valamikor a kezében, ez hagyta örökre bélyegét az arcon. Pálos különben sem adott va­lami sokat a külsejére. A mély, inkább dörmögő hangú alezre­des három szenvedélynek hó­dolt. Imádta a munkáját, pedig már húsz éve rendőrösködött és végigjárta a ranglétra minden fokát. A másik szenvedélye a szivarozás volt. És végül: na­gyon szeretett ultizni. Ez utóbbi azonban kényszerűségből elma­radt egy ideje, s csak a szoká­sos csütörtöki, baráti ultipartik­ra járt el, mert a hét többi nap­ján, amikor csak tehette, köny­vet írt. Pálos húsz év rendőri tapasztalatairól írt. Vitathatat­lanul sok érdekes, tanulságos ügyben nyomozott már, s ezért is esett a kiadó választása ép­pen őrá, ezért kérték fel arra, hogy írja meg legérdekesebb nyomozásait. Hónapok óta ezzel foglalkozott, s most is azért igyekezett ennyire hazafelé. Az autóbusz majdnem a há­zuk előtt állt meg. Pálos le­szállt, aztán belépett a trafik­ba, megvett öt szivart, éppen annyit, amennyi az éjszakára szükséges, és felment a lakásá­ba. Tudta, hogy csak a fia van otthon. Legalábbis a gyerek megígérte, hogy korán hazajön a strandról s elmondja majd a véleményét az apjának az új fejezetről. Az alezredes a kézirat egyes fejezeteit a fiával olvastatta el. Nem azért, mintha szakmai ta­nácsot várt volna tőle, de a jó­szemű fiú, tizenhét éves kora el­lenére is jó kritikusnak bizo­­nyult. A gyerek, harmadikon gimnazista, most a nyári szün­idejét töltötte, s ezekben a na­pokban nem volt egyéb dolga, minthogy apjának készülő könyvét kritizálja. Kritizálta is nagy szenvedéllyel, s ha nem is volt mindenben igaza, kétségte­lenül jó dolgokat mondott és ezzel sokat segített az apjának. Pálos megcsókolta a fiát, le­dobta magáról a ruhát és ki­ment a fürdőszobába, hogy le­­fürödjön, mielőtt dolgozni kezd. A gyerek, teljesen ellentéte az apjának, szőke, kissé éleshangú és gyorsbeszédű, magas és iz­mos fiú, ott állt az ajtóban. — Anya telefonált, hogy va­lamivel később jön, mert bevá­sárol ... — szólt be apjához a fürdőszobába. — Elolvastad? — kérdezte Pálos. — Naná ... Van mondaniva­lóm róla — nevetett a fiú. — Halljam ... — Mosakodj meg, aztán majd nyugodtabb körülmények kö­zött elmondom. Félek, hogy be­leesel a kádba attól, amit mon­dok... — Megint szemtelen vagy, fiam ... — Hát akkor megmondom! Nem tetszik, amit most írtál. — Miért? — jött az öblös, mély hang a fürdőszobából. — Azért, mert az elején el­árulod, hogy itt egy önrablás történt. Az ember már nem tud­ja olyan érdeklődéssel olvasni, mintha ez csak a végén derülne ki... — De hát én nem detektívre­gényt írok ... — Akkor írj tankönyvet a rendőreidnek ... De ez csak az egyik baj. .. Még mindig nem derül ki világosan, hogyan tud­ta magát összekötözni az ip­se... Apa és fia párbeszéde arról a fejezetről szólt amelyben Pálos a Dísz téri postarablás nyomo­zását írta meg. Kétségtelenül érdekes ügy volt. Valamikor még 1954-ben tör­tént, hogy a Vár egyik postahi­vatalából telefonértesítés jött a központi ügyeletre. Kora reggel telefonáltak, pontosabban 7 óra után, amikor már ki kellett vol­na nyitnia a postának, s közöl­ték, hogy a hivatal még mindig zárva és bentről halk nyöször­gés hallatszik. A központi ügye­let, mint minden ilyen esetben, útnak indította a nyomozócso­portját és egyben értesítette a bűnügyi osztály vezetőjét, Pálos alezredest, akkor még száza­dost, hogy mi történt. Pálos sze­retett jelen lenni minden jelen­tősebb ügy első helyszíni szem­léjén. Mert ilyenkor olyan be­nyomásokat is rögzíteni­ tudott emlékezetében, amelyekre ké­sőbb, a helyszínről készült férny­­képfelvételek alapján már nem lett volna módja. A postán, a földön fekve ta­lálták a hivatalnokot,, aki egy­­személyben volt vezetője és be­osztottja ennek a kis hivatal­nak. Kezei hátul egy ruhaszárí­tó kötéllel voltta­k összekötve, s fején egy kisebb seb vérzett. A kasszából százhúszezer forint hiányzott. Kioldották a postás kezeit, aki elmondta, hogy még előző este, zárás közben bejött hozzá egy álarcos fiatalember, baltával megfenyegette, majd leütötte, s csak most, hajnalban ébredt fel, de annyi ereje sem volt, hogy kiabáljon. Megpró­bált az ajtóhoz csúszni és a lá­baival dörömbölni, de útközben elhagyta az ereje. A helyszín képe kétségtelenül rablótáma­dásra utalt. A postás részletes személyleírást adott a támadó­ról. Postai papírok, iratok he-­ vertek szerteszét, a napi bevé­tel hiányzott. Pálosék a sze­mélyleírás alapján hetekig ke­resték a rablótámadót, de ered­ménytelenül. Pálost azonban már kezdettől fogva nyugtalaní­totta az a kép, amely a helyszí­nen fogadta. Túl nagy volt a rendetlenség. Ha elő is fordul, hogy egy rabló, a pénz után ku­tatva mindent szétdobál, az ira­tokat azért nem dobja úgy a le­vegőbe, hogy a négy méterrel arrébb levő magas szekrény te­tejére is jusson belőlük. A tá­vozás módja is fejtörést okozott neki: miért az ablakon át ment, ami felhívhatta magára a járó­kelők figyelmét, s miért zárta be előbb belülről az ajtót? A postás ezt azzal magyarázta, s a többi nyomozó is az ő vélemé­nyét osztotta, hogy a rabló el akarta húzni a felfedezés idejét. Pálosnak támadt egy ötlete: ki­ment a postásihoz, összekötözte a kezeit, s felszólította, hogy bújjon át a lábaival a kezei kö­zött. A hivatalnok olyan esetlen mozdulatokkal imitálta, hogy erre képtelen, amelyből az al­ezredesnek feltétlenül arra kel­lett következtetnie, hogy meg tudja csinálni, csak nem akar­ja. Pálos azt már saját magán próbálta ki, hogyan lehet a sa­ját kezünket összekötözni a fo­gunk segítségével. Sikerült, har­madik próbálkozásra. Csak leg­alább olyan hosszú kötél kellett hozzá, mint amilyennel a postás kezeit kötözték össze. Ezután keresztkérdések kövekeztek, s rövidesen kiderült, hogy a ló­versenyen sok pénzt veszítő postahivatalnok sikkasztani kez­dett, majd, hogy eltüntesse a hiányt, megrendezte a rablótá­madást. Erről vitatkozott most apa és fia. Már a szobában voltak, az al­ezredes kissé régimódi íróasz­talhoz ült. A fiú a szoba köze­pén, a szőnyegen foglalt helyet, törökülésben. Úgy helyezkedett, hogy lássa az apja arcát. A ke­zében papírlapot tartott, és so­rolta a kifogásait. Pálos hallgat­ta ... A nagyméretű szoba rendezé­se ízlésről tanúskodott. Bár ezt korántsem Pálosnak lehetett be­tudni, inkább a feleségének. Csak a régimódi íróasztal ütött el a többi bútortól, valami alkalmi vétel lehetett, akkor szerezte be az alezredes — fe­lesége minden tiltakozása elle­nére —, mikor elhatározta, hogy otthon is fog dolgozni. S bár erre sokáig nem került sor­, most, hogy a könyvét írja, hasz­nát is látja az öreg bútordarab­nak. Amikor jól kivitatkozták ma­gukat, az alezredes nekidől­t az íróasztalnak, hogy átdolgozza a legújabb fejezetet. A fiú kiment a konyhába, hogy egy hűsítő limonádét ké­szítsen az apjának. Pálos a­lig írhatott valamit, amikor az előszobában megszó­lalt a telefon. A fiú vette fel a kagylót. Néhány pillanat múlva beszólt apjának: — Apa, téged keresnek ... — Honnan? — Bentről. Sürgős. — Mi lehet ez a nagyon sür­gős? — dörmögte magában az alezredes, s kiment a kis vaske­retű asztalkához, amelyen a te­lefon állt. Kivette fia kezéből a hallgatót. — Jelentkezem! Liszkai fő­hadnagy! — hallatszott a vonal túlsó végéről. — Mi van, öreg? — Behívattak. A Barkács ut­ca 17. szám alatt, az egyik la­kásban tűz keletkezett. 18 óra 4 perckor jelentették a tűzoltók­nak. Benneégett a tulajdonos, Csendes Péter perecárus. Ki tet­szik jönni? Pálos egy pillanatig gondolko­dott, majd döntött. — Megyek. Küldjetek egy ko­csit. — Már elindítottam... — fe­lelte Lászkai. Pálos szabad kezével megva­karta a fejét — Honnan tudtad, hogy me­gyek? — Sejtettem, alezredes elv­­társ. Pálos érezte a főhadnagy hangján, hogy a túlsó oldalon most kuncog. Sokszor megrótta már ezt a szertelen fiatalem­bert de ezért a figyelmességért nem szólhatott rá. Hiába, az együtt töltött két év alatt meg­ismerték egymást. Talán túlsá­gosan is. Az alezredes szerette Liszikait, pedig olykor szinte ki­bírhatatlan volt már-már fe­­csegő-csevegő természete, le­­zsersége. Pálos akkor szemelte ki magának az értelmes, gyors észjárású fiatalembert, amikor az egyetemről az osztályára ke­rült. Nem sok katonás hajlamot mutatott a fiú, sőt, sokszor már annyira elengedte magát és úgy viselkedett, mint néhány évvel előbb viselkedhetett óraközi szüneteikben az egyetem folyo­sóin. Mégis szerette. Pálos már nem Liszkai maga­tartásbeli gyengéit mérlegelte, inkább azon törte a fejét, ho­gyan éghetett bent a lakásban egy olyan régi vagány, mint ez a Csendes. Sem a név, sem a személy nem volt ismeretlen előtte. Csendes valamikor az al­világ ismert alakjai közé tarto­zott ... Felvette a zakóját. Az utcán szaggatott dudahang jelezte, hogy megérkezett a kocsi, vár­ja őt. Pálos, mintegy bocsánat­­kérően ránézett a fiára — mit is tehetne egyebet, minthogy megy —, aztán lesietett a lép­csőn. 2. Már elmúlt fél négy, de még nyoma sem látszott a Pestvidé­ki Gyógyszergyárban annak, hogy fél óra múlva vége a mű­szaknak. A kapun teherautóik mentek ki és be, az udvaron kis motorostargoncák siklottak ide s tova. Csak az egyik modern, földszintes épületet kerülték el: oda mintha semmi nem érkezett volna, s mintha onnan sem szál­lítottak volna semmit... Az épület ajtaja előtt egyen­ruhás őr sétált, oldalán nagy 20

Next