Képes Újság, 1966. január-július (7. évfolyam, 1-29. szám)

1966-05-28 / 22. szám

6 BARCS SÁNDOR: A FÖLDGO1YÓRÓL JELENTEM... Megírtam már, éppen a Képes újság hasábjain, miként érkeztem meg 1957. március 15-én Párizsba, mint fogadott golyószórók kelepelése és kézigránátok robbanása. A taxisofőr tanácsolta, hogy „dekkoljak”, de ő maga fütyürészett, én meg annyiféle lövöldözésen estem már át, hogy ilyen csekélység miatt igazán nem izgattam magam. Különben is, így, az ablakon keresztül jobban lehetett látni a „frontot”. Az utca bal oldalán arabok, a jobb oldalán rendőrök. Ki kapualjban, ki fatörzs mögött, ki a hirdetőoszlop védelme alatt. Egy ideig csend volt, aztán rázendítettek mindkét oldalról. Ilyenkor azt is hozzá szokás tenni, hogy a golyók fütyültek, hazudnék azonban, ha ezt állítanám, mert a gépkocsivezető füttyén kívül más fütyülést nem hallottam. — Jó idegei vannak, Monsieur. — Köszönöm, nem panaszkodhatok — szerénykedtem. Azt nem jegyeztem meg, hogy szükségem is van jó idegekre, mert másnap olyan nemzetközi értekezleten veszek részt, amelyen barátom nem lesz, csak ellenfelem. 1957 márciusában — elvtársainkon kívül — nem sok barátunk akadt a tőkés országokban. De hát, mint mondani szokás, a kutya ugat s a karaván halad. Hol vagyunk már ettől az időtől? Elhelyezkedtem a szállodában és tanakodni kezdtem, hova menjek vacsorázni? Sorra vettem a kisvendéglőket s végül Mezzofantinál kötöttem ki. Fél óra séta, vagy tán annyi se. „Chez Mezzofanti" — ezt olvashatod a cégtáblán és találgathatod a „patron” nemzetiségét. . Először az úgynevezett „nagycsapattal” jártunk itt, az emlékezetes 6 : 3-as mérkőzés után. Sebes Gusztáv vitt oda minket (és ő jó ismerője Párizsnak) s olyan jó ebédet kaptunk, hogy a tíz ujjúnkat is megnyaltuk utána, így ismertem meg Mezzofanti urat, akit azonban a törzsvendégek csak Michelnek szólítanak. Michelnek csodálatos memóriája van. Arra nem emlékezett ugyan, hogy a csapattal jártam nála, de egy-két éve ott vacsoráztam és angolul szólítottam meg, arra igen. Készséggel darálta el egész angol szókincsét, s ebből azonnal megállapíthattam, hogy Michel hazáját nem szabad az angolszász nyelvterületen keresni. Francia és spanyol kiejtésével gyermekeket lehetett volna ijesztgetni, s régi emigráns orosznak hihette volna az ember, ha harminc szónál többet tudott volna oroszul. De ennyit magyarul is tudott, sőt, románul is. Törte a németet és a svédet. Sportot csináltam belőle, hogy kitaláljam, hova való? — Monsieur? — szuszogja Michel és ritka szemöldökét kérdően vonja fel. Aztán megismer, sir-nek szólít és borzasztó angolsággal kínálja az étlapot. Ravaszkodva teszek fel neki keresztkérdéseket. Kitérek az ételek földrajzi eredetére, de Michel hajthatatlan. Végül is egyenesen felteszem neki a kérdést. A rejtély megoldódik: Michel szerb nemzetiségű. (Évekkel később jugoszláv újságíró kollegák nevetve beszéltek róla, mondván, hogy Mezzofanti mester egyetlenegy nyelvet sem tanult meg, szerbül viszont elfelejtett). Amígy megoldván a rejtélyt, a vacsorára várakozva körülnéztem a szűk étteremben, amely mindössze egy nagyobb és egy kisebb szobából állt. Az ember a söntésen keresztül jutott be a nagyobbik szobába s onnan egy szeparéba: az volt a kisebb szoba. A szeparéban jókedvű társaság fogyasztotta az osztrigát. A mellettem álló kis kerekasztalnál kispolgári házaspár ült. A férj nagyon korrekt, kimért és precíz, a nő pedig engedelmes. Ketten ettek egy adagot. Távolabb magános, hatvanas, piknikus külsejű öregúr evett farkasétvággyal és gyakran itta ki mohón a pohár vörösbort. Hátul a sarokban három fiatal ült és hallgatott. Arcukról lerítt az unalom és az életundor. Egy nyurga, barna fiú szemben ült velem és üveges szemekkel bámult. Társa szája szögletében tartotta a cigarettát és időnként ernyedt mozdulattal hátralökte szőke fürtjeit. Oldalt egy egészen fiatal lány ült. Sovány, vézna gyerek, vékony lábszárral. Nem sok látnivaló volt rajtuk. Aféle világfájdalmas fiatalok, tizenkettő belőlük egy tucat. Mindenütt találkozik velük az ember. Már éppen el akartam fordítani a fejemet, amikor a nyurga fiú megszólalt. Magyarul: — Az a pacák egyedül van! Mivel rajtam kívül egyedül csak a mohó, hatvanas, piknikus külsejű bácsi tartózkodott a helyiségben, nem okozott nagy fejtörést kitalálni, hogy rólam van szó. Michel is elővonszolta magát és azonnal bővebb információt adott becses személyemről a fiataloknak. Magyarul: — Bolond ember. Angol ember. A fiúk összenéztek. — Irén! — mondta parancsolóan a nyurga. A lány félfordulatot tett székén és lopva rám pillantott. Aztán visszafordult. — Ez a te pacákod! — mondta a nyurga, aztán bokán rúgta a szőke fiút. — Télak! A lány válla összerándult, mintha megütötték volna. A szőke fiú is habozott. — Jobb lenne .. . A nyurga leintette. — Ugyan! A szabadságharcos dumát eszik, de nem kapsz érte semmit. Innen el kell húzni a csíkot más vizekre. Irénnek meg ne féltsd a szüzességét! A lány egyedül maradt. Most már végérvényesen féloldalt fordult és cigarettázott. Amikor megvacsoráztam, Michel rám kacsintott: — Felszolgálhatok a hölgynek egy italt? — kérdezte. — Hogyne. És örülnék, ha átülhetnék az asztalához! — A hölgy is örülne! Megvártam, amíg Michel kihozza az italt, s akkor átültem az asztalhoz. Kezet fogtunk, motyogtam valamit. — Irén — mondta Irén. Néma és kínos csend. — Franszé? — kérdezte végül is. Ráztam a fejem, mire megkönnyebbült. Nem hiszem, hogy tizenöt szónál többet tud franciául. Mert nem kétséges, hogy ezek a fiatalok most jöttek el hazulról a nagy áradattal. Csak az szomorú, hogy Irént máris ilyen „foglalkozásra” kényszerítik. Ha van 16 éves, sokat mondtam. De nem. Több ennél. Félszegen és zavartan előveszi táskáját, kinyitja, kotorász benne rúzs után. S most meglátok valamit, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy Irén elmúlt 16 éves. Mást is bizonyít. Vörös, keményfedelű könyvecske bújik meg a táska egyik oldalzsebében, annyira tipikus, hogy szempillantás alatt felis PÁRIZSI KALAND merem. Otthoni személyazonossági igazolvány. Tehát... Ez annyit jelent, hogy Irén nem számolt le végérvényesen a hazával. ő még gondol arra, hogy visszafordul. Annyi rúzst ken a szájára, hogy elmosolyodok. Groteszk. Vékonyka, csaknem átlátszó kezével felemeli a poharat és némán köszönt. Elhatározom, hogy kilépek az inkognitóból. — Nagyon szomorú vagyok — szólalok meg magyarul. Megdöbben. — Ne kérdezze meg, hogy magyar vagyok-e, mert láthatja, hogy az vagyok — folytatom. — Azt is hozzá kell fűznöm, hogy nem lógtam meg hazulról. Holnapután utazom viszsza és csak ma érkeztem. És ugyan maga azt mondhatná, hogy semmi közöm hozzá, mégis nagyon elszomorodtam maga miatt. Maguk miatt. Mert azért valami közöm mégis csak van magukhoz. Tágra nyitotta szemét és reszketni kezdett. Félt? Nem tudnám megmondani. Szólni azonban még mindig nem tudott. — Mióta vannak kint? — Hat hete — válaszolta rekedten. — És magát azóta is ilyesmire kényszerítik a barátai? — Jenő kényszerít. De ő nem a barátom. — És a másik? — Az a bátyám. — A bátyja?! És ő hagyja, hogy__ — Mit tehetne mást? Teljesen Jenő befolyása alatt áll. Jenő idősebb, ő csalt ki minket. ő a vőlegényem. Hátradőltem a széken és elgondolkoztam. Olyan váratlanul vágott mellbe az egész, annyira megrendített a szomorú történet, hogy úgy kellett ráncbaszednem szétszaladt gondolataimat. Most mit kell tennem? Segíthetek-e még egyáltalán ennek a gyereknek? Sokáig gondolkoztam, aztán döntöttem. Elővettem noteszemet és felírtam egy címet: Magyar Követség, Rue de Berri II. Kitéptem a lapot, mellékeltem egy névjegyet és átadtam neki. — Holnap reggel jelentkezzen itt. Ez — böktem fejjel a cédula felé — az egyetlen kiút a maga számára. Hívtam Michelt és fizettem. Az egészet régen elfelejtettem már. A napokban azonban meghívót kézbesített címemre a posta. S. Irén hív meg harmadik gyermekének a névadó ünnepségére. Két lány után végre fia született. Sándornak fogják hívni. Persze, hogy azonnal elhatároztam: megyek. Megyek, repülök. Nem a Sándor név miatt. Hanem, mert olyan ritkán találkozik manapság az ember egy háromgyermekes magyar anyával... Következik: Bűntény vizsgálat nélkül Szajnál részlet, háttérben a Notre Dame